Alexander A. Milne 1926-ban kiadta a Micimackó című könyvét, a Disney megvette a jogokat, egy óriási franchise lett belőle, a jogok 2021-ben lejártak, és most ott tartunk, hogy a moziban meg lehet nézni, hogy Micimackóból egy szörnyeteg lett, aki letépi egy rossz brit színésznő felsőjét, majd beletunkolja egy faaprítóba. Nem a felsőt, hanem a színésznőt, bár annyira nem látszik semmi, hogy nehéz megmondani, mit látunk.
A szerzői jogok így működnek: 95 évvel azután, hogy Milne megírta a könyvét, a Micimackó jogai felszabadultak, már bárki szabadon felhasználhatja a mese elemeit. Arra kell figyelni, hogy ne a Disney-változatot vegye alapul, szóval a csacsi öreg medve ne legyen piros pólóban. Ne szerepeljen benne Tigris, mert ő az eredeti könyvben még nem bukkant fel. Innentől pedig szabad a vásár, Micimackó aztán művelhet bármit. De attól, hogy bármit művelhet, még nem biztos, hogy kell.
Mindig van egy szemlélet, hogy ha egy magyar híroldal lehúz egy filmet, akkor az biztos jó. Teljesen mindegy, miről van szó. Ha egyszer lehet hinni nekem, akkor az most ez a mondat: a Micimackó: Vér és méz, amiben Micimackó és Malacka mutánsokként gyilkolnak le egy csapat fiatalt, nagyon rossz.
Jómagam is szoktam rossz filmeket nézni, amiknek néha a szándékolatlan örömei megérik a befektetett időt és energiát. A horror-Micimackóra ez nem igaz, ne gondoljuk azt, hogy egy szent szemét, amit látni kell, hogy elhiggyük. A Micimackó: Vér és méz másfél órás hossza arra jó, hogy jó alaposan átgondoljuk az életben hozott döntéseket, például hogy miért költünk erre pénzt. Ha úgy vesszük, hogy ez egy teszt, aminek alávetjük magunkat, hogy aztán a barátainknak eldicsekedhessünk vele, akkor lehet, hogy jobb új barátokat keresni. Ha mégis eldicsekedünk vele, akkor lehet, hogy a barátaink fognak lecserélni minket.
A Micimackó: Vér és méz azzal akaszt horogra minket, hogy az az irtó cuki, senkinek ártani sem tudó maci most egy vérengző tömeggyilkos. Ez kiderül a plakátról is, ráadásul az ingyen van. A története a következő: Róbert Gida gyerekkorában a Százholdas Pagonyban talált egy csapat félszerzetet, félig ember, félig állat lényeket, amiknek folyton vitt ételt. Gida, vagyis Gideon aztán felnőtt, egyetemre készült, de úgy gondolta, még egyszer utoljára meglátogatja a pagonyt. Csak azt nem tudta, hogy közben a félszerzetek megőrültek, étel nélkül maradtak, és elkezdték egymást felfalni, kezdve Fülessel. Aztán pedig folytatták bárkivel, aki a környékükre merészkedik.
Ki nem szeretné aztán azt látni, hogy két állatmaszkos ember lemészárol egy csomó fiatal nőt? – teszi fel a kérdést a Micimackó: Vér és méz, ami papíron próbál megfelelni a műfaja követelményeinek, nevezetesen hogy árnyékokban settenkedő figurák vadásznak mit sem sejtő áldozatokra, de olyan pocsék, amatőr, hozzá nem értő megvalósításban, hogy még egy alapvető feszültséget sem képes kipréselni saját magából. Micimackó úgy néz ki, mintha összekeverték volna Shreket a Grinccsel, de a maszkon túl egy ember teste lapul. A képességei elég zavarosak, a film egy adott pontján ad valakinek egy pofont, amitől az illető fél arca leszakad. Korábban felpofoz valakit, akinek semmi baja nem lesz. Malackának egy varacskos disznó maszkja jutott, ő egy óriási pöröllyel sétál, illetve láncok is lógnak a nyakából. Meglepő módon autót vezetni is tudnak, egyik áldozatuk fején azzal mennek át, ami felveti a kérdést, hogy mi mindenre képesek még, és miért nem mentek el autóval kajáért mondjuk egy boltba.
Az író-rendező Rhys Frake-Waterfield nem törődött ilyen apróságokkal, bár talán pontosabb lenne azt mondani, hogy nem törődött igazán semmivel, azonkívül, hogy kitalálta fejben. A színészi játék pocsék, a cselekménye értelmezhetetlen időhúzás, a képei sötétek, rosszul komponáltak, a gyilkosságai igénytelenek. Amikor áthajtanak egy áldozat fején, akkor azt esküvői videós szintű CGI-vel oldják meg. Tudom, hogy még mindig van ilyenkor pár ember, aki azt gondolja, hogy mmm, ez igen, kérem szépen. Nekik mondom, hogy hibát követnek el. Nem lennének egyedül, sokan elkövették ezt a hibát, a film már hárommillió dolláros globális bevételnél jár, szóval az emberiség összekalapozott egymilliárd forintnyi pénzt erre, szóval mint befektetés bevált.
Minden másként bukik el. Abszolút semmit nem tesz azért, hogy mondjuk a könyv cselekményéből horrort varázsoljon, vagy utaljon rá, Micimackó például sosem szorul be Nyúl odújába. Sőt, hiába lengeti be a sztori eleje Nyuszi és Bagoly feltűnését, a filmből teljesen hiányoznak. Mindenki úgy mozog, mintha melaszba ragadt volna a lába, nem fenyegetően, hanem egyszerűen csak lassan. A zenéje és a hangja olyan, mintha az internetről lopták volna le, a színészi játék nagy része annyiból áll, hogy emberek földbe gyökerezett lábbal sikongatnak, amikor menekülni kellene, menekülnek, amikor nyugton kellene maradni, és így tovább. Tudom, hogy ezzel most jellemzően azokat az olcsó horrorokat írom le, amiket ironikusan falni lehet, de kérem, az isten szerelmére, ne dőljön be senki a saját kíváncsiságának.
Aprópénzből készült, és ezzel mintha be is illene a friss amerikai horrorfilmek trendjébe, amik semmiből tudtak pénzt keresni: ilyen a kísérleti filmhez hasonlító Skinamarink vagy a brutális bohóchorror, a Terrifier 2. is, amik mindenféle komoly stúdió vagy producer segítségével a méretükhöz képest bődületes sikert tudtak összehozni az amerikai mozikban. A Micimackó: Vér és mézhez képest az előbbi az új Ragyogás, az utóbbi az új Texasi láncfűrészes mészárlás. Még ha nem is mindig teljesen sikeresek, ezek a filmek tudnak valami alkotói szándékot közvetíteni, még ha abból is áll az egész, hogy például egy gonosz bohóc kínoz valakit nagyon hosszan, akkor is látszik, hogy valaki abba a nyúzásba beletette szívét-lelkét. A Skinamarink esztétikája semmihez sem fogható, ha taszít minket, ha nem. A Micimackó: Vér és mézben nincsen semmi, az a semmi is ocsmány.
A Micimackó: Vér és méz március 2-től látható a mozikban.