A legtöbb esetben ez a cikk kizárólag arról szólna, hogy a Hogwarts Legacy már most 2023 legjobb játéka, és minden bizonnyal ott lesz minden év végi listán is. A játék a Harry Potter világában játszódik, amelyet J. K. Rowling brit író alkotott meg, ezzel létrehozva a 21. század (bár az első három regény még a kilencvenes évek végén jelent meg) legértékesebb és legismertebb szórakoztatóipari behemótját. Csak idő kérdése volt, hogy nyolc mozifilm, három Legendás állatok-spinoff, egy HBO-különkiadás és egy rakás más kiegészítő tartalom mellett mikor jelenik meg végre egy tényleg jó videójáték ebben a világban. Jelentjük, megtörtént, azonban még mindig jobban lekötik az online diskurzust Rowling állítólagos transzfób tweetjei, mint maga a játékmenet.
Éppen ezért nem is szeretnénk indokolatlanul sok időt eltölteni ezzel a témával, hiszen a játék maga annyira sokrétű, komplex és szórakoztató, hogy kár lenne ehelyett Twitter-bejegyzéseket és -hisztiket elemezgetni. Szóval nagyon röviden a hiszti lényege:
- J. K. Rowling 2018 környékén kezdett el sokat foglalkozni a transz témakörrel az online felületeken.
- Egyik oldalról azonnal transzfóbnak állították be (és még néhány Harry Potter-szereplő is nyilvánosan szembement a véleményével), másik oldalról a radikálisabb feministák ünnepelték a véleménye miatt.
- A témában írt is egy esszét a honlapjára, ahol részletesen elmagyarázta a nézeteit és meglátásait a témakörben.
- Azóta gyakorlatilag nonstop hisztéria követi minden megmozdulását, amin az sem segített sokat, hogy egy 2020-as regényének (amit Robert Galbraith álnéven jelentetett meg) fókuszában egy nőnek öltöző férfi gyilkos áll.
- A téma érzékenysége és Rowling megosztó gondolatai miatt a Harry Potter mindenféle jogait birtokló Warner igyekezett őt kihagyni minden projektből az elmúlt években.
- Így nem volt benne az HBO különkiadásában sem (bár a készítők állítólag keresték), illetve nem vett részt a Hogwarts Legacy című játék fejlesztésében sem.
- Ettől függetlenül transzjogi aktivisták és az LMBTQ-közösség egy része a játék megjelenése óta bojkottra buzdítja az embereket.
Ha valakit részletesebben érdekel a téma, annak ajánljuk ezt a cikkünket korábbról. Ezzel akkor meg is lennénk, nézzük, milyen lett a játék!
A Hogwarts Legacyt az Avalanche Software fejlesztette 2017 óta. Az Avalanche a kilencvenes évek óta fejleszt főleg konzolra játékokat, és csináltak már mindent Mortal Kombattól Prince of Persián át Dragon Ballig, amíg meg nem vette őket a Disney 2005-ben. Onnantól kezdve főleg licencelt játékokkal foglalkoztak, kicsit el is tűntek a szem elől, amiről főleg a Disney Infinity tehet, ami egy újítónak szánt, bátor próbálkozás volt, de nem forradalmasította a játékipart. Olyannyira nem, hogy a Disney be is zárta a játékstúdióját, vele együtt az Avalanche-ot is, de aztán megjelent a Warner, megvették a stúdiót, visszatették John Blackburnt vezérigazgatónak, és ismét egy licencelt játékon kezdtek el dolgozni. Az már más kérdés, hogy a Hogwarts Legacy méretében, komplexitásában és hosszában össze sem hasonlítható az Avalanche elmúlt 20 évének a játékaival.
Éppen ezért is volt nagyon sokáig gyanús, hogy mi lesz ez a játék egyáltalán. Először 2018-ban szivárogtak ki róla videók, és akkor már lehetett tudni, hogy a Hogwarts Legacy egy nagy költségvetésű, nagyszabású akció-szerepjáték lesz bejárható Roxforttal, varázslással, seprűn repüléssel és mindennel, amit megismerhettünk J.K. Rowling világából. A filmek idején minden egyes filmhez készült a közepesnél általában nem jobb játék is, sőt, még kviddicses sportjáték is, de a Harry Potter nem tudott akkora sikersztori lenni a gamingvilágban, mint a könyvekben vagy a mozikban. Leginkább azért, mert az eddigi játékok csak meglovagolták a márka népszerűségét, de nem próbálták meg tényleg videójátékos formában immerzívvé tenni az élményt. Ez most a Hogwarts Legacyben nagyon is sikerült.
A hosszú fejlesztési idő, az eltolt megjelenések és a rendszeres szivárogtatások, illetve az előre borítékolható identitáspolitikai diskurzus miatt szkeptikusan ültem le a játékhoz. Az elmúlt években egyszerűen nem sikerült igazán jól kibontani Rowling világát: a Legendás állatok-filmek középszarok, a 2016-os színdarabról, a Harry Potter és az elátkozott gyermekről pedig inkább ne is beszéljünk, nem véletlenül szeretnék a rajongók, ha nem számítana kánonnak.
Ehhez képest a Hogwarts Legacy nemcsak az eddigi legjobb Harry Potter-játék, amit valaha készítettek, hanem akár egy új, sikeresebb időszak alapja is lehet a franchise történetében.
Pedig az Avalanche isten igazából semmi extrát nem csinált, csak fogta az elmúlt évek népszerű nyitott világú akciójátékait és RPG-it (Witcher, Assassin's Creed, Red Dead Redemption), hozzátette a varázslóvilág sajátosságait, és tette mindezt kiemelkedő részletességgel és igényességgel. Ha valaki mindig is arra vágyott, hogy hosszú órákra elvesszen a Harry Potter világában, annak ez a játék egyszerűen kötelező.
A főhős mi vagyunk, úgy alakítjuk a külsőnket, nemünket, de még a hangszínünket is, ahogyan csak akarjuk. A Teszlek Süveg a válaszaink alapján berak minket a négy ház egyikébe (én a Hollóháthoz, a legbénább házhoz kerültem, nyilván), majd onnantól kezdve egyszerre éljük a varázslótanoncok szürkének nem nevezhető hétköznapjait a Roxfortban, és közben lázadó goblinokkal, élőhalottakkal és fejvadászokkal harcolunk néha életre-halálra. Közben varázslásokat tanulunk, órákra járunk, bejárhatjuk nemcsak a Roxfortot, hanem a környező területeket is, és annyi kikacsintást kapunk a Harry Potter világába, amennyit csak elbírtak az írók. Ami különösen ügyes, hogy a Warner alapvetően valószínűleg nem akart korhatáros játékot, mégis az akció és a küldetések egy része kifejezetten felnőttes, szó sincs benne gyerekmeséről.
A kalandjaink során fejleszthetjük a ruháinkat, a varázslatainkat (és van itt minden a Wingardium Leviosától egészen az Avada Kedavráig), kapunk repülő seprűt, nevelhetünk varázslényeket, gondozhatjuk a növényeinket, és még egy saját kis játszóterünk is lesz, amit úgy és olyan tárgyakkal rendezünk be, amihez éppen kedvünk van. Egyszerűen üvölt a játékról, hogy a készítők igyekeztek a varázslóvilág minden olyan védjegyét beletenni, amit a franchise-zal azonosítunk. Ugyan nem mindegyik szegmense annyira szórakoztató a játéknak, de mindenképpen elismerésre méltó, hogy a Teszlek Süvegtől az üvöltő mandragórákig annyi kis apróság helyet kapott benne, mintha tényleg életre kelt volna a regények vagy a filmek világa.
Amire szintén nem számítottam, hogy maga a játékmenet mennyire elképesztően szórakoztató lesz. Nincs benne semmi extra a már jól ismert akciójátékokhoz képest, hiszen itt is különböző támadásokat és képességeket kombinálunk, hogy legyőzzük az ellenfeleinket. A különbség annyi, hogy itt nincs egyáltalán közelharc, kizárólag a varázspálcánkkal és pár térelemmel támadhatunk, viszont annyira szórakoztató kombinálni a különböző varázslatokat, hogy gyakran azon kaptam magam, hogy minden harc előtt átvariálom a gyorsbillentyűket, hogy újabb kombinációkkal kísérletezzek. Egyszerűen fantasztikus érzés, ahogy felemelsz a földről egy kis csicska goblint, hozzávágod a földhöz, aztán megfagyasztod, a végén pedig felgyújtod. És minél több tapasztalatot szerez az ember, annál bonyolultabb kombók is összejönnek. Tényleg csupa élvezet és színtiszta szórakozás minden harc, és pont kellően sokfélék az ellenségek is, hogy ne unjunk rá hamar ugyanazokra a típusokra.
A játék másik nagy erőssége a hatalmas nyitott világ. Egészen biztos vagyok benne, hogy soha egy játékban sem szerepelt még akkora zárt terű, teljesen bejárható épület, mint a Roxfort, ami annyira hatalmas, hogy simán lehet benne tíz percig folyamatosan menni úgy, hogy mindig új területekre tévedünk. És ez csak a Roxfort, ott van még egy csomó kisebb település vagy tábor a környéken, és persze Roxmorts is, az egyetlen kizárólag varázslók és boszorkányok lakta város. Ezek nemcsak bejárhatóak, hanem tele vannak élettel (pontosabban ügyesen animált NPC-kkel), számos eleinte lezárt, később bejárható részük van, és szinte minden kis kunyhóba, házikóba vagy épületbe be lehet lépni, körbenézni és találni ezt-azt. Ez már-már annyira részletes világépítés, mint a Red Dead Redemption 2, ahol minden apró faviskónak saját története van. De csak majdnem.
Hiába lenyűgöző a táj, élettel teliek a települések és maga Roxfort, mégis gyakran kicsit üresnek látszik a játék. Kevés az olyan mikrosztori, mint az említett RDR2-ben vagy akár a Falloutokban, hogy csak csatangolsz ide-oda, mire találsz egy elhagyatott épületet, ahol aztán új titkokra, érdekes ereklyékre vagy egy új mellékküldetésre lelsz. Ennél valamivel lineárisabb a Hogwarts Legacy, és sajnos hiába öltek rengeteg munkát a világ tökéletes felépítésébe, egy idő után már seprűvel sem volt kedvem újra és újra bejárni ugyanazokat a helyeket, hanem csak teleportálgattam A és B között. Ez rengeteg mai open-world videójáték nagy problémája, és sajnos a Hogwarts Legacy sem kivétel alóla. Pedig akadnak ám érdekes részek, a Tiltott Rengeteg például annyira lenyűgöző, ahogy a fák az égig érnek, hogy fél percbe is telhet, mire kirepülünk a lombkoronák fölé. Azonban ahogy elmúlik az újdonság varázsa, úgy válik a játék kalandos mászkálásból és felfedezésből a küldetésmenü pontjainak kényszeres kipipálásává.
Ezen az sem segít, hogy egészen döbbenetes színvonalú, ahogy megírták a mellékszálakat és az NPC-k nagy részét. Elsőre zseniális, hogy él és lélegzik körülöttünk minden, a festmények mozognak a falon, a virágokat lebegő kannák öntözik, a Roxfort állandóan változó lépcsőin pedig diákok tucatjai beszélgetnek a következő óra anyagáról. De itt meg is áll az immerzió, mert a harc általában olyan helyeken zajlik, ahol nincsenek más NPC-k, és úgy általában a többi karakter csak jár-kel ebben a világban, és totál hidegen hagyja őket, hogy tőlük fél méterre feltörted a Három Seprű lakatját, hogy aztán ellopj onnan mindent, ami mozdítható.
Maga a fő történetszál kifejezetten érdekes és izgalmas, még azt is meg merem kockáztatni, hogy az 1800-as évek végén játszódó sztori ezerszer izgalmasabb és eredetibb, mint amit a Legendás állatokkal csinált a Warner. A baj az, hogy szinte minden karakter úgy beszél és úgy reagál, mintha tényleg csak egy szimpla NPC lenne, akinek az egyetlen funkciója megadni a következő küldetést. Már olyan konteó is megfordult a fejemben, hogy a készítők annyira be voltak rezelve a Rowlingot övező hisztérikus identitáspolitikától, hogy megcsinálták a világ legsemmilyenebb dialógusait, ahol egy karakternek sincs személyisége, véleménye, hanglejtése vagy úgy általában valami mondanivalója, így garantáltan nem sértenek meg vele senkit. Ennek az lett a következménye, hogy hasonló jelenetek játszódnak le minden alkalommal, amikor megismerek egy új NPC-t:
- Helló! Te vagy az új fiú?
- Igen, helló neked is!
- Én varázsitalt próbálok főzni, de hiányzik belőle egy hozzávaló. Nekem a varázsitalfőzés a hobbim! Segítesz nekem megtalálni ezt a hozzávalót?
– Igen.
- Köszönöm, nagyon szeretek varázsitalokat főzni!
A fő küldetések ennél azért árnyaltabbak, de fájó, mennyire bődületesen gyengén van megírva szinte minden párbeszéd, különösen a diákoké. A tanárok és idősebbek között még van egy-két jó karakter, de a diákok úgy beszélnek, ahogy egy Los Angeles-i kezdő író elképzel egy oxfordi bentlakásos iskolát, ahol nincs külön safe space, hanem az egész intézmény egy óriási safe space. Valahol kicsit ironikus, hogy az egyik legösszetettebb története pont a transznemű kocsmárosnak van, de nem azért, mert bemutatják, mivel jár, ha egy varázslóból boszorkány lesz (a férfiből nő analógiájára), hanem mert annyi háttérsztorit írtak neki, hogy szinte minden fontosabb karakterhez tud valahogyan kapcsolódni.
Az már csak hab a tortán, hogy ezeket a párbeszédeket nem lehet sem elnyomni, sem leállítani, és gyakran kaptam magam azon, hogy csak beszélt és beszélt és beszélt hozzám valami fura gyerek a Hugrabugból, de én már rég csak arra figyeltem, hogy a háttérben ott repül egy varázskulcs, és fogja már be végre ez a gyerek, hadd találjak inkább valami új kincset.
Az elvárásokat azért magasan túlszárnyalta a Hogwarts Legacy. A gyenge írástól, az unalmas dialógusoktól és a bénácska mellékküldetésektől eltekintve ez egy baromi jó játék, tele zseniális ötletekkel, apró kis nüanszokkal és egy olyan atmoszférával, ahogy az ember gyerekként odaképzelte magát a Roxfortba. Nem egy igazi mestermű, de meglepően közel van hozzá, és innentől kezdve az Avalanche és a Warner kezében egy olyan játékmotor és -rendszer lapul, amire számtalan folytatást fel lehet húzni. És valószínűleg a következő felvonásban könnyebb lesz jó párbeszédeket és izgalmas sztorit írni úgy, hogy magát a játékmenetet szinte tökéletesre csinálták a legelső próbálkozásra.
Végtelenségig tartó vitát lehetne arról nyitni, hogy érdemes-e bojkottálni egy olyan játékot, amiben semmilyen szinten sem vett részt J. K. Rowling, és hogy mennyire oké az író korábbi véleménye miatt lepontozni egy bőven baromi jó játékot. Én most megelégedek azzal, hogy a Hogwarts Legacy minden, amire gyerekként vágytam a könyveket olvasva, és ahogy elképzeltem a tökéletes videójátékot a varázslóvilágban.