A Fortune-hadművelet – A nagy átverés egy 50 évvel korábbi, sokkal jobb film egyik jelenetének koppintásával kezdődik, aztán egy Dubaj-imázsfilmként végződik, a kettő között meg láthatólag nem a rendező és társíró Guy Ritchie rángatta a története fonalait, hanem valószínűleg befektetők, országimázsügynökök, adókedvezmény-visszatérítők, megjelenésre áhítozó márkák. A magyar címében egyszerre van benne az, hogy hadművelet, meg hogy átverés, mintha tényleg minden területet szeretnének vele egyszerre lefedni, az angol címébe pedig még sikerült beletömni a hadicsel francia kifejezését („ruse de guerre”). A hamisítvány parfümre is ráírják, hogy eau de toilette, aztán mégis büdös.
A Fortune-hadművelet – A nagy átverés pedig büdös, majdnem az elejétől kezdve. Az a fajta kémfilm, ami hangzatosan utazik a bolygó különböző egzotikus pontjai között, Cannes-ba, Antalyába, Marokkóba, hogy aztán egy stúdióbelsővel elintézze az egzotikumot. Az a fajta akciófilm, amiben olyan kötelező elemek az unott verekedések, hogy, hát, soha nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de inkább szeretném, hogy menjen tovább a cselekmény, csak Jason Statham ne kezdje el emberek torkát berepeszteni a tenyerével. Az a fajta film, ami valami tévedésből került moziba, pedig valószínűleg leginkább repülőutakon és nyaralás közben néznék az emberek, mint hogy önként jegyet váltsanak rá. Valószínűleg fognak, nem lehet végtelenségig Avatar-filmeket nézni.
De akik arról panaszkodnak, hogy az Avatar-filmek sztoriját már ezerszer lehetett látni, azok gondolom meg fognak makkanni a Fortune-hadművelet alatt, ami az első percétől az utolsóig durrogtatja a kémfilmek közhelyeit az egymással hadilábon álló ügynököktől kezdve a rejtélyes tömegpusztító fegyveren át a minden falon és hálózaton áttörő hekkelésekig. A Fortune a címben nem egy kódnév, hanem a főszereplőnk neve, ő Orson Fortune (Statham), aki megkapja a nemes feladatot, hogy ugyan tudja már meg, pontosan mit loptak el terroristák Odesszából.
Van egy tippem, hogy amúgy ezt a filmet nem most írták és nem is mostanra tervezték, de nem is igen foglalkoztak azzal, hogy a rosszfiúk egyik csapatát ukránról megváltoztassák. Fortune-t egyébként úgy vezetik fel, hogy agorafóbiás, klausztrofóbiás, és mindig drága bort iszik, ebből az utóbbi jelenik csak meg a filmben, de az is lehet, hogy nem voltak különösebben ráhangolva a humorára. Fortune pedig összerak egy csapatot, hogy közel jusson egy simlis fegyverkereskedőhöz (Hugh Grant), a csapatban pedig a techszaki Sarah (Aubrey Plaza, akit agyonvág a magyar szinkron) mellé bevesznek egy hollywoodi színészt is (Josh Hartnett). Két órája fejeztem be ezt a filmet, és egyszerűen nem emlékszem az érvelésre, hogy miért.
A hülye sztorikkal nincsen semmi baj, Luc Besson arra építette szinte az egész karrierjét, hogy értelmetlen történeteket filmesített meg úgy, hogy mindenki közepesen igényesnek érezze őket, és egész érdekes módon a Fortune-hadművelet közben pont azok a félig európai filmek jutottak eszembe, amikről mindenki azt hiszi, hogy Besson rendezte őket, de általában csak producer volt. Mikróval felmelegített közhelyek, egzotikusnak tűnő helyszínek, értelmetlen akciójelenetek, idejétmúlt humor és az érzés, hogy ez majd elég lesz szórakoztatásnak a Rajnától keletre. Elég lehetne, ha Guy Ritchie valamit vizuálisan hozzá tudna tenni a klisékhez, de nem sikerül neki – a filmben nincsen semmi sem az előző, kőkemény bűnfilmjéből (Egy nagyon dühös ember) vagy a nagyvállalati bérrendezéseiből (Aladdin), nincsen sem látvány, sem invenció, sem izgalom.
A legtöbb jelenet belsőkben, körben álló vagy asztaloknál ücsörgő szereplőkkel játszódik, és amikor megtörténik az egész film leglátványosabbnak szánt jelenete egy autósüldözés közepén, ahogy Aubrey Plaza egy kézifékező kocsi ablakán keresztül puffogtatja a fegyverét, annak egyszerűen nem lehet felfogni az ok-okozatát. Nem gondoltam, hogy Guy Ritchie ilyenben slendrián lenne, de tessék. Slendrián abban, amiről szól a filmje, és ahogy arról szól a filmje. Az egyik jelenetében megszólal a Raindrops Keep Fallin' On My Head. Legalább egy másik, sokkal jobb film eszünkbe jut tőle közben.
Nincsen azzal semmi baj, ha valaki egy harmatos, leginkább egy hosszan tartó nyaralásra emlékeztető kémfilmet készít, januárban különösen jó érzés mediterrán sziklás partokat és vízfelületeket nézni, ahogy digitálisan beillesztették őket a stúdiófelvételek ablakaiba. A probléma azzal van, hogy a Fortune-hadművelet a felhőtlen, harmatos cselekményét az utolsó harmadban hirtelen kommandós bevetésre, vérspriccelő fejlövésekre és leszámolásokra cseréli, mintha a moziban elkapcsoltak volna egy másik filmre. Statham mindkét fajta filmben jól érzi magát, dilizett már ő A kémben, és hát a komplett karrierje arra épül, hogy akrobatikázva gyilkol meg nehézfiúkat, de itt egy filmben végignézni ezt a váltást a szórakoztatás ellentéte.
Ahogy tulajdonképpen az egész film is, ami képtelen bármiféle helyzetkomikumot kisajtolni abból, hogy egy híres színész kémnek tetteti magát (sőt, a film nagy részében ez teljesen irreleváns), ami az akciójeleneteivel is bénítóan unalmas, ami leginkább egy turisztikai befektetésnek tűnik, aminek a viccei egyenesen a kilencvenes évek végéről jöttek, és ami elpazarolja a például a Fehér lótusz második évadában remeklő Aubrey Plazát vagy a komédiára is képes Jason Stathamet, ami előrángatta az eltűnés széléről Josh Hartnettet és nagyjából ott is tartja végig, és ami semmit nem mutat abból a Guy Ritchie-ből, aki legalább néha tud a nagyközönségnek mérsékelten szórakoztató dolgokat kiadni a keze alól. A cím és a befejezés is arra utal, hogy lesz még Fortune-hadművelet, de ha engem kérdez bárki, akkor ez a hadművelet csúfos kudarcba fulladt – az Egyesült Államokban talán be se fogják mutatni.
A Fortune-hadművelet – A nagy átverés január 5-től látható a magyar mozikban.