Két év. Rendszerint ennyi időre szól a szerződésük azoknak a filippínó nőknek, akik egy jobb élet reményében külföldre utaznak, hogy háztartásbeli alkalmazottak legyenek. A 17. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál egyik filmje, az Overseas róluk szól, és arról a modernkori szolgaságról, amelyhez elnökük, Robert Duterte büszkén asszisztál. Megnéztük.
Fiatal nő térdel egy WC csésze fölött, akkurátus mozdulatokkal takarítja, kezei fáradhatatlanul súrolják minden centiméterét. Csak egyszer áll meg közben. Pár pillanatra gumikesztyűs tenyerébe temeti az arcát, zokogástól rázkódik a válla, majd letörölve könnyeit, folytatja a munkát.
Ezzel a jelenettel nyit az Overseas, a fiatal lány pedig egyike annak a több ezer nőnek, akik évekig nem látják a családtagjaikat, mert a Fülöp-szigetekről külföldre utaznak, hogy ott gyermekgondozóként és háztartás-vezetőként dolgozzanak különféle országok jómódú családjainál. Főleg Ázsiába, Európába, Amerikába mennek a jobb kereset és gyermekeik jövőjének megalapozása érdekében. Hazájukban egész decemberben ünneplik őket, az OFW-ket (Overseas Filipino Workers), azaz a tengerentúli munkavállalókat, a helyi filmek és a televíziós műsorok pedig giccsesen romantizálják a nehézségeiket és elhivatottságukat.
Szeretteiktől távol
Rodrigo Duterte, a Fülöp-szigetek elnöke egyenesen bagong bayaninak, az új hősöknek hívja ezeket a dolgozókat, amiért feláldozták magukat családjukért és az országuk fejlődéséért. Ám Sung-A Yoon filmje egyértelműsíti, hogy a szeretteiktől elszakított nők kiszolgáltatottságában nincsen semmi hősies vagy magasztos, még ha az ország vezetői gazdasági mentőövként is tekintenek rájuk. Még akkor sem, ha tényleg sokat hoznak az ország konyhájára: a Bangko Sentral ng Pilipinas, a Fülöp-szigetek központi bankja szerint 2017-ben 4,3 százalékkal nőtt a hazaküldött pénz mennyisége, amely 2016-ban már elérte a 28 milliárd dollárt. Ekkor 2,2 millió filippínó dolgozott külföldön és ezek több mint fele nő volt. Ők azok, akik súlyos árat fizetnek a külföldről érkező vastag bevételért. Rendszerint kétéves szerződést kénytelenek aláírni, ez idő alatt alig vagy egyáltalán nem képesek kapcsolatba lépni az otthon maradt szeretteikkel, túlhajszolják őket, és nyolcvan százalékuk úgy tér haza, hogy egykori munkáltatóik abuzálták őket. Sokuk pedig soha többé nem lépik át az otthonaik küszöbét, mert az embertelen körülmények lelkileg megroppantják őket, és az öngyilkosságba menekülnek.
Amihez tehát Duterte tapsol, az nem más, mint az emberi jogok olcsó kiárusítása a külföldi jómódúak számára. Mert ahelyett, hogy a nők helyi foglalkoztatási és egyéb gazdasági lehetőségeinek fejlesztését tűzné ki célul, arra ösztönzi őket, hogy modern szolgákká váljanak egy számukra idegen országban.
Sung-a Yoon, hús-vér szereplői megidézik Alfonso Cuarón Romáját, amely a bevándorló háztartásbeliek kiszolgáltatottságról, a női lét univerzális nehézségeiről, és a szétszakadt családok fájdalmáról szól. A két filmben szintén közös nevező, hogy bár a főszereplők alárendelt helyzetben vannak, a rendezők mégsem mártírként, hanem felszegett állú nőként ábrázolják őket. És ők is így tekintenek magukra.
„Ne sírj a munkáltatód előtt, a sírás a gyengeség jele. A filippínók pedig nem gyengék!”
– mondja az egyik veterán a napi gyakorlat során.
Mellbevágó látni, hogy a külföldi munkára jelentkezők nemcsak azt tanulják meg ezekben a felkészítő iskolákban, hogyan mossák foltmentesre a ruhát, szolgáljanak fel diszkréten, vagy fogjanak meg finoman egy csecsemőt, hanem arra is trenírozzák őket, hogyan reagáljanak egy olyan helyzetben, amikor a munkáltatók bántalmazzák őket. Amikor például jogtalanul nem engedik őket haza a családjukhoz, amikor túldolgoztatják, szóban megalázzák, fizikailag abuzálják, szexuálisan molesztálják őket. Vagyis felkészíti őket arra is, hogyan védjék meg magukat, és hogy lélekben ellenálljanak a rájuk váró fájdalmaknak, megaláztatásoknak.
A tanárok érzékletes módon tanítanak: a lehetséges szituációkat pontosan megrendezik, a képzésen résztvevők a szerepüknek megfelelően átöltöznek, sminkelik magukat, szöveget tanulnak, és színészeket megszégyenítő hitelességgel játszanak. Ám bármennyire is kitaláltak és rögtönzöttek ezek az eljátszott megalázások, nagyon is valóságosak azok számára, akik már átestek rajtuk, és azoknak is, akik még csak ezután fogják – nagy eséllyel – átélni őket. Hátborzongató „edzések” ezek, azt a célt szolgálva, hogy felvértezzék a leendő munkavállalókat olyan helyzetekre, amiknek 2020-ban egy munkahelyen sem lenne szabad megtörténni.
Személyes sorsok kollektív drámája
A filmben több, személyes portré is kibontakozik, ám a történetekben közös, hogy mindannyian a szebb jövő reményében, de főleg a család jólétének érdekében, akár a fizikai épségüket is kockáztatják. Főleg, ha Szaúd-Arábiába mennek dolgozni, ahol híresen rosszul bánnak a kétkezi munkát végző filippínókkal, ahol a munkáltatók gyakorlatilag másodrendűként, saját tulajdonként kezelik őket. Ezt jól mutatja az a 2019-es hír, miszerint 117 olyan filippinó nő érkezett vissza az emírségből, akiket fizikailag, verbálisan és/vagy szexuálisan bántalmazott a saját munkáltatójuk, vagy annak valamelyik családtagja. Az Emírségben sem sokkal jobb a helyzet, ott az alkalmazottak jogi védőhálója annyira hiányos, hogy ezért korábban több kritika is érte az országot. A visszaélések elszenvedői rendszerint itt is az Ázsiából érkező bevándorlók: közülük kerülnek ki a szobalányok, takarítók, házvezetők, bébiszitterek, és azok a férfiak, akik az építkezéseken dolgoznak.
Az abúzusokról a filmben szereplők is mesélnek, könnyek között elevenítik fel a fájdalmas emlékeket, amelyek pofonokról, verbális megalázásról, szó szerint értendő csicskáztatásról és szexuális zaklatásokról szólnak. A film végére érthetővé válik, hogy az ilyen körülmények között dolgozók között miért olyan magas az öngyilkosságok száma, ahogy az is, hogy a felkészítésükön, miért trenírozzák őket arra, ne feledkezzenek meg a saját jogaikról, arról, hogy ők is emberek. Azonban csak kevesen mernek jelentést tenni a visszaélésekről, vagy otthagyni a kenyéradó családjukat. Ahogy az egyik szereplő is meséli a filmben (és ezzel sok millió filippínó nő tragikus sorsára is rámutat), inkább tűrt az előző munkáltatójánál, hiszen csak ezzel a munkával, azaz saját maga feláldozásával tud a gyerekeinek esélyt adni arra, hogy nekik már ne kelljen ilyen kiszolgáltatottan élni.
A koronavírus-járvány megnövelte a bántalmazások számát
A migráns munkavállalók jogainak érdekében fellépő alapítvány, a Blas Ople Policy Center elnöke, Susan Ople, azt nyilatkozta, hogy a külföldi munkáltatók a járvány okozta stresszt és szorongást a filippínó alkalmazottjaikon vezették le, ezzel magyarázható, hogy a kijárási korlátozások alatt az átlagosnál is több segélykérő hívás érkezett be hozzájuk. Csak áprilisban 117-en kérték a segítségüket.
A filmet a Verzió Dokumentumfilm Fesztiválon (november 10-22.) online vetítik, ebben a tizenkét napban bármikor meg tudod nézni bármely dokumentumfilm egyikét.
(A cikk a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál támogatásával készült.)
