Hogyan lesz függő a gyerekünk? És mit tehetünk, ha baj van?

Milyen jelek esetén kezdhet a szülő gyanakodni, hogy valami nagyon nincs rendben a gyerekével?

Legjobb tudásom szerint csak a magyar nyelv használja azt a szót, hogy szenvedélybetegség, ami egy nagyon kifejező meghatározás. Utal a fékevesztett állapotra, a kontrollvesztésre, ami mértékadó tünet, csakúgy, minta a kényszeresség, az ismétlődő jelleg, vagy az abbahagyási kísérletek kudarca. De tipikusan visszaköszön minden függőség esetében az is, hogy sérül a mindennapi funkciók ellátása, legyen szó egészségügyi károsodástól a kapcsolatok fenntartásán át a mindennapi feladatok ellátásáig.

Akkor az iskolai jegyek hirtelen romlása is jel lehet?

Igen, egy serdülőnél talán az iskolai feladatok elhanyagolása a legszembetűnőbb, de a motiválatlanság, az izoláció, a beszűkültség, a hangulatingadozások is mind-mind felkiáltójelek lehetnek a szülő számára.

Prevenció szempontjából azonban nem ezek a markáns tünetek a hangsúlyosak, hanem az ezeket megelőző szakaszok. A drogprevenció például nem a drogokról való beszélgetéssel kezdődik, hanem akár már az óvodában, amikor a nemet mondásra bátorítjuk a gyereket. Vagy amikor a felelősségvállalást a saját szintjéhez igazítjuk, akár csak úgy, hogy melyik zoknit vegye fel aznap. Ennek látszólag semmi köze a drogprevencióhoz, de a fejlődő képességek egyszer majd a döntési helyzetekben nagy jelentőséget fognak kapni.

Köztudott, hogy vannak társadalmilag tolerált (alkohol, munka, vásárlás) és kevésbé tolerált függőségek (drog, pornó). Látsz ezekben bármilyen elmozdulást, például a száraz november megjelenésével?

A száraz november szerintem egy jó emberkísérlet, amikor a szociális fogyasztó egy teszthelyzetbe rakja magát, hogy mit kezd egy péntek estével vagy egy szülinapozással, ha nem iszik alkoholt. Vitathatatlanul fontos kampány, mert hervasztó az, ahogy az alkoholkérdést a társadalom nagy része kezeli.

Az alkohol azért egy érdekes kérdés, mert bár a függőség egy marginalizált csoportot termel ki a társadalom belül – az alkoholistákat – az oda vezető út és a fogyasztás azonban egy végletekig bagatellizált kérdés. Egy szellemeskedő, bagatellizáló társadalmi hozzáállás van ehhez, ami szerintem elképesztően kártékony. Amikor prevencióról beszélünk, szempont az is, hogy pálinkával kínáljuk-e a turistákat Ferihegyen vagy hogyan szabályozzuk a pálinkafőzést. Valahogy mintha lehasadna az alkoholizmus az alkoholról.

Mi a helyzet a munkafüggőséggel és a pornófüggőséggel?

A munkafüggőség egy társadalmilag elfogadott, sőt, támogatott függőség, és ehhez hozzáadódnak az eszközök is, a mobiltelefon, a számítógép. A pornófüggőség érdekes kérdés, nem nagyon találkozom olyannal, aki elsőre feltenné a kezét erre, általában van egy ennél könnyebben felvállalható kiindulópont, és onnan derül ki, hogy a pornóval is van problémája. Ennek kapcsán szerencsére vannak online felépülési alternatívák is, anonim módon, ami jelentős segítség a probléma felvállalásához, viszont ezek többsége csak angol nyelven elérhető.

Sok szülőt érdekelhet, hogy milyen hatásosak lehetnek az ügyben tett erőfeszítései, azaz mennyiben számítanak a szülői minták, a nevelés abban, hogy valaki függő személyiség lesz? És mennyiben felelős a genetika vagy a környezeti, társas hatások?

Nagyon óvatosan használom azt a szót, hogy öröklődés. Bár gondoljuk, hogy van valamilyen genetikai, biológiai megalapozottság, egyes, ikerkutatások és adoptációs vizsgálatok erre mutatnak. Az epigenetika most egy nagyon népszerű, kutatott terület, és azt vizsgálja, hogyan hat oda-vissza egymásra a környezet és a genetika. De van olyan elmélet is, ami inkább a tanulást hangsúlyozza: ha oké, hogy apa és anya a vasárnapi ebéd közben rendszeresen az asztal alá issza magát, akkor a gyerek rátanul erre, normálisnak gondolja, ez attitűdként kódolodik. A már említett, alkohollal kapcsolatos kollektív társadalmi bagatellizáció is jó táptalaja ennek.

Milyen új függőségek jelentek meg az online élettel párhuzamosan?

Ilyen például az online játékzavar, amit érdemes kicsit közelebbről is megnézni. Ilyenkor engem mindig az érdekel, hogy mit játszik pontosan a gyerek vagy felnőtt, mi lehet az adott játék funkciója – ezt érdemes szétszálazni. Az is szempont a ráfordított időn túl, hogy jár-e vele funkcióromlás. Extrém, de nem elrugaszkodott példa a kollégáktól, hogy a tizenéves fiatalok annyira elmerülnek a játékban, hogy el sem hagyják a szobát, inkább egy befőttesüvegbe vizelnek, ez már bőven funkcióromlásnak tekinthető.

A telefonfüggőség azért kényes kérdés, mert itt is szempont, hogy pontosan mit használunk a telefonon. Jellemzően a közösségimédia-felületek túlzott használatára és a scrollingra, a kiüresedett, tartalom nélküli telefonhasználatra gondolhatunk példaként. De főleg a serdülőkorban a telefonhasználat egy csomó más irányba is elvezet, például hogyan tudom a saját alternatív valóságomat felépíteni, egy vágyott énképet megjeleníteni az online világ felé, ami a korcsoportra jellemző kísérletezés része.

A tinédzserek hatványozottan sérülékeny csoportot alkotnak, ha függőségekről van szó – mi ennek az élettani magyarázata?

A serdülőkor több szempontból rizikós. Az idegrendszer még egy érzékeny periódusban van, fejlettsége még nem engedi meg azt, hogy minden szempontból megalapozott döntéseket hozzunk. Feljődéslélektanilag pedig ilyenkor a saját identitásunkat keresgéljük és csereberéljük, amíg ki nem alakul egy érett elköteleződés – és ebbe beleférnek a veszélyes, kockázatos jellegű dolgok, de a kortárs nyomásnak is sokkal könnyebben engedünk. A társas közeg ilyenkor a családról lecserélődik a kortárs kapcsolatokra. Megint a prevenciót hoznám ide, az a tapasztalat, hogy ha a megelőző években volt egy biztonságos kötődés a családon belül, akkor ez egy pajzsként funkcionálhat.

Azt látjuk, hogy a serdülők jelentős része kipróbál dolgokat, aztán kipörög ebből – ez nem feltétlen egyenes út a függőségig. Azonban, ha minél fiatalabban próbálnak ki valamit, például akár 9 évesen az alkoholt vagy a biofüvet, az ront a prognózison.

Az alkohol mellett a dohányzás is a serdülőkorban kerül elő legtöbbször.

A dohányzás kapcsán az az érdekes, hogy mára nagyon színes lett a paletta, vannak vape-ek, elf bar, snüssz. A dohánytermékeket fogyasztó fiatalok között is ennek megfelelő klikkek alakultak ki, csoportképző funkció lett, hogy ki mit használ. Ha egy – szerfogyasztásban nem érintett – fiatal megérkezik egy ilyen közegbe, akkor előfordulhat, hogy mégis elkezdi, a valahova tartozás miatt, kulturális szokásként. Elhanyagolt aspektus, de a fiatalok számára nagyon erős vonzerővel bír, hogy a dohányzás és bármilyen szerhasználat egy kulturális szervezőerő – megvan a maga szertartása, vizuális elemei, a hozzárendelt események, szinte mindegyik szernek, a beat korszakban is így volt ez, vagy akár a punk kultúrában, de a példák száma kifogyhatatlan.

Milyen főbb hibákat szoktak ilyenkor elkövetni a szülők, hozzátartozók, amiket inkább érdemes lenne elkerülni?

Szakmailag is vitás az a kérdés, miben és hogyan kell segíteni a hozzátartozót. Nyilván függ a gyerek életkorától is. Szerintem nem lehet egyedüli és mindent félresöprő cél arra trenírozni a hozzátartozót, hogy megmentse a szenvedélybeteget, mert ez irreális felelősséget pakol rá, és megmentő szerepbe rakja, ami kontraproduktív ebben a helyzetben. Én úgy dolgozom hozzátartozókkal, hogy ők vannak a főszerepben, és az élvez elsőbbséget, hogy ő mit él meg ebben a szituációban és neki mi jelent nehézséget. Mindezt annak ellenére, hogy egy hozzátartozónak nehéz ezt a saját perspektívát magáévá tenni, egy serdülő esetében pedig csavar a történetben, hogy ott van a szülői felelősség kérdése is. Ezt természetesen mindvégig szem előtt tartjuk.

Milyen magatartás a célravezető ilyenkor a szülő részéről?

Közhely, de a következetességhez kell leginkább tartani magunkat a gyerekkel való kommunikációban. A nagyon könnyen inflálódó fenyegetőzések helyett követhető, betartható és betartandó szabályokat kell alkotni. A legnehezebb része talán az, hogy a nem az tényleg nem. És ezzel nem a gondoskodást és a szeretetet vonjuk meg tőle.

Ugyanakkor bár nagyon nehéz, de hagyni is kell a gyereket, hogy beleüsse az orrát a valóságba, a cselekvéseinek következményébe, és tényleg nehéz kicentizni, hogy ezt meddig lehet hagyni, és mikor kell a tettek mezejére lépni. Járni is úgy tanul meg a gyerek, hogy előtte ezerszer elesik – és nehéz látni, mikor kell elkapni, és mikor biztonságos magától elesnie.