2023. július 10. – 19:56
Ethan Hunt a megtestesült végzet, mondják ezt a sorozat ötödik részében, az átmeneti Titkos nemzetben, a sorozat hetedik részében pedig valaki úgy írja le a főszereplőt, mint a káosz alakváltó ügynöke. Tulajdonképpen ugyanaz is lehet a kettő, a Mission: Impossible – Leszámolás – Első részben valaki azt mondja, hogy vannak olyan emberek, akiknek az a sorsuk, hogy újra és újra megtegyék ugyanazt. Nekem nem kell mondani, a Mission: Impossible hetedik részének első, így is majdnem háromórás felén ülök a moziban. Kísértetiesen hasonlít egyébként a gondolat arra, amit az őrület definíciójának szoktak nevezni: ugyanazt cselekedni, de mindig más kimenetelt várni tőle.
Újra és újra megteszem én is ugyanazt, a szerencse csak annyi, hogy a modern kori franchise-ok történetében a Mission: Impossible-sorozat annyira magas színvonalat képvisel, hogy nagyjából azon lehet összeveszni rajta, hogy a hétből melyik a legrosszabb. Most sem kerül a legújabb epizód a lista aljára, a Mission: Impossible: Leszámolás – Első rész látványos, zavaros, feszült, izgalmas, túlbeszélt, túlbonyolított, véresen komoly és véresen komolytalan, nagyon nagy műgonddal elkészített emlékmű a saját főszereplő-producerének, aki a tavalyi Top Gun: Maverick után lassan egy szoborparkot is avathatna magának. Végül is létezik ilyen, úgy hívják, hogy a Mission: Impossible-sorozat.
A legújabb részben a főellenség nem az oroszok, nem a nácik, nem az arabok, nem a belső ellenállás, nem valami szakadár szervezet, hanem az algoritmus, egy digitális, mindent tudó program, ami elég vészjósló húzás egy olyan filmtől, amit évekkel ezelőtt, a nagy Midjourney-ChatGPT-armageddon előtt kezdtek el forgatni. A Wes Anderson-klóntrailereket gyártó program Mission: Impossible-változatát úgy hívják, hogy Entitás, egy öntudatra ébredő, felfoghatatlanul gyorsan kalkuláló, képernyőkön tátongó digitális örvényként/ánuszként jelenik meg.
Aki ismeri az M:I világát, vagy csak elolvasta a cikknek az első mondatát, az tudja, hogy főhősünk, Ethan Hunt (Tom Cruise) nagyon rosszul tolerálja azt, ha előre el van rendelve, hogy mit kell csinálnia. A végzet az ő, nem pedig egy szoftver. Ő az, aki improvizál, de mindenki előtt három lépéssel, és valószínűleg egy más embert megtestesítő gumimaszkban jár – Ethan Hunt az emberi invenció, nem pedig az egyesek és a nullák. Nagy melldöngetés ez egyébként egy olyan filmtől, amelyet a sorozat történetében először digitális kamerákkal forgattak, a közönség digitális vetítéseken, vagy majd pár hónappal később, digitális streamingen fogja látni, de ez már mindegy is.
Ami egyáltalán nem mindegy, az az, hogy a Mission: Impossible – Leszámolás – Első rész hozza a két résszel korábban, a Titkos nemzettel kialakított formulát, aminek vannak előnyei és hátrányai is. Az előnye az, hogy már megint elképesztő dolgokat lehet látni benne, és ha már hülyére olvastuk magunkat olyan hírekkel, hogy Tom Cruise óriásit ugratott motorral egy sziklaszirtről, vagy hogy a produkció tönkrevágott egy gőzmozdonyt, az sem tud felkészíteni a nyers látványra, hogy tömeggel és térfogattal bíró tárgyak és személyek zuhannak a semmibe.
Ez egyébként az Entitás és a Leszámolás problémája is, hogy a mesterséges intelligenciának nincsen egyik sem, ezért muszáj, hogy legyen egy hús-vér nagykövete. Itt lép be Gabriel (Esai Morales), aki nemcsak egy fordított avatár, hanem egy eddig sosem látott valaki Ethan Hunt múltjából. Akárcsak Indiana Jonesnál, itt is kapunk egy (rövidebb) flashbacket a múltból, szerencsére Cruise és a rendező Christopher McQuarrie nem csinál segget a sztárja szájából, és nem mutat nekünk digitálisan fiatalított Huntot.
De a kegyetlen, személyes határokat nem ismerő, gépszerűen gyilkoló gonosz beleillik abba, amiről a Mission: Impossible-filmek eddig szóltak. Egyik sarokban ott vannak azok, akiknek az emberélet csak egy statisztika, rosszabb esetben egy feláldozható halmaz a nagyobb jó érdekében, a másikban pedig ott van Ethan Hunt, aki a Holdra is elfutna, ha valaki letérkövezné az utat, hogy garantálja, hogy egy ártatlan embernek sem kell meghalnia. Az Entitás az emberi tényezőt is kivette minden gonoszságból, ez csak egy halom egyenlet, egy megkergült direktíva, egy elszabadult algoritmus. Például olyan, mint ami filmeket ajánl nekünk a Netflixen.
Egy algoritmus mindent megért, de egy néző nem biztos, a Leszámolás első része pedig mérhetetlen mennyiségű időt tölt azzal, hogy elmagyarázza minden egyes konfliktusát és célját. Ez a sorozat sajátos ellentmondása, a cselekménynek triplacsavarosnak kell lennie, de mégis meg kell hogy értse mindenki. Ezért a Leszámolásban egyszerű a cél: egy két darabból álló, feszületre hasonlító kulcs, ami összepattintva kinyit valamit. Valamit, amit egyik szereplő sem tud igazán, micsoda. Kivéve a nézőt, aki a legelső jelenetben végignézi, hogyan tudja a mesterséges intelligencia megkavarni, majd kivégezni egy orosz tengeralattjáró teljes legénységét. Minden egy kulccsal kezdődik, ami kinyit valamit, ahol valami nagyon fontos van.
Ennek a követése rettentő fárasztó tud lenni, egy túlbonyolított, majdnem Tenet-szerű magyarázatfolyam, hogy éppen ki mit és mennyire tud, mit akar megszerezni, és hogyan akarja azt más megakadályozni. Mivel tényleg egy kulcsról van szó, bárki zsebébe belefér, ezért több ember kezén és ruházatán vándorol át, mint egy kárpótlási jegy, és nagyjából annyira nehéz is elmagyarázni másnak a jelentőségét. Nemhiába emlegetem a Tenetet, ott elhangzik az, hogy nem érteni, hanem érezni kell dolgokat, a Leszámolásban pedig kimondják, hogy a részletek csak összezavarják a dolgokat.
A sok beszédnek sok lenne az AI-ja, ha a Leszámolásnak nem lenne ennyire ínycsiklandó az összes akciójelenete, ami egy reptéri többszereplős emberfogástól a Locomotion dalszövegének radikális újraértelmezéséig terjed. Tom Cruise-t a jóisten is arra teremtette, hogy a saját testével műveljen olyan dolgokat, amelyek miatt egy biztosítási alkusz számolás helyett inkább felmond, és itt sem hazudtolja meg magát, ráadásul a végtelen meggyőzőképességével nemcsak embereket, hanem járműveket is az uralma alá tud hajtani. A Leszámolás egyik leghosszabb üldözése Róma utcáin egy sárga Fiat 500-zal zajlik, aminek a vezetőülésében akkor is összetéveszthetetlenül Cruise ül, amikor a Spanyol lépcsőn száguld le. (A Spanyol lépcsőnek semmi baja nem lett: a stáblistán egy apró feliratban leszögezik az alkotók, hogy valójában nem tettek kárt a lépcsősorban egy járművel sem.) A játékosság, a lendület, és az elköltött pénz páratlan, és meg is van az eredménye, még ha az a fajta egymásra halmozás nincs is benne, ami annyira élvezetessé tette az Utóhatás fináléját.
Ugyan a Leszámolást is elvileg ugyanaz a Christopher McQuarrie rendezte, aki az előző két részt, a stílus változóban van. Az Utóhatás nagy trükkje az volt, hogy Ethan Huntot egy apró pontnak mutatták többször is a hatalmas univerzumban, akár egy helikopter rakományán lógott, akár éppen az atmoszférán kívülről próbált Párizsba ejtőernyőzni. A Leszámolás visszakanyarodik a legelső Mission: Impossible-részhez, amikor arcok töltötték be premier plánban a vásznat, és amikor megdőlt a kép, amikor a világ is bizonytalan lett. Van egy sokkal paranoidabb, lemondóbb hangulata, mint az előző két résznek. Az IMF csapatának meg kell szabadulnia a digitális eszközöktől, mert azokba is be tudja magát enni az Entitás, és mintha a kulisszák is messze lennének a high-techtől: a ködös Velence, az árnyékos Dózse-palota, a gőzbe burkolózó Orient expressz. A fegyverek kések, kardok, csövek, szinte sehol semmi csúcstechnológia. Érdekes látni, hogy az első Mission: Impossible az akkor frissen indult Eurostar vonaton fejeződik be, ez pedig azon a luxusvonaton, ami két évvel a mozi születése előtt indult el. Ami és ahogy az Orient expresszel történik a végén, az eszünkbe juttathat egy másik történelmi járművet: a Titanicot.
A vonat mindig is fontos volt a filmtörténetben: a Lumière fivérek egyik első filmje, A nagy vonatrablás a századfordulóról, Buster Keaton Generálisa, és ez még csak az első három évtized. Tom Cruise egészen biztosan szeretne ebben a felsorolásban részt venni, mint a sztár, aki visszacsődítette a moziba az embereket a járvány után (ez a Top Gun második részével sikerült is), és aki a CGI korában is képes volt egy valódi mozdonyt tropára vágni a kamerák előtt. Száz évvel később, ha még lesz mozi, akkor Tom Cruise egyet fog jelenteni Ethan Hunttal: az ember, aki személyes felelősségének érzi, hogy folyton megmentse a világot (= a mozit), aki tyúkanyóként védi meg a hozzá közel állókat (= színészpartnereket), aki nem hagyja, hogy a technológiai újítások agyoncsapják (= idejétmúlttá tegyék), és aki addig fog teljes fordulatszámon pörögni, amíg a szervezete fel nem adja a szolgálatot (= nem lesz sztár többé). A Mission: Impossible – Leszámolás – Első rész bemutatja azt, hogy küzd még a digitális valóság ellen is, ha kell, a saját ökleivel.
Ez a fajta összeszorított fogú, izzadó, tűzön-vízen átmenő elhivatottság pedig látszik ebből a filmből is, amely nem elégszik meg az egyszerű akciójelenetekkel, hanem nagybetűs Akciójelenetek kellenek bele, és abba pedig folyamatosan új bábok. Hayley Atwell (Amerika Kapitány) egy különösen tehetséges zsebtolvaj, Shea Whigham (Perry Mason) egy különösen morcos ügynök, Pom Klementieff (A galaxis őrzői) pedig egy különösen veszélyes samesza a gonosznak. Visszatér Kittridge (Henry Czerny), az első rész IMF-kapcsolattartója is. De mindenki csak egy gerenda, aki alátámaszt Ethan Huntnak, akár jó, akár a rossz oldalon van, akár kap magánszámot, kifejtett történetszálat, vagy legalább néhány emlékezetes pillanatot, mert ez itt a Tom Cruise-műsor. Szomorú lesz, ha majd jövőre véget ér.
A Mission: Impossible – Leszámolás – Első rész hivatalos bemutatója július 13., de premier előtt már látható a magyar mozikban.
