2023. április 13. – 23:45
„A sátán akkor a legboldogabb, amikor gúnyolódunk rajta, és azt mondjuk, hogy nem is létezik”
– hangzik el A pápa ördögűzője című film elején nem mástól, mint – azt a címből már sejthetik! – a pápa ördögűzőjétől. A Gabriele Amorthról szóló horror nem sokat ígér, de még annál is kevesebbet fog, sok célja pedig azon kívül nincs is, mint hogy feleslegessé tegyen majdnem két órát az ember életéből. Maximum esetleg még arra jó, hogy szembeköpje nemcsak a Vatikánt, nemcsak Russell Crowe-t, de még a teljes filmipart is.
Valójában soha nem gondoltam volna, hogy lesz film a világon, aminél azt érzem, hogy 104 percen keresztül a saját szemgolyómat egy tűvel szurkálni is érdekesebb lett volna. Nem gondoltam volna azt sem, hogy valaha azt fogom gondolni, hogy igen, a Micimackó: Vér és méz jobb volt, mint egy másik film. Vagy azt, hogy egy Sátántangó hosszúságú kormányinfót szívesebben néznék meg életem minden egyes napján, mint hogy ezt a filmet újra lássam. De hát igazából jogos lenne most a kérdés, hogy végül is mit is vártam valamitől, amiben
Russell Crowe-t megszállja az ördög, egy gyerek a saját ölébe hány egy madarat, amúgy meg nincs is másról szó benne, csak arról, hogy egy démon mindenkit megbaszna.
A film kezdetén lévő párbeszéd, amiben egy ördögűzés előtt elhangzik az olasz családfőtől, hogy „a gyerek a megszállás jeleit mutatja: angolul beszél” mondjuk még adott reményt arra, hogy a pápa ördögűzőjéről szóló film legalább vicces lesz majd. Az idő előrehaladásával azonban minden remény eltűnt.
Megjelent viszont helyette seperc alatt egy vörös szemű megszállt kisgyerek, egy sztereotipikus olasz exorcista, egy össze-vissza hullámzó pápa – én pedig hirtelen azt éreztem, hogy, nincs erre jobb szó, egy hatalmas szarlavinába kerültem, amiből nehéz lesz kimászni. A pápa ördögűzője lett a világnak az a film, aminek a létezése mellett semmilyen érv nem szól, ami nem ijesztő, nem elgondolkodtató, nem vicces, esetleg undorítónak kicsit undorító, de összességében inkább csak elképesztő, hogy mennyire rossz.
Ki ez a pápai ördögűző?
Gabriele Amorth atyát a valóságban 1985-ben nevezték ki a Római Egyházmegye hivatalos ördögűzőjének. Mint a Magyar Kurír idézte egy cikkében Amorthtól, a pap úgy fogalmazott a vatikáni ördögűzésről: „Sokszor beszéltem Ratzingerrel a Sátánról és az ördögűzésről. Amikor 2000-ben új szertartáskönyvet dolgozott ki az ördögűzőknek, háromszor is tanácskozott velem. (…) Sajnos, az egyházban nem mindenki hisz a sátán létezésében”.
Az atya 2014-ben megalapította az Ördögűzők Nemzetközi Szövetségét, az volt az elmélete, hogy mivel egyre több fiatalt száll meg a sátán, szükség lesz erre. Önbevallása szerint 2010-re csak ő több mint 70 ezer ördögűzésen volt túl, 2013-ra már ez a szám 160 ezerre növekedett. Aktív ördögűző volt tehát Amorth, jelentsen ez bármit is. Annyit mindenesetre lehet korábbi nyilatkozataiból tudni, hogy „száz esetből mindössze egy-kétszer fordult elő, hogy valaki ténylegesen megszállott volt”.
A Vatikán különös olasz figurája több ördögűzős filmet és könyvet is ihletett, filmfőszereplővé viszont most, A pápa ördögűzőjével vált először. Nem is akármilyen ígéretekkel ráadásul. Bár a rendező, Julius Avery nem virított még – és most sem – nagyot a filmiparban, mégis meglepően jó színészgárdát tudott összekürtölni az ördögűzős horrorozgatáshoz. Russell Crowe önmagában jelentős plusznak tűnt, ehhez csak hozzátett a pápát játszó Franco Nero vagy az egyéb horrorfilmeket és a Trónok harcát is megjárt Ralph Ineson (aki elvállalta, hogy a sátán hangja legyen). Akár az is megtörténhetett volna tehát, hogy ebből egy jó horrorfilm lesz. Aztán mennyire, hogy nem lett.
Repkedő papok és szexfókuszú démon
A film alaptörténete szerint 1987 Spanyolországában járunk. Egy kétgyerekes amerikai anya, ahogy az minden hasonló filmben lenni szokott, férje halála után a legegyértelműbb utat választja: gyerekeivel beköltözik egy para apátságba. Ahogy az szintén lenni szokott, az anyuka lelkes, a fiatal, belül törékeny, kívül viszont kőkemény lánya azonban borzongató cinizmussal és világgyűlölettel jelzi már előre a néző felé, hogy nem volt jó ötlet idejönni.
Hogy miért költözik be valaki egy, a spanyol inkvizíciónak régen helyet adó, a kertben emberi koponyákkal bélelt kutat tartó földterületre ahelyett, hogy vásárolna egy garzonlakást, sajnos nem derül ki a film során. Útközben ugyanis a frissen renováló családok általános, szinte mindennapos problémájába ütközik az anyuka: fiát megszállja a sátán. Az anyuka ezt elsőre persze nem hiszi, hiszen „a fia csak rosszul érzi magát”, mondja ő. Reális persze tőle ez a gondolat közvetlenül azután, hogy fia szobájából kirepül az a spanyol pap, aki pár perccel előtte bement hozzá. De nyugodjunk meg:
nincs a nézőnek úgyse ideje a repkedő pap és a fura gondolkodású anyuka dolgait megfejteni: a fiú egyszer csak hopp, letépi az arcát, a pápa meg máris ördögűzőt küld rá. Micsoda csavarok!
Ezután szürreális logikátlanságok kezdődnek és tartanak is el a stáblistáig. Az ördögűzési kísérletek értelmezhetetlenek, a papok mély, sötét titkai érdektelenebbek, mint az MSZP rizsársapkás akciója, a szereplők pedig még a horrorfilmektől amúgy megszokottnál is kevésbé viselkednek úgy, mintha lennének normális életösztöneik.
Az anya karaktere elképesztően hamar eléri, hogy hidegen hagyjon minket a család sorsa, hiszen ő maga is nagyjából olyan érzelmesen okézza le, hogy a fiát megszállta egy démon, mintha csak azt mondaná neki a házában megjelenő random ördögűző, hogy a cheddar jobb, mint a trappista. Karakterének egyik csúcspillanata, amikor a fia után a lányát is démon szállja meg. Ez a jelenet kicsit a saját anyám optimizmusát is megidézte bennem, nehéz volt nem arra gondolni, hogy a filmben lévő anyukához hasonlóan ő is biztos ilyen kedvesen a nevemen szólongatna, ha kitekert végtagokkal és vérben úszó szemmel másznék épp fel a plafonra otthon.
De nehéz volt persze például azt is megérteni, hogy a pap, akit az egyik pillanatban még falhoz verve bugyiszaglászónak hív a démon, a másikban miért hajol oda hozzá közel (plot twist: nem jár vele jól). Az egész filmben már szinte csak hab volt a tortán maga a démon, aki igazából nem más, csak egy tahó, prosztó, szexuálisan frusztrált, egyszerű köcsög. Olyan, aki mellszopkodásról beszél, mindenre az a válasza, hogy baszás-kúrás, aki a Vatikán és az egyház iránt érzett magvas gondolatait, mély érzéseit és ars poeticus küldetéstudatát szimplán csak úgy fejezi ki ördögűző nemezise felé, hogy
„megbaszlak és elélvezel és közben az orgazmusodat és magadat is utálni fogod”.
Ez viszont félelmet igazából nem vált ki a nézőből, csak azt az egy gondolatot, hogy ez a démon biztos az az ember lenne, akit senki nem hív meg a házibuliba, de valahogy mégis bekéri magát, hogy lányokat fogdosson. Meg talán azt a másik gondolatot is kiváltja, hogy mennyire kellemetlen lehetett ezen a forgatáson Russell Crowe-nak lenni.
Szí, szí, űzni ördögöt, csáó bellá!
Hogy mindemellett pedig sikerült-e a filmnek hitelesen megidéznie a 91 éves korában, 2016-ban meghalt Amorth atyát vagy legalább emléket állítania neki, azzal kapcsolatban erősek a kétségeim. Bár Amorth gondolatai néhol visszaköszöntek a filmben, míg ő éltében azt hangoztatta, hogy Sztálint és Hitlert is a sátán irányította, a film levezette, hogy a spanyol inkvizíció nem az egyház, hanem a poklok királyának műve volt.
Amorthot a film igyekezett menő, vagány papnak beállítani, akit a pápa tisztel, de a vatikáni bürokrácia próbál elnyomni. Az ördögűzőnek a filmben egy ízben ugyanis egy vatikáni bizottság előtt is kell az ördögűzései miatt felelnie, ahol a bizottságot vezető pap ragaszkodik hozzá, hogy Amorth ne olaszul, hanem angolul beszéljen. Miért? Nem derül ki! Az azonban igen, hogy az úgynevezett sátántagadó vatikáni oldal a pápát, azaz a valóságban is a konzervatív szárnyat képviselő II. János Pált nem szereti, sőt, le akarja győzni, a film szerint azért, mert II. János Pál hiszi az ördög létezését, az „új generáció” viszont már nem.
A film talán fű alatt próbál ezzel rájátszani a világi oldalról csak „progresszívnak” és „konzervatívnak” nevezett vatikáni alaphelyzetre, a pápát és ördögűzőjét magasztaló, a Vatikán többi részét lekezelő narratívával. Ezzel azonban annyira szánalmasan játszik, hogy a végén se füle, se farka nem lesz a történetnek, nem derül ki semmi a valódi Vatikán által is többször hangoztatott gonoszról, annak elvont fogalmiságáról (Ferenc például a háborúskodást nevezi a gonosz egyik megtestesülésének), ahogy az egyházról sem. A pápa ördögűzője című film hiába próbálja kifejezni a vatikáni intézmény iránti szeretetét, valójában csak összekuszálva bénává teszi azt.
Amorthról pedig nemhogy nem emlékezik meg, de kellemetlenné is teszi. Egyedül maximum az derül ki a filmben az ördögűzőről, hogy annyira olasz, hogy minden kérdésre igen helyett azt mondja, hogy „szí”, hogy Vespája van, és tejeskávé helyett dupla presszót iszik. Tudják, olaszok, kávéznak, szíznek meg robogóznak – kacsint össze a nézővel a film, aztán nevet egy jót a saját poénján. Persze, azért még a stáblista előtt egy fontos infót is közöl Amorthról: „Gabriele Amorth könyveket is írt. Jó könyveket”. És így, ennyi, 104 perc tömény fejkapkodás, értelmetlen szenvedés után jöhet is a függöny.