Lélekmadár Tábor gyászoló családoknak: „Lehet ezzel úgy élni, hogy nem rokkansz bele teljesen”

Judit elmesélte, hogy annak idején Marci mennyire nehezen fogadta, hogy daganatos beteg, és 2005-ben pesszimistán indult el a Bátor Tábor írországi testvértáborába, mondván, hogy milyen fölösleges mindez, hiszen úgyis meg fog halni. Mikor visszajött, fülig érő szájjal mondta édesanyjának, hogy „agydaganatos voltam, de már jól vagyok”.

„Onnantól kezdve tért vissza az életkedve” – emlékezett vissza Judit, és hozzátette, hogy a fia Írország után minden évben ment Hatvanba Bátor Táborba. A 18 éves fiú 2012-ben esett vissza, ekkor már nem sikerült újra felépülnie. Kristóf próbálta úgy felfogni a történteket, hogy bármennyire is fáj, az élet megy tovább, és a fájdalommal meg kell tanulniuk együtt élni. Az első év azonban mindenkinek nagyon kemény volt: Kristóf 20 évesen elvesztette az öccsét, Judit pedig a fiát. Igyekeztek továbblépni, a Lélekmadár Tábor segítette őket abban, hogy elérjék a következő szintet, „hogy maguk mögött hagyják a gyász mindennapos tényét”.

Judit először nem akart táborozni. „Úgy voltam vele, hogy végre eltelt egy év, valahogy élek, és a fenének hiányzik, hogy ezt az egészet elölről kezdjük” – vegetatív üzemmódra váltott, dolgozott, ellátta a gyerekeket, háztartást vezetett, és azt akarta, hogy hozzá senki se szóljon. Kristóffal szorosabb lett a kapcsolatuk: támaszt nyújtott édesanyjának, akinek azért sokszor volt lelkiismeret-furdalása, hogy ő sír a fia vállán, miközben fordítva kéne. Végül a család meggyőzte Juditot, és beadták a jelentkezésüket a Bátor Tábor gyászterápiás turnusára.

A következő szint a boldogsághoz

A legelső Lélekmadár Táborban vettek részt, ami egy év alatt három hosszú hétvégén várja a gyászoló családokat, hogy segítsenek nekik feldolgozni a gyászt, újra kinyílni, vidámnak lenni. Judit számára azért is fontos volt a tábor, mert találkozott tizennyolc anyával, aki élt és létezett, miután elvesztették a gyereküket. „Az volt a meghatározó a tábor turnusai alatt, hogy azt láttam, lehet ezzel úgy élni, hogy nem rokkansz bele teljesen” – mondta.

A táborba sokan érkeztek kisebb, nagyobb gyerekkel, megfigyelhették, ki hogy kezeli a tragédiát. Ez a pár nap megtanította a családnak, hogy bár jöhetnek borzasztó dolgok az életben, ők döntik el, mit kezdenek velük, és hogyan lépnek tovább. Mindenkinek a saját problémája a legsúlyosabb, ugyanakkor segít, ha látod, hogy más is hasonlót él át, másnak is ugyanolyan rossz.

„Folyamatosan olyan érzésem volt, mintha egy hullámvasúton ülnék. Egyik pillanatban ott röhögtünk a magaskötélpályán, a következőben meg a focipályán gyújtottunk gyertyát, és csendben sírtunk” – folytatta Judit, és hozzátette, hogyha elveszítesz valakit, van egy olyan érzés az emberben, hogy neki már mosolyogni se szabad, jókedve se lehet. A Bátor Táborban viszont ezek a társadalmi korlátok lehullottak. „Együtt játszottunk, lehetett élvezni, és senki nem nézett ránk furcsán. Nekem kinyitotta a világot.”

Emlékezés elfojtás helyett

Marci tízéves volt, amikor agydaganattal diagnosztizálták, és a két év onkológiai kezelés is rendkívül megterhelő időszakot jelentett. „Mindig azt mondtam, hogy csak egy valakit szeretnék látni, aki még él. Elég kevés ilyen gyerek volt” – mondta el Judit erről az időszakról.

Az utolsó hetet Judit sokszor éli át újra fejben: Marci hétfőn kórházba került, szerdán engedték ki, és többen átmentek hozzájuk, nagy volt a nyüzsgés. Megmaradt benne, hogy amikor mentek el a barátok, Marci még integetett nekik búcsúzóul. Sokszor eszébe jut, hogy a fiának volt lehetősége elköszönni, és hogy otthon lehetett: a karjai között halt meg, és vette az utolsó levegőt, mint mondta, „ennél jobban nem lehet”. Korábban a Bátor Tábor podcastjében úgy fogalmazott, hogy ez egy bensőséges pillanat volt.

Ezután Judit bezárkózott, és a munkahelyén is csak egy emailt írt, hogy Marci elment, ne kérdezzenek tőle semmit, majd két nap múlva megy dolgozni. Nem akart külső segítséget se kérni, de a Bátor Tábor megtanította, hogy szüksége van a terápiára. Hogy megértsük, mekkora változáson ment keresztül, Judit elmesélte, hogy egy kolléganője nem ismerte a történetét, és csak utólag értette meg, hogyan lehet az, hogy Judit régebben olyan volt, akár egy katona: kemény és fegyelmezett, most pedig kivirult, „úgy néz ki, mint aki érez.”

Marci majdnem 19 éves volt, mikor elment, rengeteg közös emlék gyűlt össze, amit se Judit, se Kristóf nem akart elfelejteni. A bátyja a fesztiválozásokról és házibulikról tudna hosszan sztorizni, és édesanyja is hangsúlyozza, hogy esze ágában sincs kitörölni a közös pillanatokat. „Fáj, de az, hogy mit kezdek ezzel az érzéssel és az emlékekkel, az nagyban függ tőlem is” – és minderre a lélekmadaras foglalkozások döbbentették rá. Ráeszmélt, hogy az emlékeket meg lehet őrizni úgy a szívünkben, hogy ne tépjen ki belőlünk egy darabot minden alkalommal. A tábor óta még a legkisebb gyereke, Kata is máshogy áll a halálhoz, kialakult a gyászfeldolgozó-képessége.

A Lélekmadár Tábor segített nekik, most meg ők segítenek

A legtöbben kifejezetten nehezen kezelik, mikor valaki a gyászáról beszél. Óvatoskodunk, túlságosan tapintatosak vagyunk, esetleg közhelyeket ismétlünk. Marcinak közös baráti társasága volt a bátyjával, velük nem nehéz felidézni a legjobb bulikat. A távolabbi ismerősök viszont nem mindig tudták kezelni a témát: Kristóf szerint sokan lefagynak a hallottak után, és az a legjobb, ha nem kérdezünk olyat, amire nem biztos, hogy választ várunk. Judit emellett hangsúlyozta, hogy kérdezzük meg, mire van szüksége a gyászolónak: ha beszélni akar, hallgassuk meg, de csendben szintén lehet támaszt nyújtani. Tanácsokat nem tud és nem is akar osztogatni, a saját példáján keresztül viszont el tudja mondani, neki mi segített, ő hogyan élte meg az elmúlt tíz évet.

Miután a család együtt táborozott, Kristóf tudta, hogy Cimbiként (önkéntesként) akar visszatérni – Marcinak is ez volt a terve. Amint betöltötte a 21. életévét, jelentkezett tábori önkéntesnek (már 20 év a korhatár). Juditnak kicsit hosszabb időbe telt, amíg Cimbi lett: „Több dolog tartott vissza, az egyik az volt, hogy mit váltana ki belőlem, ha olyan daganatos beteg gyerekkel találkoznék, mint amilyen az enyém volt. Illetve, hogy mi lesz, ha bemegyek a táborba, és a másik oldalon állok, hogy fogok helytállni, hogy fogom bírni.”

Hét év kellett hozzá, hogy elszánja magát, majd jött a covid, úgyhogy végül tavaly ősszel töltött pár napot Cimbiként családokkal. Mint mondta, rég sírt ennyit, de nem azért, mert rosszul érezte magát. Egész télen ezekből az élményekből merítkezett.