Xiaomi Mi 10T Pro: a méret a lényeg?

A Xiaomi sikersztorija tipikus, már-már sablonos kínai történet. A cég 2010-ben született, ami az iPhone 4, és az első Samsung Galaxy éve volt a mobilpiacon, ahol egyébként még olyan nevek küzdöttek egymással, mint a Nokia, a Blackberry és a Motorola. A kínai startupnak volt annyi esze, hogy inkább előbbi kettőt másolja, mint az utóbbi hármat, és az egészen tűrhető minőség durván alacsony árakkal, és kizárólagos online értékesítéssel hamar sikerre is vitte. Miután Kínát meghódították, nyugaton is komoly rajongótábort építettek ki a szürkeimportra alapozva, és végül igazi globális márkává váltak. Ma már eladott darabszámra a Samsung és a Huawei mögött (és az Apple előtt!), a harmadik számú mobilgyártónak számítanak a világon.

Nem rossz, tíz év alatt, a nulláról indulva.

És ha már elértek addig, hogy eladnak negyedévente 40-50 millió készüléket, elérkezett az idő arra is, hogy elkezdjék feljebb lökdösni az árakat, és a márkahűségen meg a megszokás erején komolyabb pénzeket zsebre tenni. Így jutunk el cég idei, friss csúcsmodelljéig, a Mi 10T Próig, ami persze csak annyiban számít frissnek, hogy hivatalosan most érkezett meg Magyarországra, de egyébként mindenféle szürke csatornákon keresztül már egy ideje elérhető volt.

A Mi 10T Pro a maga 210 ezres árával ugyan még messze nem számít drágának a mai mezőnyben, de ez már nem is az az árszint, amivel nevet és rajongótábort szerzett magának a Xiaomi. Ebben a kategóriában olyan vetélytársai vannak, mint a Huawei P40 alapmodellje, az iPhone SE idei kiadása, vagy a Samsung Galaxy S20 jóárasított Fan Edition változata – vagyis a prémium készülékek lehető legfapadosabb verziói. A „nagyjából ugyanazt tudja, csak sokkal olcsóbban” helyett most az „ugyanannyiért sokkal többet tud” lett a Xiaomi ars poeticája, a nagy kérdés pedig az, hogy számít-e bármit is a gyakorlatban, ha egy csomó fontosnak tűnő mérőszámban lekörözi a többieket. Mert az tény, hogy a Mi 10T Pro számokban tud nagyot mondani: a kamerája, a kijelzője képfrissítési frekvenciája, az aksija, de már maga a puszta mérete is az ordítja, hogy a méret a lényeg. Hát akkor menjünk is bele a játékba, és nézzük végig, mit érnek a mindennapos használat során ezek a számok.

144 hertz

A kijelző képfrissítési frekvenciája, erre szokták mondani, hogy másodpercenként 30 képkockát már összefüggő mozgásnak lát az emberi szem, minek annál több. Hát, ha nem is kell, azért nem árt: minél nagyobb ez a frekvencia, annál simábbnak érződik minden mozgás. A telefonoknál sokáig 60 Hz volt a standard, ami nagyjából mindenre elég is, elvégre a YouTube-videók jellemzően 30-cal vagy 60-nal mennek, a Netflix 24-gyel vagy 30-cal, a játékoknál szabadul csak el igazán a ló, azok általában annyit tudnak, amennyit a processzor elbír. A processzor jelen esetben egy Snapdragon 865-ös, ami a Qualcomm idei csúcsmodellje (illetve az abszolút csúcs 865+ kistestvére), ugyanaz, ami a Samsung Galaxy S20-asokban, vagy a OnePlus 8-as sorozatában van. Szóval elbír, és el is fog bírni bármit még pár évig.

A Xiaomi váltig állítja, hogy 144 Hz-es módban a sima böngésző-, vagy Instagram-pörgetés is látványosan szebb, mint egy ortodox, 60-as, vagy akár 90-es telefonon – hát, hogy őszinte legyek, én ebből nem sokat vettem észre. Pedig nagyon igyekeztem, három egymás mellé tett telefonon görgettem lelkesen fel-alá a Telex címlapját, Instagramot, Twittert, Flipboardot, hogy érezzem a különbséget, de minduntalan arra jutottam, hogy igazából 144 Hz nélkül is lehet teljes értékű életet élni.

Játékoknál már kijön a különbség, pontosabban bizonyos típusú játékoknál. Három sikerjátékot töltöttem le a toplista élvonalából első körben:

• Az Among Ust – na, annak aztán mindegy volt
• A Call of Dutyt – itt a nagyobb, hirtelen mozdulatoknál már érezhető, persze lehet hogy csak placebó, a fene tudja
• Az Asphalt 9-et, ami egy olyan autóverseny, amiben a gyorsítás-lassítás meg a kormányzás automatikus, igazából csak a nitrót meg hasonló extrákat kell nyomkodnunk. Na, itt jól jött volna a 144 Hz, de nem volt ilyen kijelzőre optimalizálva a játék.

Amikor direkt erre felkészített, és játékmenetben is direkt a sebességre kihegyezett játékokat kerestem (Sonic Forces, Gear Club True Racing), már megvolt a lenyűgöző sebességélmény, de azért csak ott motoszkál az emberben, hogy egy ilyen jellegű játék nem egy tenyérnyi kijelzőre illik, hanem egy bazi nagy tévére.

A kijelző egyébként azért tud ilyen gyors lenni, mert sima LCD, nem a mostanában szokásos OLED/AMOLED. Cserébe nem annyira élénkek a színei, nem olyan szép a kontrasztja, nem annyira mélysötétek a feketék, mint megszokhattuk. Ez sem feltétlenül válóok egyébként, olyan mint egy metálfényezés nélküli autó: kisebb a csajozási potenciálja, de menni azért megy. Az egész valószínűleg csak egy költségcsökkentési trükk (elvégre a sorozat korábbi tagja, a sima Mi 10 már AMOLED-kijelzős volt), amit megpróbálnak előnyként eladni a sebességre mutogatva.

5000 milliamperóra

Ez a legkevésbé látványos, de az átlagfelhasználó számára legfontosabb mérőszám, az akkumulátor mérete, ami fordítottan arányos azzal, hogy milyen gyorsan merül le a telefon használat közben. A Mi 10T Pro 5000-es aksija kábé a csúcs, amit mostanában mobiltelefonban lehet látni – összehasonlításképpen az iPhone 12 alapmodell 2800-at tud, a Samsung Galaxy S20 4000-et, a Huawei P40 4100-at. A gyakorlatban ez nálam átlagos felhasználás mellett sima két napnyi működést jelentett egy feltöltéssel, és még csak szorongani se kellett a második napon a villamoson hazafelé az egyszámjegyű töltöttségre sandítva fél szemmel. Ez hihetetlenül felszabadító érzés, azt jelenti, hogy nem muszáj az embernek szériatartozékként töltőt tartania magánál, egy nap alatt szinte képtelenség lenullázni a 100%-ról induló telefont.

A brutális méretű aksi persze automatikusan hozza magával a telefon féltégla-jellegét is, lemértem, tokostul 228 grammot nyom, vagyis közel negyed kiló. Emellé majdnem egy centi vastag, és 17*8 centi széltében-hosszában, hát, nem igazán zsebbarát dimenziók ezek. A kijelzője 6,67 hüvelykes, amiben az a vicces, hogy 7-8 éve nagy divatja volt az ennél éppen csak egy kicsivel nagyobb, 7 hüvelykes tableteknek. Filmet én még ezen se néznék, és könyvet se olvasnék, de határeset, el tudom fogadni, ha más meg igen. Pár nap használat után visszatérni a 4,7 hüvelykes saját telefonomhoz fura élmény volt, de igazából nem hiányzott a gigantikus kijelző (az egy töltéssel két nap használat igen). Ez megint csak ízlés kérdése, Ázsiában például rajonganak a népek a hatalmas telefonokért, pedig anatómiai közhely, hogy kisebb a kezük.

108 megapixel

Igen: száznyolc. Ekkora a fő kamerája. Hogy ennek mennyi értelme van, arról sokat elmond, hogy a cikkben szereplő fotók, amik a telefont ábrázolják, egy huszonvalahány megapixeles kamerával készültek. A huszonvalahányat a fotós Ajpek Orsi mondta szó szerint, és ez jól mutatja, hogy aki tényleg ért hozzá, annak mennyit számít a megapixelek konkrét száma, és mennyit az optika minősége. A Xiaomi marketingje persze nem a főállású fotósokat célozza, és tolják is orrba-szájba a 108-as számot, rá van írva magára a telefonra is a lencse alá, és a dobozra is még egyszer, aranyszínű dombornyomással. (A dobozon egyébként még egy olyan felirat szerepel, hogy könnyű hozzáférés a megszokott Google-appokhoz, ami a nagy konkurens Huawei olyan szintű arcon röhögése, hogy az már elismerésre méltó.)

Szóval mire jó 108 megapixel egy telefon kamerájába zsúfolva? Illetve 108, plusz az előlapi szelfikamerában 20, a makrókamerában még 5, és a nagylátószögűben még 13.

Hát, például tudunk 8K felbontásban videót rögzíteni, hogy aztán semmin ne tudjuk ilyen felbontásban lejátszani.

De ennél fontosabb, hogy meg lehet vele spórolni az optikai zoomot, mert olyan nagy képet csinál, hogy azon adatvesztés nélkül lehet zoomolgatni. Egy 9024*12032 képpont felbontású fotóból elég sok lehetőség van egy-egy töredék részletet kivágni úgy, hogy még mindig értelmezhető méretű és minőségű kép maradjon belőle. És ez tök jó, ha például nyaralunk, nem kell komponálgatni, elég ellőni pár fotót csak úgy a vakvilágba, és tuti lesz bennük valahol elrejtve pár jó kép.

Vagy elmegy az ember egy koncertre (idősebbek talán emlékeznek rá, ez egy olyan esemény, amikor zenészek játszanak egy csomó ember előtt, élőben), csinál egy képet úgy nagyjából a színpad felé állva, és hopp, máris lesz egy nagytotál fotója a buliról, meg abban egy aránylag közeli a zenekarról is, és még egy az első sorban a pasija nyakában csápoló félmeztelen csajról. Vagy el lehet játszani a valóságban a béna hollywoodi filmek béna kliséjét, hogy egy átlag utcai fotóba belenagyítva olvashatóvá válnak az autók rendszámai, felismerhetővé a háttérben az emberek arcai, és még csak azt sem kell kiabálni hozzá, hogy „

Aztán elkezd zoomolgatni a 108 megás képen, és olyan részleteket vesz észre, mint például a mikró mellett a falon a kis táblán a pina colada receptje:

Vagy a sütő óráján a pontos idő:

Vagy az asztalon a zöldövezetben elbújó kávés üveg, rejtélyes feliratokkal:

És így tovább, végtelen játszótér ez minden egyes fotón.

A hátoldali kamerasziget egyébként zavaróan nagy, annyira kiemelkedik a telefonból, hogy azt nem nagyon lehet a hátával lefelé letenni egy asztalra, még tokban sem, mert egyszerűen billeg. Vicces, hogy a szigeten egy plusz négy „szeme” van, de a főkamera, a makró, a nagylátószögű és a vaku mellett az utolsó funkciója teljes rejtély, lehet hogy csak azért van ott, hogy szimmetrikusan nézzen ki a nagy bumszli a telefon hátán.

Vannak aztán vicces szoftveres módok, amivel például lecserélhetjük a nappali égboltot csillagos éjszakaira, vagy változatlan háttér előtt csinálhatunk több képet egy emberről, amit aztán úgy kompozitál össze, mintha a saját klónjaival szerepelne egy fotón az illető. Van cyberpunk mód, ami hideg neonszíneket ad mindennek, meg black ice mód, amiben minden fekete-fehér, kivéve ami kék, mert az nagyon kék. Vagy lehet egyszerre videózni az első és a hátsó kamerával. Biztosan van olyan élethelyzet, amikor ez jól jön, mondjuk ha az ember meg akarja örökíteni, ahogy a gyerek örül a karácsonyi ajándékának, és közben azt is, hogy ő mennyire meghatódik ezen. Igazából az összes ilyen trükk hasonló, egyszer-kétszer kipróbálod, aztán elfelejted, hogy létezik. Ja, és persze van beépített Beautify filter, de azt tényleg hagyjuk meg a 13 éves korosztálynak.

Érzésre, a számokat félretéve, a kamera összességében szuper, a makró különösen bőkezűen adja a sikerélményt, az óriásképek részletgazdagsága állati ütős, az éjszakai mód is szépen teljesít rossz fényviszonyok között. Ennél sokkal többet egy kocafotós igazából nem is kívánhat.

Néhány további észrevétel, gondolatfoszlány

• A telefon nem vízálló, pontosabban hivatalos vízállósági besorolása nincs, és ez nem is hozza meg az ember kedvét igazán ahhoz, hogy kipróbálja, kibírja-e a kádban fél órát (az online beszámolók szerint nem bírja ki)
• Van hozzá antibakteriális, ezüst-ionos tok és kijelzővédő fólia, ami 2020-ban elég nyerő ötletnek tűnik, de számottevő egészségvédő funkciót azért ne várjunk ettől, hacsak nem szoktuk konkrétan nyalogatni a telefonunkat
• Az ujjlenyomat-olvasó a bekapcsoló gombba van építve, ami tök kényelmes megoldás, ha az ember jobbkezes. Ha balkezes, akkor így járt
• Nincs vezeték nélküli töltési mód. Lehet az ilyesmi nélkül élni, de azért jelezzük, hogy nincs. A gyári töltő viszont elég nagy teljesítményű, nagyjából háromnegyed óra alatt fullra tölti a lemerült telefont. És hát, az iPhone 12-esek mellett már az is egy külön kiemelendő tény, hogy van a dobozban gyári töltő
• Sőt, jár hozzá alapban egy tok is, igaz, elég ronda, ormótlan Xiaomi felirattal
• A hangszóróinak meglepően erős és jó a hangjuk. Mondjuk telefont hangosan ordíttatni a legtürhőbb dolgok egyike, szóval ezt dicsérni kicsit olyan, mintha egy sörtesztben azt írnám, hogy az üvegének stabil a fogása, kocsmai verekedéshez ideális
• Nálam a fekete verzió járt, aminek a háta tok nélkül gyorsan szedi fel az ujjlenyomatokat
• MIUI 12 rendszer van rajta, ez az Android tavalyi, 10-es verzióját jelenti, amit a Xiaomi kicsit a maga képére formált (és jól teletömött teljesen használhatatlan appokkal)

Akkor most a méret a lényeg?

Hát, a képfrissítést például simán betehetjük a marketinges bullshit feliratú fiókba. A kamera rengeteg megapixelét annyiban, hogy nyilván nem lesznek 440%-kal jobbak a képek vele, mint egy húsz megapixelesnél, ahogy a matek sugallná. Az aksi, meg a két napos használati idő csodálatos. Hogy megéri-e mindez a gyengébb minőségű kijelzőért, vagy a féltéglaságért, az már egyéni ízlés kérdése.

Fura egy jószág ez a 10T Pro, nehéz is jó szívvel csúcsmodellnek nevezni, elvégre a saját elődei között is volt már ami szép lekerekített AMOLED kijelzővel sokkal inkább prémium érzést sugárzott. De hát tegyünk a szívünkre a kezünket: az ember nem azért vesz Xiaomi telefont, hogy prémium érzést sugározzon, hanem hogy olcsó legyen és működjön. Ez a léc pedig az olcsóság résznél most kicsit rezeg ugyan, de azért továbbra is megugorja a cég.