20 szemszög, 20 írás. A 20/20 a Mastercard jövőre induló kortárs kulturális programjának nyitóprojektje, melyben kiváló kortárs írók, költők és a Budapest Street Photography Collective tagjai mesélnek közös munkáikon keresztül a digitalizáció, a szegénység és a környezetvédelem problémáiról. A Telexen december 7-e és 16-a között a közös munkákból válogatva mutatunk be naponta egy-egy részletet — sorrendben Grecsó Krisztián, Szabó T. Anna, Parti Nagy Lajos, Závada Péter, Simon Márton, Tóth Krisztina, Lackfi János, Karafiáth Orsolya, Harag Anita és Krusovszky Dénes írását.
Gyakran utaztam arra, Siófok és Szárszó között, a Balaton kacér tájain. A félálomban kuporgó nyaralók mellett úgy kanyargott az öreg piros vicinális, mintha hegyeken kígyózna föl. Pedig a déli parton sima a táj, mintha Isten vonalzóval rajzolta volna meg. Biztos mert így kalandosabb, gondoltam kamaszként, biztosan azért köt annyi hurkot az a vonal, hogy emlékezzünk rá, ha már jártunk arra. Nekem az a környék volt a teljesség, minden nyáron ünnepi lélekkel ültem a kopott, apró vagonokban, és mindig gyötört a vágy: valakibe feltétlenül és reménytelenül szerelmes voltam, aki a másik vagonban utazott a táborozásra, vagy ha abban, amelyikben én, nem mertem szólni hozzá.
Gyönyörű nyári hétfő volt, az éves iskolai táborba mentünk, és már leszállni készültünk Földváron (Szárszó alsón nem állt meg a gyors, a földvári állomás meg közelebb volt a táborhoz), amikor beszédbe elegyedtem vele. Egészen konkrétan: megszólított a legszebb lány az általam ismert világon. Annyira zavarba jöttem, hogy zihálva kapkodtam a levegőt. Azt gondoltam addig, hogy a fiúságnak ugyanaz az előnye, mint a hátránya: neked kell ugyan kezdeményezned, leégetned magad, cikinek lenned mindenestül, ám cserébe téged sohasem érhet felkészületlenül semmi.
Beszélt hozzám a lány, táncoltak húsosan vastag ajkai. Nyolcadikba mentem, már kajla kamasz voltam, sosem láttam még olyan kihívóan kerekedő ajkat, és azt vártam, hogy m hang következzen, édes mindegy, mit mond, csak érjen össze mammogva az ajka, mert az olyan erotikus, hogy alig bírom tartani csenevész testem.
Évfolyamtársam volt, Vicának becézték, már akinek kijárt az a kegy, hogy szólhatott hozzá. A suli fiúkarának döntő része szerelmes volt belé, de az érzéketlen kisebbség is hetente legalább egyszer gondolt rá, milyen jó lenne vele. Hosszan beszélt, mire felfogtam, hogy figyelni kellene, ebből baj lesz, minden bizonnyal kérdezni is fog. De akkor már késő volt: csak nézett felhúzott szemöldökkel, én meg úgy éreztem, mindjárt összevizelem magam. Arra gondoltam, ha a szép nők mellett lenni ilyen rossz, akkor én ezt inkább nem is akarom.
Ő elmosolyodott, és hozzátette: „Vagy ez túl intim kérdés?” Megráztam a fejem, „fogalmam sincs, miről beszélsz”, csúszott ki a számon, mert az intim szó felbátorított és megszédített, úgy képzeltem, mindjárt szerelmeskedni fogunk, és mire Szárszóra érünk, megkérem a kezét. Visszafogottan, röviden mosolygott, mint akinek évtizedes rutinja van ebben, hogy a férfiak, ha szól hozzájuk, zavarukban azt sem tudják, hol vannak.
„Vagy nem használsz dezodort?”, kérdezte, amitől egy világ kezdett el összeomlani bennem: biztosan büdösnek tart.
Hiszen már érzem is, ömlik rólam a víz, verejtékesőben bűzlöm. Fülig pirultam, megpróbáltam észrevétlenül megszagolni a hónaljam, mire kacagott egy rövidet, konkrétan egyet, mintha egy gyönyörű vakkantás lett volna, a mennyország csilingelésének fukarul rövid részlete. Oldalra fordítottam a fejem, vágyakozva, mint egy kölyök farkaskutya.
„Mert tudok segíteni”, mondta.
És ekkor szerencsére befutott a vonat, és leszállhattunk. Amikor elfordult, megtámaszkodtam a térdemen. Mindenem remegett. Édes Teremtőm, tud segíteni, hát ilyen nyers egyszerűséggel ezt még senki nem mondta nekem, de minek is köntörfalazni, megjátszani magunkat, amikor mindkettőnkben tombol a vágy, és ezek szerint neki jó az én saját illatom, vonzónak talál, mert sajnos tényleg elfelejtettem induláskor befújni magam apám Barbonjával, és a nyári fülledt délutánban ömlött rólam a víz, de lám, még így is engem kíván.
Grecsó Krisztián: A szegénység fonalai c. novellájának a folytatását a projekt irodalmi partnerének oldalán, a Könyves Magazinon lehet elolvasni.
(Ez a cikk egy fizetett promóció, úgynevezett támogatott tartalom, megrendelője a Mastercard 20/20 projekt.)
