Az Andor az év egyik legjobb sorozata, kár, hogy kevesen nézik

2022. november 23. – 23:38

Az Andor az év egyik legjobb sorozata, kár, hogy kevesen nézik

Másolás

Vágólapra másolva

Szép csöndben véget ért a Disney streamingkorszakának eddigi talán legjobb sorozata, az Andor első évada. Azért is szép csöndben, mert hiába van oda meg vissza a sorozattól a komplett szaksajtó és a hardcore rajongók, az Andornál még a lehangolóan közepes Obi-Want is jobban nézték, a Mandaloriant meg pláne. Fura helyzetbe is került a Disney emiatt: elköltöttek egy valag pénzt egy Star Wars-kánontól picit távolabb álló sorozatra, amit hiába szeret mindenki, akinek számít a hangja, mégsem nézik annyian, mint bármi mást ebből az univerzumból. Pedig az Andor nemcsak a Disney- vagy a Star Wars-sorozatok között kiemelkedő, hanem simán ott van a helye 2022 legjei között. Erre a magyar idő szerint szerda reggeli évadzáró sem cáfolt rá.

Ahogy az első három rész alapján is írtuk, az Andor a legelsőként bemutatott Star Wars-film előtt nem sokkal játszódó prequel, a Zsivány egyes előzménye, amelyben bemutatják, hogyan lett Cassian Andor (Diego Luna) a lázadók egyik kulcsfigurája. Ez így leírva a többségnek biztosan kevésbé hangzik vonzón, mint egy minisorozat Boba Fettről vagy Obi-Wan Kenobiról, pedig abban valószínűleg most már mindenki egyetért, hogy a Disney-korszak Star Wars-filmjei közül még a Zsivány egyes volt az egyetlen, ami tényleg jól sikerült. Talán éppen azért, mert nem kellett annyira kapaszkodniuk ismert karakterekbe, hanem létrehozhattak számos újat. Ezeknek pedig az Andorban adtak egy nagyobb háttértörténetet.

Az elmúlt két év trendjeihez képest a kezdetektől fogva nagyon kilógott az Andor:

  • alapból rögtön két évadot rendeltek be belőle;
  • egy évad a szokásos 6-8 helyett 12 epizódos;
  • digitális trükkök, hatalmas LED-fal és más modern megoldások helyett hangsúlyosan épített díszletekkel készült; és
  • nincs benne egy pillanatra sem fénykard, ewokok, sith lovagok és egy darab Skywalker sem.

Van viszont Tony Gilroy, aki íróként dolgozott a Zsivány egyesen, illetve olyan más produkciókban is részt vett, mint az Éjjeli féreg, a Bourne-filmek vagy a több Oscarra is jelölt Michael Clayton. Gilroy régi vágású filmes, és a személyében a többi Disney-, Star Wars- vagy Marvel-projekt többségével ellentétben egy olyan arcnak adtak 150-200 millió dollárt egy streamingre gyártott sorozatra, aki bőven letette már a névjegyét korábban. A szerepe pedig megkerülhetetlen, mert javarészt neki köszönhető, hogy az Andor akkor is megállná a helyét az év legjobb sorozatai között, ha semmi köze nem lenne a Star Warshoz.

Miközben a modern franchise-produkciók idején lassan minden film és sorozat azzal kínlódik a Disney környékén, hogy képtelen elmesélni egy koherens történetet kötelező termékelhelyezések, potenciális spinoffok és más közös univerzumos kikacsintások nélkül, az Andor leviszi az alaphelyzetet egészen a talajig. Cassian Andor egy sumákoló senki, egy sztoikus tolvaj, egy szimpla túlélő, aki a sorozat elején csak pénzt akar, és valahogy elevickélni az élet végtelen tengerén. De a birodalom csápjai olyan messzire és olyan mélyre nyúlnak, hogy szép lassan senki sem maradhat ki a feszültségből.

Fotó: Disney+
Fotó: Disney+

Gilroy nagyon jól ráérzett arra, hogy a Star Wars-történetek inkább csak galaktikus mesék jókról és rosszakról, de a fókusz sohasem a hétköznapi embereken van. Pedig ki nem tette már fel azt a kérdést, hogy

vajon kik és hogyan építették fel a Halálcsillagot. Hogyan nézhet ki belülről egy megbeszélés a birodalom magas beosztású tagjai között? Milyen egy börtön belülről a Star Wars-univerzumban? Mitől lett elegük az átlagembereknek a birodalom uralkodása alatt?

Andor történetén keresztül megismerjük az összes fontosabb frakciót: a birodalom kiszolgálóit a legutolsó katonától a biztonsági szolgálatok vezetőin át a különböző besúgókig és árulókig. Párhuzamosan felbukkannak a lázadók fontosabb figurái, a titkos pénzemberek, a hétköznapi hősök és a zsoldosból lett forradalmárok, miközben szinte minden epizódban jut arra idő, hogy az egész konfliktusból kimaradni próbáló civilek hogyan reagálnak a történésekre.

Az egyik legfantasztikusabb húzás Gilroy részéről, hogy mennyire esetlennek, sebezhetőnek, lustának és fókuszát vesztettnek mutatja be a birodalmat. Túl nagyra nőtt, belekényelmesedett a monopolhelyzetébe, ami egészen a legalsó szinteken is érzékelhető: a katonák figyelmetlenek, korruptak, lusták vagy nem értenek rendesen a munkájukhoz, miközben egyre keményebben nyomják el a leuralt bolygókat és társadalmaikat. A fő kontraszt szinte mindig az, hogy az anyagi, technikai és felszereltségi hátrányból induló lázadó valahogy mindig annak következtében jár túl a birodalom eszén, hogy valahol észrevett egy emberi mulasztásból származó hibát. A sok kicsi ilyen jelenetből pedig fokozatosan összeállhat a nézőkben az a kép, hogy repedezik a birodalom szerkezete.

A sorozat hétköznapisága és emberközelisége még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez ne lenne Star Wars. Kevés a földönkívüli lény, nincsenek fénykardok, sehol egy meseszerű űrlovag, aki megmentené a galaxist. Mégis teljesen egyértelmű, hogy itt a birodalom és a lázadók állandó harcának kezdeményeit látjuk úgy, hogy ugyanúgy bemutatják a birodalomnak dolgozók hétköznapi problémáit, mint a lázadókéit. Ehhez persze az is kellett, hogy a 12 epizódot hagyták rendesen levegőhöz jutni, és nem rohantak állandóan A-ból B-be.

Pontosan ezért – ha nem is teljesen – lineáris a cselekmény, ami egy ilyen nagy horderejű történet előzményeként abszolút megfelelő. Cassian Andor finnyogása ellenére csak a lázadók oldalán találja magát minden alkalommal, legyen az egy nagy rablás, börtönlázadás vagy utcai zavargás. A sorozat végére már egyértelmű az elköteleződése a lázadók mellett, azonban ez teljesen organikusan történik: a sorozat teljesen hétköznapi helyzeteken keresztül mutatja be, mennyire kegyetlen és elnyomó a birodalom, hogy elég rosszkor lenni rossz helyen, hogy az embert örökre egy munkatáborba zárják. Mindeközben a háttérben egyre jobban bontják ki a többi szálat is, és olyan remek mellék- vagy epizódszereplőket ismerünk meg, akiket nehéz egyhamar elfelejteni.

A sorozat egyértelműen legjobb alakítását minden alkalommal Stellan Skarsgård hozza, aki Luthen Raelt alakítja. Luthen legalább annyira sötét és sejtelmes figura, mintha a sötét oldalnak dolgozna, de valójában a lázadókat segíti a háttérből, sokszor morálisan megkérdőjelezhető módszerekkel. A másik oldalon ott van Dedra Meero (Denise Gough), a birodalom biztonsági irodájának egyik supervisora, aki a lustaságtól lassan megvakuló főnökei és kollégái sorában még csírájában igyekszik elfojtani az ellenszegülők lendületét. Dedra és Syril Karn (Kyle Soller) karakterén keresztül olyan bepillantást kapunk a másik oldal működésébe, ahogy még soha, és noha nem igazán lehet szimpatizálni soha a birodalommal, mégis képes emberibb mivoltában bemutatni és nem csak golyófogónak használni a tagjait.

És akkor még nem beszéltünk Andy Serkisről, aki a börtönös epizódokban olyan alakítást hoz (különösen az utolsó jeleneténél), amiért biztosan Emmy-díjra kellene jelölni. De bátran lehetne mondani a karakterükhöz visszatérő Genevieve O’Reillyt (Mon Mothma) vagy Forest Whitakert (Saw Gerrera), utóbbi szerintem konkrétan jobban játssza a karakterét, mint a filmben, és sokkal jobban elhiszem róla, hogy egy szélsőséges partizán, mint korábban. Az meg már bőven csak bónusz, hogy kisebb szerepekre olyan figurák ugrottak be, mint Ebon-Moss Bachrach (The Bear, Punisher) vagy Alex Lawther (End of the Fucking World).

Az Andor alacsony nézettsége mögött valószínűleg az állhat, hogy ez a sorozat tényleg emberi drámákat, társadalmi konfliktusokat és politikai feszültséget próbál teremteni egészen részletekbe menően

úgy, hogy nyilván akadnak űrhajós meg lövöldözős jelenetek, de szinte soha nem ezek adják a katarzist. Nem lehet eladni Baby Yodával és más Star Wars-hősökkel, cserébe tényleg sikerül neki nagyon kerek, nagyon személyes, nagyon nyers és valósnak tűnő atmoszférát teremtenie a galaxis eldugott bugyraiban. Ehhez viszont idő és hely kell, az epizódok gyakran kifejezetten lassúnak tűnhetnek, és bizony sokkal nagyobb súlya van egy-egy dialógusnak, mint annak, hogy valami random űrhajódarabka pontosan melyik másik űrhajó része volt egy húsz évvel ezelőtti Star Wars-képregényben, és ennek mi köze lehet vajon az egész Skywalker-sagához.

Fotó: Disney+
Fotó: Disney+

Éppen ezért csalódás, hogy a kritikusokon és rajongókon kívül alig érdekli az embereket az Andor. Pedig ennek a sorozatnak már most ott van a helye a legjobbak között, és talán pont az árt neki a leginkább, amiért egyáltalán elkészülhetett: a modern kori Star Wars-produkciókhoz szokott közönség lehet, hogy túlságosan megszokta a bébipempőként szájukba tömött, tucatgyártott meséket, és egész egyszerűen már nem annyira fontos egy jó történet, mint a kötelező árukapcsolást látva a képernyőre mutatni, hogy „hö, az ott a Darth Vader sisakja” vagy „hé, hát az a Millennium Falcon ablaktörlőjének egy darabja”, esetleg „jaj, őt ismerem, ő volt a Mandalorianben is, nem?”.

A jelenlegi állás szerint biztos, hogy lesz második évad az Andorból, szóval nagyon aggódni azért nem kell. Nekünk legalábbis nem, de a Disney-nek már inkább, mert valahol nagyon el van cseszve az egész iparág, ha a lelketlen, fókusz nélküli, mozgóképes termékelhelyezéseket sokkal jobban szeretik az emberek, mint a valódi történetvezetést. Ha valamit érdemes megtanulnia a Disney-nek az Andor szakmai sikeréből és kimagasló színvonalából, az az, hogy nem elég a marketingosztályon akcióbábukkal hadonászni, majd írni köré egy forgatókönyvet, hanem mindig kell egy nagyon erős vízióval megáldott alkotó, aki képes új dimenziót, új kontextust kreálni egy ilyen több évtizede csak növekvő univerzumnak, mint a Star Wars. Ez Tony Gilroy személyében összejött, szóval a Disney-n a sor, hogy a Mandalorian vagy az Andor színvonalát tartva végre gatyába rázza a messzi-messzi galaxist.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!