Mit tehetünk, amikor a legnagyobb célunkat vesztjük el?

Sportolóként a legnagyobb célomat, az olimpiai indulást vesztettem el, ami miatt a rövid és középtávú céljaim is alapvetően változtak meg. Ugyanakkor meghívtak szakkommentátornak, így az olimpiára mégis készülök, csak nem fizikálisan vagy mentálisan, mint egy versenyző.

Is-is, nálam ez kéz a kézben jár. Sportolóként és azon kívül is szeretek célokat kitűzni, és azok alapján működni. Versenyzőként ez elég egyértelmű, de azt vettem észre, hogy a civil életben is ez az, ami engem visz az egyik napról a másikra.

Nehezen, a hosszú távú célt még keresem, a középtávú nyilván az, hogy a térdem jól legyen. Még csak hat hónapnál járok a sérülésem után, úgy, hogy 12 hónapos gyógyulási idővel számolhatunk.

Ahhoz képest, hogy hogyan edzettem előtte, most szinte semmit nem csinálok. A konditerembe persze lejárok, erősítek, gyógytornázom, de az intenzív mozgás, pl. futás, korcsolya még nem megy, csak a biciklizés. Most türelmesnek kell lennem.

Az élsportoló élete, amellett, hogy edzésre lejár, a regenerációról, például a fizioterápiáról, masszázsról is szól, oda kell figyelni az étkezésre, alvásra, pihenésre – szinte táblázatszerűen van beosztva a napunk. A sérülés következtében ez egyik napról a másikra megszakad, úgy, hogy nincsen átmenet.

Korábban a vállammal is sérült voltam, illetve vírusos fertőzés miatt is estem ki a versenyzésből, mondhatjuk, hogy van már ebben tapasztalatom. Az első pár hét az a fájdalomról szól, ilyenkor segít, hogy a családdal, barátokkal tartom a kapcsolatot.

Egy idő után már ugye tudtam sétálni – egyre többet –, ez is sokat segít. Előtte is nagyon szerettem túrázni, sétálni, szabad levegőn, erdőben lenni. Hiszek abban, hogy ha egyik lábamat a másik elé teszem, akkor ez nemcsak fizikálisan, hanem lelkileg is sokat segít.

Is-is. Amikor úgy érzem, hogy szükségem van rá, akkor mindig mellettem áll. A pszichológus például tudatosította, hogy az érzelmek jönni fognak, és ez ellen nem érdemes küzdeni, fontosabb az, hogyan tudjuk az érzelmeket feldolgozni.

Én olyan személyiség voltam korábban, aki szerette magától megoldani a problémákat, abban is segítséget kaptam, hogy nyissak, hogy tudjam, lehet támaszkodni másokra, sőt kell is, hiszen társas lények vagyunk.

Sokat segített a feldolgozásban, elfogadásban, hogy a rossz dolgokat, amiket nehezebb, szintén meg kell élni, és felismerni, elfogadni, így lehet tovább menni.

Nálam jellemzően nincs így, hanem időszakosan bejelentkezem hozzá, megbeszéljük, hogy mi történt, mit éreztem, hol akadtam el esetleg. Versenyidőszakban másképp megy, sportesemény előtt és után is konzultáltunk.

Alapvetően amiatt érzem, hogy működik, mert eszközöket ad az eszköztáramba. Kialakultak rutinok egy versenyen, és ezekre a rutinokra tudtam támaszkodni.

Mondok egy példát. Nálam az elmúlt négy-öt évben a napjaim része lett a naplóírás – kiírtam magamból, ami jó volt, ahogy a rosszat is. Ezzel normál szinten tudtam magam tartani érzelmileg, kevesebb volt a kilengés.

A vállsérülésnél az volt a gond, hogy a jobb oldalam sérült, és jobbkezes vagyok – akkor sétáltam, a térdműtét után pedig írtam. Mindkettő működik, igazából az a fontos, hogy megtaláljuk, hogy önmagunknak az adott esetben mi segít a legjobban.

Könyv biztos nem lesz belőle, de remélem, hogy majd a születendő gyermekemnek valahogy át tudom adni mindazt, amit tanulok. Ha nem is írott formában, akkor példamutatással, beszélgetéssel.

Hú, ez nagyon nehéz kérdés, hiszen sok mindent tanultam, amit lehet, hogy mások másképp éltek volna meg. Ami nekem leginkább tanulság volt, az a türelem és az idő elfogadása, hogy ez most egy év lesz, ami talán nem tűnik soknak, de az.

Nyilván szeretném felgyorsítani, szeretnék már hosszabban futni, de meg kellett tanulnom, hogy még elég a séta. Élveznem kell most minden testmozgást, akkor is, ha az intenzív edzés hiányzik – ez is fontos lehet mindenkinek.

Amire még megtanított a sérülés, hogy csak azt próbáljam kontrollálni, amire hatással tudok lenni. Ilyen az étkezésem, a pihentetés, hogy ne eddzem túl magam.

Életstílusnak mondanám az élsportolói létet. Hiányzik például a verseny előtti időszak, amit mindig szerettem, az a pár hét, amikor már úgy érzem, hogy beérett a meló, amit beletettem. Amikor már erős, és gyors vagyok, és jobban bírom a terhelést, amikor érzem, hogy kezd kijönni a forma. És én a versenyzést is nagyon szeretem, amit nem is lehet máshoz hasonlítani.

Eleve óriási megtiszteltetés volt, hogy a Visa Teamnél rám gondoltak. Amikor kiválasztottak, nagy meglepetésként ért, mert nem gondoltam, hogy a karrierem során egy ekkora cég engem valaha támogatni fog. Az olimpiának is az egyik fő szponzorai, ezért is nagy boldogság volt, hogy megkerestek. Ők is értéket képviselnek, és hogy engem értéknek gondolnak, az megtisztelő.

Amikor megtörtént a sérülés, akkor azt mondták, hogy kérdés nélkül megyünk tovább. Én azt gondoltam, hogy mivel nem leszek ott versenyzőként, esetleg valaki mást keresnek, de kitartottak mellettem. Nem tudom szavakba önteni, hogy ez számomra mennyire megható volt, mert nem csak sportlóként, hanem emberként is gondoltak rám. Remélem, hogy ezt meg tudom hálálni nekik valahogy!

Ezért is örülök, hogy végül – ha nem is sportolóként – kint lehetek, és őket is képviselhetem.

A Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség közreműködésével a MOB, MTV és a Visa partnerként felajánlotta, hogy ha van kedvem, akkor csatlakozhatok az olimpiai csapathoz valamilyen formában. Épp ezen a héten jött egy hívás, hogy lenne-e kedvem szakkommentátorként közreműködni, amire annyit válaszoltam, hogy hogy a viharba ne lenne kedvem.

Ez fantasztikus lehetőség, amiért nagyon hálás vagyok. Két napot leszek az M4 stúdiójában, utána négy napot az olimpiai helyszínen, amit nagyon várok.

Biztosan fogok velük találkozni, csak nem tudom, hogy újságírói szerepben-e, ez is izgalmas lesz.

Nagyon remélem, hogy lesz ilyen lehetőség!

Soós Judit sportpszichológust kérdeztük arról, hogy mit él át ilyenkor egy versenyző, hogyan tervezhet újra és mit tanulhatunk mindebből.

Az olimpia nem csak egy verseny, az életpálya csúcsa, ha egy élsportoló nem indulhat, akkor az identitása is sérül.

Ilyen esetben ürességet, motivációvesztést biztos tapasztalunk – ezért kell új célokat megfogalmazni, elfogadni, hogy nem tudok mindent kontrollálni. Azt is meg kell tanulni, hogy a továbblépés nem lineáris, vannak visszaesések – akárcsak egy gyászfolyamatban.

Ilyenkor nem csak a pszichológus, a környezet is segít, de nem az a jó reakció, hogy „na, lendülj túl”, hiszen meg kell élni a nehézségeket is. A szakember megadja az érzés, gyász idejét, nem marad vele egyedül a versenyző, ki tudja mondani azt, ami bántja.

Sérülés esetén sok sportoló azt érzi, eldobják őket, mint egy használt rágót. Magányossá válnak, nincs a régi közösségük, életük. Ezért is kellenek a reális célok, a frusztráció kezelése, az identitás tágítása – hogy nem csak az eredmény a fontos.

A sérülés soha nem jó, de ha tanulunk belőle, az hasznunkra válhat. Fenntartható sportolói működésre, lelki fejlődésre, alternatív identitás megtalálására adhat lehetőséget.

Mindenki életében vannak nagy pofonok, a sportoló élete azért más, mert többször állt már fel kudarc után. Az ugyanakkor mindenkire igaz, hogy a célok mindig meg tudnak tartani minket. Reális célok kellenek, és annak elfogadása, hogy nincs mindenre ráhatásunk.