Mastercard 20/20 – Tóth Krisztina: Advent

2020. december 15. – 08:15

Mastercard 20/20 – Tóth Krisztina: Advent

Másolás

Vágólapra másolva

20 szemszög, 20 írás. A 20/20 a Mastercard jövőre induló kortárs kulturális programjának nyitóprojektje, melyben kiváló kortárs írók, költők és a Budapest Street Photography Collective tagjai mesélnek közös munkáikon keresztül a digitalizáció, a szegénység és a környezetvédelem problémáiról. A Telexen december 7-e és 16-a között a közös munkákból válogatva mutatunk be naponta egy-egy részletet — sorrendben Grecsó Krisztián, Szabó T. Anna, Parti Nagy Lajos, Závada Péter, Simon Márton, Tóth Krisztina, Lackfi János, Karafiáth Orsolya, Harag Anita és Krusovszky Dénes írását.

Jánosnak, fentre

Most még jó, mert nem fagy. A január a legrosszabb, akkor vannak a legnagyobb hidegek. Engem többször is ezek a kutyák mentettek meg. A Lizzi már tizennégy, a Lajka csak kilenc. Ekkora volt, amikor hozzám került. Soványan, férgesen, még fosott is szegény. Azt hittem, meg se marad, így elfért a kabátomban, akkora volt. Aztán, látod, itt van. Itt vagyunk. A Lajkát megörököltem, meghalt a gazdája.

A negyedik telet húzom ki sátorban. Ezek melegítenek, ott fekszenek mellettem. Ha érzik, hogy hűlnék kifele, addig nyalják az arcomat, amíg fel nem ébredek. Eddig mindig felkeltettek, még akkor is, amikor nagyon részeg voltam, mert volt azért olyan is. Bökdöstek, nyüszítettek, aztán csak felébredtem, az anyjuk istenit. Mert ezek nem hagynak meghalni engem, tudják, akkor nekik is annyi, akkor nekik se lesz több kaja. Amikor télen felkeltenek, mert hideg a pofám, akkor nem megyek ám ki a sátorból, csak kúszok ide-oda, így, félkönyéken, amíg vissza nem jön belém egy kicsit a meleg. Olyanok ezek, mint a hogyishívják, szén-monoxid-jelző. De vigyázok is rájuk, ne félj, nem nyúlhat ezekhez senki se egy ujjal se. Ők az én gyerekeim.

Azért nem megyek szállóra se, mert oda őket nem lehet bevinni. Akkor meg mit csináljak, mondjad meg? Két évvel ezelőtt lett volna egy állás, éjjeliőrt kerestek a Keletinél egy építkezésre. Adtak volna helyet fűtött konténerházban, de azt volt a kikötés, hogy a kutyákat nem vihetem be. Kint kellett volna őket hagyni az udvaron, érted?

Kértem egy nap gondolkodási időt, aztán mondtam, hogy nem megyek. Nem én. Vagy jöhetnek be velem ők is, vagy nem vállalom. Azt mondták, hülye vagyok, magam alatt vágom a fát, más bezzeg örülne egy ilyen lehetőségnek. Hát akkor menjen más, mondtam, és jöttünk szépen vissza ide. Kibírtuk, látod. Nem mondom, hogy könnyű volt, ez a pár hónap mindig húzós, de napközben le szoktunk jönni ide az alujáróba, itt melegebb van.

Csak az a lényeg, hogy ne üljél le, vagy ne tegyél magad alá kartont, mert az már olyan, mintha életvitelszerűen lennél itt. Érted. A kutyák különben nem bántanak senkit. Ezzel is szoktak ám csesztetni, hogy tegyek fel rájuk szájkosarat meg pórázt, merthogy ez közterület, meg ilyenek.

Tóth Krisztina: Advent című novellájának a folytatását a projekt irodalmi partnerének oldalán, a Könyves Magazinon lehet elolvasni.

(Ez a cikk egy fizetett promóció, úgynevezett támogatott tartalom, megrendelője a Mastercard 20/20 projekt.)