2020. október 30. – 14:28
frissítve
Kétség sem férhet hozzá, hogy a Disney jóval nagyobb sikerekre gondolhatott, amikor megvette a Lucasfilmet és vele együtt a Star Wars jogait. Hiába csináltak nagyon rövid idő alatt egy vadiúj trilógiát és két másik filmet a világ legnépszerűbb filmes univerzumában, sem a rajongók, sem a laikusok nem ájultak el az új korszaktól. Ezért is kellett a Disney-nek a Mandalorian úgy, mint egy pohár víz a Tatooine-on, mert John Favreu sorozata a Disney Pluson megmutatta, miért szerettek bele generációk George Lucas űrfantasyjába. Egy év után itt a folytatás, méghozzá egy grandiózus egyórás epizóddal.
Aki semmilyen spoilert nem akar az első évadról és az új epizódról, az inkább ne olvasson tovább!
A Star Warsról azért mindig nagyon kényes beszélni, mert mégiscsak a modern kori popkultúra egyik legismertebb franchise-áról van szó, amely annyi mindenen átment már az évek során, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy egy fanatikus rajongó szemszögéből vagy csak egy laikuséból vizsgáljuk a dolgokat. Személy szerint a Star Wars világa sohasem izgatott igazán, de nyilván megnéztem az összes filmet, játszottam a videójátékokkal, és lecsekkoltam annak idején a Mandaloriant is. Mivel egy több évtizede létező franchise-ról beszélünk, sokaknak már-már ijesztő bekapcsolódni ebbe az univerzumba, mert nehéz követni, hogy pontosan mi a kánon, melyik film és sorozat mikor játszódik, és hogyan viszonyulnak a látottak a nagy egészhez, vagyis a lázadók és a birodalmiak harcához.
Éppen ezért is talált be annyira 2019-ben a Mandalorian, ami fogta a Star Wars legjobb részeit, a galaktikus csatamezőről levitte a történetet egészen az alapokig, és onnan épített fel egy teljesen új sztorit.
Persze az ember felismeri a lényeket, a bolygókat, a különböző fajokat, és van egy csomó utalás a filmekre, de ha az ember nulla háttértudással nézte meg a Mandalorian félórás epizódjait, akkor is tudta élvezni, ahogy Favreau az űrfantasyból sci-fi westernt csinált. Közben maradt idő humorra, akcióra és arra a szinte gyermeki lelkesedésre, amit egy-egy lény felbukkanása okoz. Legyen az egy bantha vagy az internetet cukiságával hónapokon át terrorban tartó Baby Yoda. Szóval a Disney megmenekült a totális égéstől, és Favreau elkezdte írni a második évadot (és már folynak az előkészületek a harmadik, illetve negyedik évadra is), és kijött a Disney Pluson a második évad első része, ami a szokásos fél óra helyett közel egyórás lett.
Az első évadról rengeteg cikk és elemzés készült, miszerint az epizódok és a történetvezetés olyan, mintha egy videójátékot játszanánk. Főhősünk kap egy küldetést, elmegy A-ból B-be, ott meg kell csinálnia egy mellékküldetést, hogy tovább haladhasson, hogy aztán kiderüljön, még nagyon messze jár attól, hogy befejezze a főküldetését. Ez így papíron nem tűnik nagy truvájnak, a Mandalorian esetében viszont remekül működik, mert rövid kis félórás epizódokban követhettük végig Din Djarin és Baby Yoda kalandjait, ahogy bolygóról bolygóra utazva a történetükön keresztül tágult egyre jobban a Star Wars-univerzum. A második évad első része is pontosan ebbe illeszkedik.
Din Djarin és Baby Yoda kapcsolata ugyebár annyira szorossá vált, hogy a mandalóri elhatározta, eljuttatja az Erővel rendelkező kis lényt a jedikhez, ami azért nagy szó, mert a mandalórik és a jedik nem kedvelik annyira egymást, mert előbbiek a Birodalom oldalán harcoltak a lázadók ellen. Emellett Din Djarin igyekszik még több mandalórit felhajtani, vagyis bőven van elég motiváció ahhoz, hogy az első évadhoz hasonlóan megint körbeutazza a galaxist.
A második évad első részének történetét nem lőnénk el teljesen, legyen elég annyi, hogy Jon Favreau nem hazudtolta meg magát, és maradt a jól bevált receptnél. Szinte rögtön egy „kocsmai” verekedéssel kezdünk, hogy aztán nem sokkal később ténylegesen egy kocsmában kössünk ki, és folytatódjon a Mandalorian western hangulata. Tényleg egészen elképesztő, hogy amíg az új Star Wars-filmek (talán a Zsivány egyes kivételével) képtelenek voltak megtalálni a saját hangjukat, Favreau egyértelműen vadnyugativá varázsolta a Mandalorian világát. Az epizód egyik részénél konkrétan még az is benne volt a pakliban, hogy egy klasszikus kocsmai pisztolypárbaj következik.
Maga az epizód önmagában nem egy nagy durranás, tényleg pont olyan, mint egy videójáték mellékküldetése, amiben két ellenséges közösséget kell meggyőzni, hogy fogjanak össze a közös cél érdekében. De Favreau abban egészen zseniális, hogy egy ilyen pofon egyszerű helyzetből kihozza a maximumot, és olyan aprólékos odafigyeléssel tervez meg minden momentumot, hogy az ember el is feledkezik a történetvezetés egysíkúságáról.
Ott van a hangulat: amikor meghallottam a Mandalorian zenéjét, és ahogy a sötétben világítani kezdtek a jawák szemei, ahogy belépett a Din Djarin által keresett ürge (aki nem más, mint a Deadwoodból is ismerős Timothy Olyphant) a helyi poros csehóba – ez az az érzés, amit szerintem emberek milliói érezhettek, amikor először látták az eredeti trilógiát.
Ráadásul az első évadhoz képest érezhetően nagyobb hangsúlyt kap az is, hogy a Mandalorian szorosabban kapcsolódjon a nagy filmes kánonhoz. Olyphant konkrétan Boba Fett felszereléséből érkezik a sorozatba, megemlítik benne a Halálcsillag elpusztítását, és az epizód végén nem más tűnik fel, mint Temuera Morrison, vagyis Jango Fett, vagyis az a karakter, akiről Boba Fettet klónozták annak idején, tehát ez a karakter minden bizonnyal maga Boba Fett. Viszont ezek azok a részek, amelyek miatt annyira nyomasztó tud lenni a Star Wars-kánon, mert laikus nézőnek ezt már képtelenség követni.
És valamiért még is alig várom, hogy Boba Fett szerves része legyen a sorozatnak, és kiderüljön, mi történt vele, amikor az eredeti trilógiában elég egyértelműen úgy tűnt, hogy meghalt. Arról nem is beszélve, hogy Boba Fett „klónapja”, Jango nem volt igazi mandalóri, csak egy sima zsoldos, aki mandalóri felszerelést hordott. Ez az apró részlet külön érdekes lehet majd, amikor a saját klánját, szokásait és vallását mindenek fölé helyező Din Djarin kapcsolatba kerül az évtizedek óta nem látott fejvadásszal.
A Mandalorian pontosan az a mese, amire az embernek igazán szüksége van a Star Wars lenyűgöző világából.
Az első részt maga Favreau rendezte, de az első évadnak is kifejezetten jót tett, hogy olyan kifejezetten menő rendezők feleltek egy vagy több epizódért, mint Dave Filoni (Star Wars- és Avatar-rajzfilmek), Rick Famuyiwa (Dope), Deborah Chow (egy rakás tévésorozat, többek között a Better Call Saul, Jessica Jones vagy az Amerikai istenek) vagy a zseniális Taika Waititi, de Favreau egy rész erejéig még Christopher Yostot is behúzta forgatókönyvet írni, aki kábé legendának számít rajzfilmes és képregényes körökben.
December 18-ig még hét Mandalorian-epizód következik a második évadban, és érdemes velük betárazni, mert a koronavírus-járvány miatt egyébként is baromi nagy gondban vannak a mozik. Arról nem is beszélve, hogy a Disney spinoffokat és nagyjátékfilmeket vizionál a Mandalorian sikere után, szóval több évtized után végre ott van a lehetőség, hogy a Skywalkerek és Solók után más irányba haladjon tovább a Star Wars világa.
