Labortól a fecskendőig. Hogyan készülnek a vakcinák?

A védőoltások elsődleges célja az, hogy az immunrendszert felkészítsék egy kórokozóval szembeni védelemre és így az egyénen túl a közösségben is kialakuljon egy általános védettségi szint. A modern értelemben vett vakcinák történelme nem kifejezetten hosszú, a fekete himlő elleni oltással vette kezdetét az 1800-as években. Ugyanakkor már az ókori Kínában és Indiában is foglalkoztak immunizálással, ha nem is ebben a formában: enyhe himlős betegekről lekaparták a megszáradt hólyagokat, porrá őrölték, majd ezt kellett felszívni orron keresztül vagy vágott sebbe kenni.

A védőoltások engedélyezése meglehetősen szigorú és formalizált, Európában számos klinikai vizsgálatot követően az Európai Gyógyszerügynökség és a nemzeti hatóságok (szabályozó szervek) adhatnak ki engedélyt.

Miből áll egy vakcina?

A WHO leírása szerint a legtöbb védőoltás tartalmazza a betegséget kiváltó kórokozót vagy apró darabkáit (fragmentumait), esetleg ennek előállításához szükséges mintákat. Tartalmaz ezen kívül további összetevőket is, melyek például a biztonságos használatot segítik vagy a hatékonyságot fokozhatják, mint a tartósító- vagy hígítószerek, segédanyagok és stabilizátorok.

A fragmentumból úgynevezett aktív összetevőt, vagyis antigént készítenek, ami az immunválaszt ki fogja váltani. Ez lehet a kórokozó egy része, például a koronavírus esetében a tüskefehérje, de akár maga a kórokozó is legyengített vagy inaktív formájában.

A védőoltások hatásmechanizmusa változatos: a legelső vakcinák legyengített kórokozókat tartalmaztak, ma már léteznek újgenerációs molekuláris – gén vagy vektor alapú, valamint mRNS vakcinák is. A régebbi és az új oltások is aktív védelmet jelentenek a betegséggel szemben. Azaz az immunrendszer felkészül egy lehetséges támadásra, ahelyett, hogy egy – bár legyengített, de tényleges ellenféllel való küzdelem árán gyártana saját antitesteket. A passzív immunizálás során viszont már meglévő (például a fertőzésen átesett, gyógyult emberből származó) ellenanyagokat adnak be.

Hogy jön mindehhez a tehén latin neve?

Az első modern védőoltást a fekete himlő ellen vetették be. A himlő elleni védekezés ugyan működött az ókori módszer szerint is, tehát, hogy himlő vart használtak az immunizálásra (ami maga is legyengített kórokozó), azonban utóbbinak volt egy komoly szépséghibája. A kezelt személy tovább tudta adni a fertőzést a körülbelül két hétig tartó lappangási idő alatt, ezért a járvány megállítására mérsékelten volt alkalmas.

A megoldáshoz vezető utat egy angol sebész, Edward Jenner találta meg, aki megfigyelte, hogy azok a tehenésznők, akik átestek tehénhimlőn, nem kapják el az emberi változatot. Kísérletezni kezdett a tehenésznőktől származó mintákkal, és több embert – többek között a saját fiát is – megfertőzte tehénhimlővel. Jenner ezután fekete himlővel is megfertőzte ezeket az embereket, és azt tapasztalta, hogy ők nem betegszenek meg. Eljárását a tehén (latinul vacca) után úgy nevezte el, hogy „vaccination” vagyis vakcinázás, ebből alakult ki a máig is használt vakcina kifejezés is.

A XX. században több mint egy tucat fertőző betegség esetében fejlesztettek ki hatásos védőoltást; az 1945 után kezdődő és a ’70-es évekig tartó időszakot a védőoltások aranykorának is nevezték. Hazánkban például az Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) a 60-as és 70-es években nemzetközi szinten is jelentős gyártókapacitással állított elő vakcinákat. Kiemelkedő eredményt a BCG, a járványos gyermekbénulás elleni oltóanyagok és a Di-Per-Te oltások hoztak az intézmény számára.

A védőoltások kifejlesztése és tartós használata következtében egyes vírusok okozta megbetegedéseket (súlyos, akár halálos lefolyású) vagy teljesen sikerült világszerte felszámolni (pl. fekete himlő), vagy a megbetegedések számát azóta sikerült jelentősen csökkenteni (pl. rózsahimlő, a tbc, a szamárköhögés, a kanyaró, a gyermekbénulás, a Hepatitis A és B variánsa)."

Kevés, ha hatékony, biztonságosnak is kell lennie

Fertőző betegségekkel kapcsolatos kutatások folyamatosan zajlanak a világ számos intézetében. Nem csak a koronavírussal, de HIV-vírussal vagy akár a Dengue-lázzal szemben is keresik az egyre hatásosabb, vagy kevesebb mellékhatással járó megoldásokat. A gyógyszercégek kutatólaboratóriumai és független kutatóintézetek dolgoznak az eljárások pontosításán és újabb termékek kifejlesztésén.

Fontos tudni, hogy minden oltás jár mellékhatásokkal bizonyos mértékben, a vakcina engedélyezése során az alapvető kérdés az, hogy a jelentkező mellékhatások megérik-e a kiváltott eredményt. A laboreredmények után több körös állat-, majd humán tesztelés következik. A klinikai vizsgálatok megkezdése előtt a hatóságok ellenőrzik az oltóanyag tisztaságát, az összetevőket, például segédanyagokat, illetve a gyártás módját. A gyorsabb eljárás érdekében egyszerre több eltérő összetételű variációt is tesztelhetnek a vakcinából, melyeket ígéretesnek tartanak.

A klinikai vizsgálatok több fázisban zajlanak.

• Az első fázisban általában kisszámú egészséges önkéntesen történik a hatóanyag első emberi kipróbálása, a vizsgált készítmény emberi szervezet általi tolerálhatóságának igazolására.
• A második fázisban a vizsgálati készítményt a vizsgált betegségben szenvedő páciensek szűk csoportja kapja azzal a fő céllal, hogy a készítmény legmegfelelőbb adagolását meghatározzák.
• A harmadik fázisban nagyszámú résztvevőt kezelnek a vizsgálati készítménnyel. A fő cél, hogy a készítmény biztonságosságát igazolják, illetve, hogy feltárják a készítmény nemkívánatos mellékhatásait és azok előfordulási gyakoriságát. Itt már több tízezres nagyságrendű önkéntessel dolgoznak és más-más országokban, földrészeken is folytatnak vizsgálatokat.
• Előfordulhat, hogy az oltóanyagok klinikai vizsgálatai során a 2-es és 3-as fázis összevonásra kerül.

Jellemző, hogy a második és harmadik fázisban hatással nem rendelkező összehasonlító anyagot (placebo) is használnak és kontrollcsoportokat alakítanak ki. Sem az orvosok, sem az önkéntesek nem tudják, kit mivel oltottak. Ez az eljárás a „dupla-vak módszer”, ami hozzájárul az eredmények pontosabb, objektívebb méréséhez.

Folyamatos kontroll és utánkövetés

A klinikai vizsgálatok eredményeit az illetékes hatóságok ellenőrzik. Európában többek között a már említett Európai Gyógyszerügynökség, az USA-ban az FDA, illetve az egyes országok saját körben is vizsgálódhatnak. A hatóságok nem csak a vizsgálati eredményeket veszik figyelembe, hanem saját teszteket is folytathatnak, valamint ellenőrzik a gyártási eljárásokat. A vakcinák esetében nagyon fontos szempont – hiszen egészségeseket oltanak velük a betegség megelőzése céljából – hogy a hatásosság igazolása mellett a mellékhatások lehetőleg nagyon enyhék illetve ritkán előfordulók legyenek. A már engedélyezett vakcinák esetében folyamatosan ellenőrzik a gyártást is, így az előállítás folyamatát, az összetevők tisztaságát, mértékét.

Amikor a vakcinát elkezdik széles körben alkalmazni, a nemzetközi és a helyi hatóságok nyomon követik a mellékhatások kialakulását és az egyéni reakciók súlyosságát.

A megfelelő vizsgálati eredmények és a valós életbeni alkalmazás után sem engedik el az oltóanyagok kezét. A klinikai vizsgálatok negyedik fázisának nevezzük azt, amikor a már forgalomban levő oltóanyag utánkövetése történik. Célja további információk gyűjtése a hatásokkal és mellékhatásokkal kapcsolatban, a megfelelő adagolás pontosabb meghatározása, illetve a nem gyakori mellékhatások megismerése. Számos adatforrást ellenőriznek, például orvosok beszámolóit, páciensek tüneteit, orvosi szaklapokat, hogy megállapítsák, van-e összefüggés az esetleges szélsőséges esetek között és visszavezethetők-e azok a védőoltásra.

A hosszútávú vizsgálatok és visszajelzések alapján az oltóanyagokat módosíthatják, finomíthatják, de ebben az esetben ismét klinikai tesztekkel kell bizonyítani alkalmasságukat. A COVID-19 esetében annyival bonyolultabb a helyzet, hogy a vírus különböző variánsai miatt is muszáj visszatérni a laborba és tesztelni az oltóanyagokat, hogy azok minél nagyobb hatékonysággal tudjanak működni.