2022. szeptember 21. – 22:20
Alig, hogy túl vagyunk a nem túl acélos Obi-Wan-, és még kevésbé acélos Boba Fett-sorozaton, a Trónok harca- és A gyűrűk ura-előzménysorozatok gyűrűjében megjelent egy Star Wars-előzménysorozat is. Az Andor már tényleg igazi 21. századi szórakoztatóipari jelenség: annak Zsivány Egyes (Rogue One) filmnek az előzményeit meséli, ami az eredeti Star Wars-trilógia előzményeit mesélte el a Halálcsillag terveinek az ellopásáról a lázadók szemszögégből. Ez már tényleg annyira meta, hogy elsőre joggal tűnhet már-már ijesztőnek egy mezei néző számára. De senki se ijedjen meg, mert az Andor végre egy olyan spinoff, ami nem akar ezredik fejezet lenni a Skywalker-sagában, nem akar legendás karaktereknek új értelmet adni, és legfőképpen nem akar csillagokháborújább lenni a Csillagok háborújánál. Végre egy Disney-gyártású sorozat hosszú idő után, ami nem egy nagyon szépen megkomponált termékbemutatóra hasonlít, hanem egy több mint tisztességes audiovizuális élményre.
Hol van már az az időszak, amikor a Disney még annyira lendületben volt, hogy évi egy Star Wars-film megjelenését celozta be? Aztán kiderült, hogy az új trilógia nagyon nem lett az igazi, a Han Solo-film döbbenetesen érdektelenre sikerült, és ma már ott tartunk, hogy hivatalosan egy Star Wars-film érkezéséről sem tudunk azon kívül, hogy valamikor 2025-ben majd jön valami Taika Waititi rendezésében. Még a látványos kedvcsinálót kapó, Patty Jenkinsre bízott Rogue Squadront is levették átmenetileg a tervek közül. A Disney inkább a Disney+ felfuttatására koncentrálva a mozik helyett kisképernyőre vitte a Star Warst, és hiába pletykáltak évekig Obi-Wan Kenobi- vagy Boba Fett-filmekről, ezekből végül pár epizódos minisorozatok lettek. Az más kérdés, hogy a Mandaloriannel ellentétben ezek erős közepesnek mondhatók maximum.
Valószínűleg a legfőbb probléma úgy általában a Disney-korszakkal a Star Wars történetében, hogy túlságosan ragaszkodnak a Skywalker-saga központi karaktereihez, és hát marketing szempontból is könnyebb eladni Boba Fettet meg Obi-Wan Kenobit, mint Pedro Pascalt egy sisakban. Cserébe a Mandaloriannek minden porcikáján érezni, hogy egy alapvetően új történet egy új karakterről, aki aztán ugyan bekapcsolódik a nagy központi főszálba, de bőven hagynak időt a nézőnek megismerni a Star Wars egy kevésbé kibontott világát és karaktereit. Ezzel ellentétben az Obi-Wan vagy a Boba Fett (vagy éppen a Han Solo vagy a legutolsó trilógia) sokszor olyan hatást kelt, mintha egy reklámcég próbálta volna összerakni, hogy milyen elemekből lehet olyan filmet csinálni, ami akkor is siker lesz, ha az egésznek alig van értelme.
Ebből a furcsa időszakból lógott ki nagyon a Zsivány Egyes, az első antológiafilm a Disney-érában, ami a tervek szerint számos más önálló spinoff-filmet indított volna el, de fentebb írtuk, hogy ez a vonal azóta elhalt. Azt ugyan tartom, hogy a Zsivány Egyest kicsit felülbecsülik az emberek, annyira rossz többi Star Wars-film, ettől függetlenül erről a történetről legalább el lehetett mondani, hogy volt vége, eleje, voltak kidolgozott karakterek, volt egy kerek történet, és nem nyomtak a néző arcába öt percenként valami easter egget vagy kikacsintást más filmekre. Még a befejezés is egészen szokatlan volt (spoiler!), hiszen a Disneytől szokatlanul a történet végén gyakorlatilag minden főhős meghalt.
Éppen ezért nem értettem elsőre, minek bemutatni azt a Cassian Andort, akiről pontosan tudjuk, hogyan és miért halt meg, és annak milyen következményei lettek a nagy egész történet tekintetében. Diego Luna tényleg elég megnyerő volt a Zsivány Egyesben, de szép kereknek tűnt a története ezzel a lezárással. Igen ám, csakhogy Cassian Andor kicsit hasonló, mint a Mandalorian: ezt a karaktert már a Disney-éra alkotói találták ki, nem ismerték sem a mezei nézők, sem a rajzfilmeket, képregényeket és könyveket is fogyasztó hardcore rajongók, így sokkal szabadabban dolgozhattak az alkotók, mintha valami jól bejáratott Star Wars-szereplőnek írtak volna új sztorit.
Az Andor öt évvel játszódik a Zsivány Egyes előtt, ahogy a Zsivány Egyes pedig a legelső Star Wars előtti eseményeket meséli el. Bevallom, nekem ez már annyira zavaros, hogy úgy ültem le az Andor elé, hogy most már tényleg csak jól szeretnék szórakozni attól függetlenül, hogy X meg Y hülye fejű földönkívüli láttán vadul olvasnom kelljen a Wikipédián, hogy ez mégis kicsoda, és honnan kéne ismernem. Az Andor nem akar ezekkel törődni, helyette lemegy ennek a világnak az egészen mély bugyraiba, hogy bemutassa a birodalommal egyszer majd szembe szegülő Lázadók Szövetségének megalakulását Diego Luna karakterén keresztül.
Azt sejteni lehetett, hogy a veterán Tony Gilroy (íróként, producerként és rendezőként olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint az Éjszakai ragadozó, a Bourne-filmek és a Zsivány Egyes) nem fog utóforgatásoktól és -vágásoktól hemzsegő termékbemutatót csinálni ebben a világban még úgysem, hogy az utóbbi évek Disney-produkciói közül alig volt igazán emlékezetes.
Itt mintha végre engedték volna rendesen dolgozni az alkotókat, mert az Andor egy nagyon komoly dráma, thriller és kémfilmes elemekkel, ráadásul annyira jól néz ki, mint kevés sorozat manapság. Gilroyék a díszlet nagy részét megépítették, nincs hatalmas LED-fal meg rengeteg CGI mindenhol, és tényleg érezni az egészen, hogy itt emberek leültek, írtak egy jó sztorit, és úgy csinálták meg, ahogy eltervezték, nem kellett stáblista utáni jelenetekbe belepasszírozott cliffhangerekkel és utóanimációval hozzáhegeszteni az Andort a többi Star Wars-történethez.
Ehhez valószínűleg az is kellett, hogy többen visszatértek a Zsivány Egyes alkotói közül, a stábhoz pedig páran csatlakoztak azok közül, akik a Csernobil látványáért és gyártásáért feleltek. Különösen a látványon érezni, hogy elképesztően nagy hangsúlyt fektettek rá, az Andor sokkal hitelesebben mutatja be a messzi-messzi galaxis sikátorait, porfészkeit és nyomorát, mint bármelyik produkció eddig. Cassian Andor pedig nem egy fénykardos hős, nem egy intergalaktikus renegát, de még csak nem is egy űrlovag bukósisakban: csak egy tehetséges tolvaj, aki az otthonát elpusztító birodalom orra alá borsot törve próbál valahogy túlélni ebben a világban.
Luna baromi jól hozza ismét Andor kicsit szedett-vedett, mégis életveszélyes karakterét, és az első három rész alapján egy pillanatig sem zavar, hogy a cselekmény nagy része abból áll, hogy emberek tesznek-vesznek, és közben egymáshoz beszélnek. Látszik, hogy az alkotók nagyon szeretnék felvázolni ennek az időszaknak a politikai helyzetét, hogy aztán a néző tényleg involválva érezze magát, ahogy létrejön a Lázadók Szövetsége. Ehhez az sem árt, hogy egy, a birodalomnak dolgozó biztonsági szervezetnél kisfőnöki pozícióban lévő figurán, Syril Karnon (Kyle Soller) keresztül bemutassák, mennyire romlott és jellemtelen a hatalom, ami sanyargatja a galaxis hétköznapi polgárait, és milyen frusztrációval küzdenek ezek az emberek a hierarchiából adódó karrierhelyzetek miatt.
Az Andor lassú, igazán a harmadik részre indul be, szóval senki se várjon rögtön az elején tűzijátékot. A cselekmény Stellan Skarsgard karakterének felbukkanásakor indul be igazán, és Luthen Rael megjelenése jót is tesz egy kicsit a történetnek. Amin mondjuk át kellett lendülni az az, hogy
ez az a sorozat, ami már alapból egy előzményfilm előzményeként funkcionál, és még ezen belül is vannak gyerekkori flashbackek, vagyis az előzményfilm előzményeinek az előzményeit is elmesélik külön.
Az ilyen részletek miatt örülök annak, hogy az Andor nem egy Wikipédia-bejegyzés feldolgozása, hanem egy önálló történet, ami sok helyen kapcsolódik a Star Wars világához.
Nem véletlen, hogy a Disney rögtön kétszer 12 epizódot rendelt be a sorozatból, mert itt az első részek alapján teljesen egyértelmű, hogy full más színvonalról beszélünk, mint az ezredik Marvel- vagy Star Wars-spinoffról. Gilroy hagyja kibontakozni a karaktereket, óriási figyelmet fektet a dialógusra, és látszik a színészeken is, hogy tényleg nem egy rohadt nagy LED-fal előtt kell játszaniuk, hanem van lelke a díszletnek és a környezetnek. Persze abba bele lehet kötni, hogy itt is megvan pár szokásos Star Wars-kellék, minthogy nyilván van ennek a főhősnek is saját robotja, ahogy nyilván egy kocsmai jelenettel kezdődik az egész sorozat is, de ezek kevésbé tűnnek kötelező köröknek, hanem inkább a jól bejáratott szokások ízléses újraértelmezésének.
Ha van tanulság, amit le lehet vonni három epizód után az a következő: igenis lehet erős hangulatot és történetet írni olyan agyonhasznált világban is, mint a Star Wars úgy, hogy az alkotói szabadság nem szenved csorbát. Hogy ez általában miért nem sikerül, arról a Disneyt kell kérdezni, de itt látszik, hogy sokkal bátrabb a történetmesélés, mintha Csubbakka gyerekkorát vagy Lando Carlissian kamasz éveit mesélnék el, hiszen Cassian Andor ezekhez a karakterekhez képest valamennyire tiszta lappal indul, nem kell több millió habzó szájú fanatikus igényeihez igazítani a cselekmény. Ennek egy nagyon sötét, kifejezetten felnőtteknek szánt, néhol kellemesen meglepő sorozat lett az eredménye, ahol még az is simán belefér, hogy az első 15 percben szabályosan kivégez egy vele ellenséges figurát a nyílt utcán. Sokkal több ilyen történetre van szükség a Star Warsban.
