Több mint tíz éve, hogy az MTVA vezetése úgy döntött, beszállnak az X-faktorok, megasztárok és más hasonló műsorok kereskedelmi tévés tempójába, és 2012-ben elindították A Dal című énekes műsort, ami most újabb évaddal tért vissza. Az ötlet abból a szempontból nem volt totális agybaj, hogy hivatalosan az Eurovíziós Dalfesztivál előválogatójaként funkcionált, vagyis még létjogosultsága is volt valamennyire.
Pár évvel később aztán leesett (valószínűleg Conchita Wurst győzelme után) a Fidesznek, hogy az Eurovízió a nemzetközi LMBTQ-közösség legnagyobb éves bulija, és szép csöndben, bármiféle érdemleges kommentár vagy indoklás nélkül az MTVA úgy döntött, hogy Magyarország inkább ne induljon egy olyan nemzetközi eseményen, ahol etnikai vagy szexuális kisebbségek ilyen méretű figyelmet és megbecsülést kapnak, pláne nem egy olyanon, ahol viszonylag gyakran kifütyülik az oroszokat.
Így egy ideje A Dal még az MTVA kontraszelektált tartalmi világában is egy unikálisan megmagyarázhatatlan jelenség: énekes tehetségkutatónak hívják, de az indulók fele általában levitézlett veterán, éneklő megélhetési celeb vagy éppen énekléssel kacérkodó ismert színművész, és persze rengeteg ilyen-olyan tehetségkutatós futottakmég előadó. Van ugyan zsűri, de még annyi funkciójuk sincs, mint a konkurencia műsoraiban, nem mondanak vicces dolgokat, nem kritizálnak soha semmit és senkit, az előadók pedig a műsor végéig ugyanazt az egy számot adják elő újra és újra.
Mindezért némi pénzt, ilyen-olyan fellépési lehetőségeket meg még pár apróságot kapnak, de hát az Eurovízió nélkül annyira nincs ennek az egésznek semmi súlya, hogy ha megkérdeznénk az utca emberét, ki nyerte A Dal legutolsó kiírását, valószínűleg még mindig az AWS-t mondanák 2018-ból, mert legalább rájuk lehet valamennyire emlékezni, vagy esetleg ByeAlexet, akinek az eurovíziós szereplés tényleg berobbantotta a karrierjét 10 évvel ezelőtt.
Éppen ezért akkora talány, hogy miért létezik A Dal. Kulturálisan még a kereskedelmi bóvli szintjét sem éri el, sztárokat csak nagyon módjával lehet találni, nincs benne népnemzeti propaganda, nincs benne mélymagyarkodás, és még reklámok sincsenek, hogy az egyperces híradóval sulykolhassák, ki most az aktuális ellensége Magyarországnak. A Fidesz jobboldali kultúrköre sem lett tőle gazdagabb, az egy szem Tóth Gabin kívül nem sikerült a műsoron keresztül felépíteni senkit, akire lehetne mutogatni, hogy tessék, igenis vannak híres emberek, akik hisznek Orbán Viktor politikájában.
Miközben a magát konzervatívnak tartó hazai jobboldal tradicionálisan megvet mindent, ami kereskedelmi média, A Dal konkrétan a magyar kereskedelmi tévézés leggagyibb, legértelmetlenebb, legsúlytalanabb élő műsora,
amiről hiába mondja Fehérvári Alfréd „Freddie” a Szerencse Szombatban, hogy az „ország legnépszerűbb, legnevesebb éneklős műsora”, ezt valószínűleg még ő sem hiszi el. Talán még az egykori kormánylibling szélsőjobbos kultúrharcos, Szakács Árpád is erre gondolt, amikor nemrég a kormány kultúrpolitikájának és víziójának teljes hiányát emlegette egy interjúban.
A helyzeten az sem segít, hogy a látvány szinte semmit nem változott (mondjuk a fellépők mögötti vetítések és dekorációs elemek néha egész látványosak), a zsűrit pedig úgy rakták össze, hogy egy TV2-s vagy RTL-es szerkesztő a haját tépné. Ugyebár ezeket a műsorokat az emberi történetek és a dráma adja el, ezek között viszont a zsűrinek kell valahogy életben tartania az érdeklődést, ezért érdemes úgy összeválogatni a négy embert, hogy legyen kémia, legyen vita, legyen show, legyen szórakoztatás. Na, most mondja meg nekem valaki, hogy
Ferenczi György, Wolf Kati, a bal kézfejére egy nagyon ízléses magyar címert tetováltató Mező Misi és Egri Péter a Mystery Gangből melyik alternatív valóságban működnek jól együtt?
Nem véletlen, hogy még a fideszes TV2-n is figyelnek arra, hogy legyenek nagyhangú, jó dumájú, karakán figurák a zsűriben, akik a telefonkönyvet is képesek viccesen felolvasni amellett, hogy szakmailag is képben vannak. De ebben a brigádban még a jampec rockabilly fenegyerek, Egri Péter is egy olyan unalmas átlagjóskának tűnik, mintha minden megszólalását ChatGPT-vel írta volna meg előre. Persze lehet arra fogni, hogy ez itt bizony színtisztán szakmai verseny komoly szakmai megfejtésekkel, de hát ez ordas nagy hazugság, mert ugyanúgy dallamokról és harmóniákról hadovál a zsűri, mint a konkurenciánál, csak itt nem kezdő civileket értékelnek, hanem a saját kollégáikat.
Éppen ezért esély sincs arra, hogy tényleg erős kritikát fogalmazzanak meg, ami azért rettentő kínos, mert a dalok nagy része egyszerűen elviselhetetlen, és szépen megmutatja, hogy ha van is bármi kultúrpolitikai elképzelése a Fidesznek a magyar könnyűzenéről, az valószínűleg semmiben nem különbözik a Danubius Rádión a '90-es években hallható magyar zenék színvonalától. Legyen pop, legyen megjegyezhető, legyen teátrális, és minél átlagosabb, annál jobb.
Annyira '90-es évek hangulata van az egésznek, hogy a második fellépőnél már két kézzel szórta a zsűri közhelynapalmot. A kizárólag lányokból álló Holy Chicks zenekarnak Mező Misi például halál komolyan azt kezdte el magyarázni, hogy ő bizony nem érti egyes zenésztársai véleményét, hogy a nők kezébe fakanál való, nem pedig dobverő vagy basszusgitár, hát itt van a bizonyíték, ez mekkora hülyeség. Az, hogy valaki a 2020-as években még mindig ebben látja a kuriózumot, az még úgyis baromira ciki, hogy maga a Holy Chicks egyébként nagyon tudatosan épít arra évek óta, hogy ez egy rockzenekar, amiben csak nők (!!!) vannak! Mondjuk a kedvencem nem is ez volt, hanem aZorka fellépése után Ferenczi György, aki képes volt elsőként annyit mondani a produkcióra, hogy
„Jó kis kávézós dal ez! Szeretek kávézni!”
Az első adásban tíz indulót hallgattunk meg, de ha találomra kiválasztok tíz magyar előadót és együttest, akkor sem tudnám ennyire random összeválogatni az embereket.
- aZorka – Tavasz, tél
- Escape My Shadows – Emlékezni Rád
- HolyChicks – Víz alatt levegő
- Kovács Áron – Lennél
- Mirror – Hív még
- OliverFromEarth – Utoljára látni nehéz
- Szebényi Dániel – Vigasztaló
- Szirtes Dávid – Az igazi történeted
- The Anahit – Bírom még
- Varga Zsuzsa – Te beszéled a nyelvemet
Az addig tök oké, hogy sokakról még soha nem hallottam, ez a tehetségkutatók értelme. De mit keres itt Kovács Áron műsorvezető, aki évtizedek óta énekel musicalekben? Vagy Varga Zsuzsa, aki az After Podcastben még arról beszélt, hogy ő underground fesztiválokon szeretne legfőképpen fellépni? És mit jelent az, hogy Escape My Shadows? Az embernek nem csak egy darab árnyéka van? Mondjuk Varga Zsuzsa produkciója volt az egyetlen értékelhető és izgalmas, az elsőként fellépő Szirtes Dávid zenéjére például már másfél perccel később sem emlékeztem egyáltalán. De ez is visszatérő elem már évek óta A Dalban, ahogy én is magamat ismétlem évek óta ezekben a cikkekben.
A kevés pozitívumok egyike mindig az, ha feltűnik egy-egy tényleg vállalható produkció, vagy egy keményebb rock- vagy metálzenekar, mert azok legalább pici életet visznek a műsorba. A Mirror zenekar például lehetett volna ez, és pár pillanatig még be is lelkesedtem, amikor arról beszéltek a felvezetőben, hogy a tagok mindannyian gördeszkás zenéket hallgattak, ez volt a közös nevező. Aztán ilyen dallamos metalcore-ral jöttek, és tőlem ordibálhatnak bármilyen keményen a breakdownnál, ha azon kívül minden egyes hangról Köteles Leander munkássága ugrik be rögtön.
Viszont azt el kell ismerni, hogy Ferenczi szokásos semmitmondása után Wolf Kati (!) egész korrekt kis konstruktív kritikát fogalmazott meg azzal kapcsolatban, hogy csak a hörgés volt rendben a vokállal, a többi már nem annyira. Mielőtt még kicsi pozitívumot érezhettem volna, jött Mező Misi, aki a Linkin Parkkal próbálta illusztrálni, hogy pontosan ezért van (volt) annak a zenekarnak is két énekese. Az már más kérdés, hogy a 2017-ben elhunyt Chester Bennington hörgött és énekelt is egyszerre, Mike Shinoda másik vokálosként alapvetően a rapbetétekért felelt, szóval teljes képzavar volt a hasonlat.
Az egyébként feltűnt, hogy a korábbi évekhez képest a zsűri most sokkal szigorúbb, nem repkednek a 8-9-10 pontok, de ha komoly kritika jön, mindegyik zsűritag úgy fogalmaz, mintha egy aknamezőn próbálna átkelni kézen állva.
Különösen Wolf Katinál érezni, hogy tényleg nagyon igyekszik kilépni a semmitmondó közhelyek világából a szigorú, de emberközeli szaktekintélyek közé, és ez hol sikerül neki, hol nagyon nem. De mondom, ez százszor jobb és érdekesebb, mint bármi, amit Egri Péter mondott a műsor ideje alatt, akinek a legfrappánsabb pillanatai közé tartozott, amikor indián nyelven mondta be a pontszámát egy alkalommal, egy másiknál pedig megállapította, hogy az egyik fellépő nemcsak zenész, hanem egy kortárs költő! Hát, ez nem semmi!
Azt egyébként nagyon fontos leszögezni, hogy az egész műsor létjogosultságának konstans megkérdőjelezése ellenére alapvetően tehetséges és általában profinak tűnő produkciók is színpadra léptek, például Szebényi Dániel zenéje nem is állhatna távolabb az ízlésemtől, de a hülye is hallja, hogy ő például nem egy tehetségkutatós előválogatóról kiesett valaki, és ugyanezt el lehet mondani Varga Zsuzsáról is, az egyetlen előadóról, aki képes volt fizikailag is kitölteni a teret a színpadon, tehát igyekezett némi show-t csinálni.
És ha már show, a műsor két házigazdája, Rókusfalvy Lili és Fodor Imre simán lehozták a kötelezőt, de abból csak az abszolút minimumot. Előbbin például többször is éreztem, hogy vért izzad, hogy valahogy érdekfeszítő dolgokat húzzon ki az előadókból, de a műsor végére mintha elengedte volna. Amíg a kertévéknél egyértelműen érezni, hogy show-műsorról van szó, A Dal esetében még a műsorvezetők sem tudják mindig, miért kell úgy viselkedni, mintha itt valami világraszóló dolog történne, ezért általában inkább előre megírt szöveget olvasnak fel, és alig-alig jut hely saját gondolatoknak vagy improvizációnak.
Nagyon szépen szeretnék kérni minden drága olvasót, hogy ha lehet, ne A Dal alapján próbálja megítélni a magyar könnyűzene helyzetét. Amíg az X-Faktorból tényleg kinőttek az elmúlt években ma is kurrens és népszerű előadók olyan saját dalokkal, amelyek később slágerek lettek, A Dalban hallható zenék nagy része a rendszerváltás utáni vadkapitalista ízléstelenséget képviseli inkább, és közük sincs ahhoz az évek óta tapasztalható trendhez, hogy egyre jobb a magyar popzene, köszönhetően az új generációnak. Azon meg már tényleg hangosan kellett röhögnöm, hogy az Origón egyenesen az évszázad slágerét keresik A Dalban. Majd szóljon valaki, ha sikerült megtalálni!
Továbbjutott a következő körbe: Oliver From Earth, Kovács Áron, Szebényi Dániel és Varga Zsuzsa, illetve az Escape My Shadows zenekar a közönség szavazatai alapján.
