Mamahotel és kőkemény gyerekkor – Verzió dokuk moziban és online

Budapest mellett Debrecen, Kecskemét, Pécs, Szeged, valamint Szombathely látja vendégül a fesztivál offline eseményeit. Az ezt követő online időszakban a filmeket egy gyors regisztráció után lehet „kikölcsönözni”, vagyis az interneten tekinthetők meg eredeti nyelven, felirattal 5-6 címes csomagokban vagy akár egyben is a 64 alkotás.

Fontos események és személyes történetek

A kínálat igen széles körű; a szervezők igyekeztek elkerülni a közhelyes, szépelgő, öncélú témákat, ehelyett napjaink fontos eseményeire és jelenségeire koncentráltak, mint például a megkérdőjelezhető eredménnyel zárult fehéroroszországi választás (Kurázsi), a hongkongi Kína-ellenes tüntetések (A lázadó város), de láthatunk filmeket fiatal aktivistákról is, akik a világ különböző pontjain emelik fel a hangjukat a társadalmi igazságtalanságok vagy épp az éghajlatváltozás okai ellen (A jövő gyermekei).

A sokakat érintő, „globálisabb” témák mellett kisebb, személyesebb történeteket is láthatunk. Megismerhetünk például egy süketnéma, vak autista dán fiút, aki kizárólag érintés, ízlelés és szaglás útján képes érzékelni a környezetét (A bátyám története), vagy egy kínai férfit, aki már tíz éve kutat elrabolt kisfia után (A férfi, aki a fiát kereste). Megismerhetjük Virág és Nóra történetét, akik családot szeretnének alapítani, ám a politikai légkör hatására a külföldre költözésben gondolkodnak (Anyáim története), vagy Csucsut, aki idős édesanyjával osztozik egy kicsiny lakáson (Szuterén).

Közel 70 filmet mutatnak be a fesztiválon, lesznek kapcsolódó beszélgetések, valamint további programok, melyeken hazai és nemzetközi filmkészítőkkel és szakértőkkel lehet találkozni. Például, Dobray Györggyel, Gyimesi Annával, valamint Rami Farahhal, Christine Camdessusszal, Tone Grøttjord-Glenne-nel, vagy éppen Uwe-Lothar Müllerrel. A vendégek közül néhányan mesterkurzust és előadásokat is fognak tartani.

Szuterén

Kádár Hanna Sára az egyik legfiatalabb (26 éves) a fesztiválon résztvevő alkotók között. Alig 25 perces dokumentumfilmjének központi témája az ún. mamahotel. Ez a kifejezés arra utal, amikor a felnőtt gyermek – önként vagy kényszerből – együtt él egyik vagy mindkét szülőjével. Ez a „szociális szimbiózis” egyre gyakoribbá válik az utóbbi évtizedekben világszerte.

Kádár nem tesz fel kérdéseket arról, miért él együtt a ránézésre simán 50-es Csucsu idős, mozgáskorlátozott, egész nap tévét néző édesanyjával egy kis lakásban, hogyan jutott ebbe a helyzetbe, vagy miért nem akar kitörni belőle (ha próbálkozik egyáltalán). Kamerája külső szemlélőként csupán megfigyel és láttat, mintha egy igazi Való világban járnánk. Mindezt ítélkezés nélkül teszi, nem foglal állást, sem egyik, sem másik karaktere mellett vagy ellen, legalábbis nem direkt módon, így a felmerülő kérdéseket és lehetséges válaszokat is a nézőre bízza.

Talán a mama nyugdíjából és a fiú alkalmi munkáiból származó kevéske jövedelemből élnek, miközben a tévé és az internet jelenti számukra az egyetlen ablakot a világra. Jobb, tartalmasabb életre elenyésző az esélyük, talán már igényük sincsen rá.

Fivérek

Francesco Montagner második rendezése Jabir, Usama és Useir történetét meséli el. A boszniai testvérek az iszlám radikalizmust követő hitszónok apjuk bebörtönzése után hirtelen magukra maradnak. Életüket alapjaiban változtatja meg apjuk hiánya, így kell eltölteniük két évet, felügyelni az állataikat és ellátni önmagukat.

Előzetes

Stílusában kevésbé „dokus” jellegű a fényképezés és a vágás, a rendezettség miatt pedig a történet is gördülékenyebben halad, noha a jelenetek lassan követik egymást. A rendező nem csupán kívülállóként követi a cselekményt, kvázi loholva a kamerájával a szereplői után, hogy sodródjon az eseményekkel, hanem képileg – és valószínűleg tartalmilag is – alaposan megtervezte, megszerkesztette azokat. Sok jó pillanatot sikerült elcsípnie az így lezajló beszélgetések, apró, epizódszerű életképek során. Talán a kulcspontok előre le voltak fektetve, de a megvalósításban már szabad kezet kaptak a szereplők. A végeredmény így inkább egy dokumentum-játékfilm, ami magán hordozza mindkét műfaj jellegzetességeit.

Montagner erős atmoszférateremtő képességgel rendelkezik: az egész filmet melankólia lengi körül, amit erősítenek a háttért adó, balkáni háborúban megsérült, megsemmisült házak romjai, az aláfestő zene teljes hiánya, a hosszú snittek és a kevés dialógus. A kamera sokat időz a szereplők arcán, engedi, hogy azok szavak nélkül is beszéljenek, érzéseket közvetítsenek, a történet a három magára maradt fiú egyéni és együttes sorsán keresztül bontakozik ki.

Három hasonló élet, ugyanakkor az azonos körülmények, kultúra és szemléletmód ellenére is különböző sorsok. Van egy jellegzetes balkáni hangulat, a kilátástalanság és jövőtlenség árnyéka folyamatosan ott lebeg a három fiú felett, azzal fenyegetve őket, hogy helyzetükből nincs kiút.

Amíg el nem fogy a szó

Előzetes

Az amerikai Nicholas Bruckman filmje kőprofi alkotás, ez már a legelső képkockákon látszik. Főszereplője egy Ady Barkan nevű aktivista, aki megtudja, hogy ún. amiotrófiás lateroszklerózisban szenved (egy gyógyíthatatlan neurológiai betegségben, ami visszafordíthatatlan izomsorvadással jár) és már csak pár év van hátra az életéből. Ady igyekszik kapcsolódni kisfiához, akinek jelenléte folyamatosan emlékezteti őt arra, mi mindenről fog lemaradni. Miután azonban az interneten elterjed egy szenátorral folytatott véletlen beszélgetésének felvétele, Ady országos körútra indul, hogy maradék erejével és fogyatkozó idejében az amerikai egészségügyi rendszer megreformálásáért küzdjön.

A film road movie formában mutatja be Ady útját az államokon át, miközben más aktivistákkal kérdőre próbálja vonni a regnáló politikusokat, akik egy adócsökkentési törvény megszavazásával – vagyis lényegében egyetlen tollvonással – több millió, Ady-hez hasonló embert fosztanának meg az egészségügyi ellátástól.

Az Amíg el nem fogy a szó sokkal – jó értelemben – hatásvadászabb, erőteljesebb, mint a fent kiemelt alkotások. Ez persze érthető egy olyan – az amerikai – piacon, ahol a közönséget hosszú évtizedek óta „nevelik” a filmek az irányított érzelmi reakciókkal, vagyis nevessenek, ahol nevetni és sírjanak, ahol sírni kell. Bruckman alkotásának egyik ilyen hatásmechanizmusa Ady állapotromlásának kendőzetlen bemutatása, ahogy az eleinte életerős fiatal férfi fokozatosan leépül, megváltozik a hangja, lelassulnak a mozdulatai, végül önellátásra képtelenné válik, kerekesszékbe kényszerül, beszédképessége elvesztése után pedig egy számítógép hangszintetizátorára szorul.

A film legfontosabb üzenete, hogy a rendszer nagyjából semennyire nem törődik a kisemberekkel, nem hallgatja meg és persze nem is segíti őket, mert a politikai/üzleti érdekek előbbre valók, ilyen formán pedig a demokrácia csupán papíron és hangzatos lózungok szintjén létezik. Ám a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy az ilyen rendszerszintű hibákkal szembeni ellenállás és harc képes valódi változásokat is hozni, mint ahogy arra nem egy példa is akadt már az amerikai történelemben. Ugyanakkor rendkívül elszomorító, hogy valakinek szenvednie kell (netán meghalni) ahhoz, hogy érdemben hallassa a hangját és valódi eredményt érjen el.

Noha Ady ma már 24 órás felügyeletre és lélegeztetőgépre szorul, folytatja küzdelmét az univerzális egészségügyi ellátás megteremtéséért az Egyesült Államokban, közben pedig igyekszik minél aktívabban részt venni családja életében, amíg csak lehet.