2021. június 18. – 05:06
Az Egy igazán dühös embert Guy Ritchie rendezte, és Jason Statham a főszereplő, de ez nem azt jelenti, hogy egy Guy Ritchie-film vagy egy Jason Statham-film. Kettejük karrierje együtt indult A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső című filmmel, amely megteremtette a modern kori brit csibészfilmet, elhintette Statham sztárságának magját (aki előtte Erasure-klipekben szerepelt, na meg sporteseményeken, válogatott toronyugróként), a rendezőből meg egy ünnepelt, friss rendezőt és egy ideig Madonna-férjet varázsolt.
Ritchie aztán kalandos utat járt be, rendezett újabb sikerfilmet (Blöff), gigantikus buktát (Hullámhegy), két Sherlock Holmes-akciófilmet, egy alulértékelt kémfilmet (Az U.N.C.L.E. embere), Arthur királyt, Aladdint, megint csibészfilmet (Úriemberek), és aztán most eljutott arra a pontra, amit sosem gondoltunk volna: elkészített egy olyan bűnfilmet, ami kemény, mint a beton, ropog, mint a murva, és zúg előre, mint egy tonnás kamion. Itt nincsenek viccelődő arcok a londoni utcasarkon, nincsen tréfás narráció, ez nem egy videóklip a kétezres évekből, hanem valami súlyos, komor, dühös dolog.
Nem egy felhőtlen szórakozás, sajnos több értelemben sem.
Az Egy igazán dühös ember nem a semmiből jött, hanem 2004-ből, Franciaországból, ugyanis A pénzszállító című film remake-je. Az alaptörténete szinte ugyanaz: egy rejtélyes, marcona figura beáll egy pénzszállító céghez dolgozni. Már a feltűnése is gyanús, mert valahogy az összes felvételi vizsgán pont annyira képes, hogy épphogy átmenjen. H-nak nevezi magát, és amikor az egyik első szállítása közben rablók támadják meg a páncélautót, akcióba helyezi magát, és úgy intézi el a bűnözőket, mint ahogy Jason Statham is csak nagyon ritkán szokta a filmjeiben. Az egyikőjük Post Malone, a nagyon híres, nagyon arctetovált rapper.
Ki ez az ember? Mi hajtja? Miért nem beszélget senkivel? Hogyan tud úgy lövöldözni, mintha ismerné az élet csalókódjait? Van, amire választ kapunk, és van amire nem, bár Statham sokkal érdekesebb, amikor még csak egy két lábon járó, automatán célzó kérdőjel, és nem egy ember, akinek hirtelen megismerjük a hátterét, a motivációját, és azt, ami miatt igazán dühös.
Ritchie tényleg hagyja azt a fajta vizuális flancolást, amivel szórakozni szokott a korábbi filmjeiben, és inkább próbál egy szikárabb, komolyabb stílust hozni, szóval ha valaki az Egy igazán dühös emberre beül, akkor készüljön fel pásztázó, hosszú beállításokra és szürke képekre Los Angeles látványáról. Nem hiába emlegettem betont meg murvát, ez a film raktárakban, betonteknőkben, kibelezett ipartelepeken játszódik. Olyan emberekkel, akik pont ilyen kulisszák közé valók, súlyos arcok, legyenek zsoldosok, fegyveres rablók, pénzszállítók. Kivéve Post Malone-t, rá azért nehéz úgy gondolni, mint megélhetési bűnözőre. Még Scott Eastwood is hitelesebb a szokottnál, pedig ő valami furcsa okból kifolyólag úgy taszítja magáról az ember figyelmét, mint ahogy az édesapja vonzza még 90 évesen is.
Az Egy igazán dühös ember szikár stílusa egy ideig viszi a hátán az egész filmet, egyedül csak a néha kínkeservesen komolykodó forgatókönyvön bicsaklik meg a lendület: Ritchie vagy a társ-forgatókönyvírói a vizuális letisztultságot a dialógusokba nem ültették át.
Vannak hülye becenevek (Josh Hartnett karakterét úgy hívják, hogy Boy Sweat Dave, a melákszerű Holt McCallany pedig Bullet), improvizált vagy improvizáltnak ható, laza beszólások (egy öltözőjelenetben természetesen pöcsökkel viccelődnek), miközben aztán véresen komoly, szinte bibliainak szánt mondatok hagyják el a színészek száját. A film eredeti címe is azt jelenti, hogy „Az ember dühe”, a cselekmény négy fejezete olyan címeket kapott, mint például „Egy sötét szellem”. Az „Egy sötét szellem” című fejezetben Jason Statham karakteréről kimondják, hogy ő „egy kibaszott sötét szellem”.
A véresen komoly hangulat véres és komoly is marad a végéig, az Egy igazán dühös ember utolsó 30 perce egy brutális rablás, ahol páncélozott emberek lövöldöznek egymásra automata fegyverekkel, ráadásul nagyrészt Statham jelenléte nélkül. Kíméletlen finálé egy kíméletlen filmhez, de ez az a fajta kíméletlenség, ami egy idő után kifárad, és szinte már csak a póz marad belőle. Póznak elég jó az Egy igazán dühös ember, és Ritchie-nek sem áll rosszul, hogy a stílusából visszavett, de csak egy póz. Ami mögött nincsen szinte semmi. A pózt lehet élvezni.
Az Egy igazán dühös ember június 10-től látható a magyar mozikban.
