Amióta a Kickstarter lett a társasjátékok finanszírozásának elsődleges formája, egyre csak híznak a játékok dobozai. Nem véletlen, a játékot lábon kell eladni, fontos, hogy a potenciális vevő, aki azután akár egy-két évet is hajlandó várni a dobozára, úgy érezze, rengeteg dolgot kap a pénzéért cserébe. Így aztán a menő játékok tele vannak figurákkal, ilyen-olyan speciális komponensekkel, nem ritka, hogy a játék végül több kilót nyom. Nem egyszer persze kérdéses, hogy ezek a mindenféle alkatrészek mennyire elengedhetetlenek, de láthatóan a vásárlóknak fontos, hogy legyen benne anyag, amikor arról döntenek, mit vesznek meg.
Vannak azonban olyan játékok is, amik kifejezetten szembe mennek ezzel a trenddel, éppen az a céljuk, hogy minél kisebb dobozba préseljenek minél nagyobb élményt. Most ilyenekből mutatunk be egy párat.
Cirkuszigazgatók és álművészek
Talán nem meglepő, hogy az aprócska játékok egyik fellegvára Japán, ahol a társasjátékozást majdnem olyan éteri szintre emelték, mint a teázást. Egyes japán játékok tényleg olyanoknak tűnhetnek az általunk ismert, sok figurával és sok szabállyal operáló társasok mellett, mint egy hatszáz éves csészében felszolgált zöld tea a napköziben műanyag bögrébe öntött, citrompótlós sárga lé mellett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az időről-időre Tokióban rendezett Is this a game? kiállítás, ahol a kiadók kísérleti projektjeiket mutatják be, itt lehet például végignézni a 2019-es termést.
A japán kiadók közül még az európai fülnek is jobban érthetők közé tartozik az Oink Games, ami szinte kivétel nélkül kártyapakli nagyságú dobozban jelenteti meg a játékait. Korábban már bemutattunk egy ilyen játékot, a Fake Artist Goes to New York címűt, amiben közösen kell rajzolnunk egy adott dolgot, de egyvalaki nem tudja, hogy mit, ő az álművész. A játék végén szavaznak arról, hogy ki lehetett az imposztor. Amennyiben lebukik, még van egy esélye, és ha sikerül kitalálnia, mit kellett volna rajzolni, akkor ő nyert. Egy egészen egyedi és vicces partijátékkal van dolgunk, amihez tulajdonképpen papíron és színes ceruzákon kívül semmire sincs szükség.
Az Oink games legújabb sikere már az egyik legnagyobb kiváltságban is részesült, ami játékot érhet: jelölték a Spiel des Jahres díjra. Nem csoda, a Scout egészen kiváló játék, ami egyszerre használ újfajta mechanikákat, tanítható könnyen, és ad lehetőséget meglepően mély stratégiára. A játék alapja egy kártyapakli, minden kártyán két szám van, egy fent és egy lent 1 és 10 között. Az összes lapot kiosztjuk a játékosok között, de nagyon fontos, hogy a lapok sorrendjét nem változtathatják, nem rendezhetik át azokat, ugyanakkor azt eldönthetik, hogy melyik oldal legyen felfelé, avagy melyik oldalon látszó számítson.
A játék során a kezünkben egymás mellett levő lapokat rakhatunk le, sorozatokat vagy egyforma számúakat. Ha már valaki rakott le, akkor nekünk annál erősebbet kell tennünk, ha több lapot teszünk le, mint ami lent van, az biztosan erősebb, az egyformák erősebbek a soroknál, ha pedig ugyanannyi lapból állnak, és ugyanolyan típusúak, akkor az számít, hogy melyikben van nagyobb számú lap. Ha le tudunk tenni, akkor a másik lapjait megkapjuk és magunk elé tesszük, a játék végén ezek pontnak számítanak. Akkor is csinálhatunk valamit, ha nem tudunk letenni, ekkor a lent levő lapokból egyet elvehetünk és beilleszthetjük (bármelyik felével) a mi lapjaink közé bárhová, ilyenkor az, akitől elvettük a lapot, kap egy pontot.
A játék addig tart, amíg valakinek elfogynak a lapjai, vagy amíg lemegy egy kör úgy, hogy senki nem rak le lapot, ilyenkor a kézben maradt lapok negatív pontokat érnek.
A játék gyors, egyszerű, könnyen tanítható és megérthető, de közben nagyon élvezetes is. Azzal, hogy egymástól vesszük el a lapokat, és hogy a másik lapjainál erősebbet kell letennünk, folyamatos az interakció. Bár elsőre egyszerűnek tűnik, mégis sok döntésünk lesz, amin töprenghetünk. Ha nem tudunk rakni, melyik lapot érdemes elvenni, melyik oldalával érdemes berakni a lapjaink közé, és hova?
Idővel egyre több dologra jön rá az ember, például arra, hogy ha van a kezünkben egy négylapos sor, nem biztos, hogy olyankor érdemes letenni, amikor egy lap van lent az asztalon, hiszen akkor azzal csak egy pontot kapunk, lehet, hogy érdemes várni még egy kört, hátha akkor három lap lesz lent. Izgalmas a végjáték is, hiába szabadul meg az ember gyorsan a lapjaitól, amíg már csak egy marad neki, azt az egyet nem könnyű elsütni. Ha az asztalon egynél több lap van, érdemes úgy taktikázni, hogy egy több lapból álló sorozattal tudjunk kimenni. Egy játék során annyi kört játszunk, ahány játékos van, de még négy játékossal is fél óra körül van egy parti, ami azonnal hív a következőre.
Maga a Scout valójában egy teljesen absztrakt játék, a ráhúzott téma, hogy cirkuszigazgatókként keressük a legjobb számokat az előadásunkba, nem ad hozzá túl sokat, de a minimalista rajzokkal akár még jól is állhat neki. Kevés játéknál éreztem jobban azt, hogy megérdemelte volna az év társasjátéka díjat, talán éppen amiatt maradt le róla, mert első pillantásra olyan egyszerűnek tűnik.
Metróval Londonba
A Következő megálló: London csak egy kicsivel van nagyobb dobozban, mint az Oink játékai, de ez nem csoda, hiszen négy színes ceruzának is helyet kell szorítani benne. A játék a – talán a kockapókerből ismerős – felírós mechanizmust használja fel (ilyen játékokról itt írtunk bővebben), azaz van valami random dolog, és ezt kell a táblánkra valamiképpen felírni. Ebben az esetben a táblánkon London absztrakt térképe van, a lehetséges állomásokat különféle formák (kör, háromszög stb.) jelzik, a köztük lehetséges utakat pedig szaggatott vonalak. Mindenki a kezébe fog egy színes ceruzát, ez fogja megadni, hogy ő éppen melyik színű metróvonalat építi, és ennek megfelelően honnan is kezd majd, aztán felcsapunk egy kártyát, amin egy állomásfajta jele van.
A feladatunk, hogy a szaggatott vonalak mentén a meglevő vonalunkat egy ilyen jellel jelölt állomással kössük össze. Eleinte ez egyszerűnek tűnik, de később, mivel a vonalak nem keresztezhetik egymást, egyre nehezebb dolgunk lesz. Ha egy vonal kész, mindenki továbbadja a színes ceruzáját, és rajzolja a következőt, amíg mind a négy metróvonal el nem készül. A pontokat azután kapjuk, hogy a város egyes negyedeibe hány állomást sikerült bekötnünk, és bónuszok járnak az olyan állomások után is, amikbe több szín is beérkezik, illetve az is pontot ér, ha a metrónk átmegy a Temze alatt.
Ez a játék is gyors, könnyen tanulható, fél óra alatt le is megy belőle egy menet. Közben nem sok hatásunk van a másikra, nem kell attól tartani, hogy összeveszünk, de valahogy mégis közös élmény, ahogy kialakul a saját térképünk. Ez az egyre bővülő hálózat egy kicsit hasonlít a Mini Metro című telefonos játékra, amivel szintén egyszerre nyugtató és izgalmas játszani. Ez tehát a legjobb eszköz, hogy felébresszük a bennünk szunnyadó Vitézy Dávidot vagy Demszky Gábort, és a negyedik vonal építésénél már érezni is fogjuk, mennyire bonyolult szakma a várostervezés. Érdemes a dobozba egy hegyezőt is berakni, mert elég gyorsan el fognak kopni a színes ceruzák.
3000 év 105 kártyában
Biztos sokan vannak, akik hozzám hasonlóan a Civilizationben és a nyomában létrejött civilizációépítő számítógépes játékokban a tudományos kutatást szerették a legjobban, és azon izgultak, hogy vajon az egyik felfedezés milyen újabbat tesz lehetővé. Akit az ilyesmik hoznak lázba, az biztosan élvezni fogja az Innovationt, ami 105 lapba sűríti az emberiség történetét. A lapok itt is korszakokra vannak osztva az őskortól az információs korszakig. Az egyes lapokon ikonokat láthatunk, és mindegyiknek van egy tulajdonsága is, a színe pedig a típusát jelzi. A körünkben felvehetünk egy lapot abból a korszakból, amiből a legfejlettebb lapunk van éppen, ha viszont az a csomag elfogyott, akkor az eggyel nagyobból, és lerakhatunk egy lapot a megfelelő színűek tetejére, vagy használhatjuk egy lent levő lap tulajdonságát.
A tulajdonságok ereje, képessége gyakran függ attól, hogy egy adott ikonból éppen hány látszik a lapjainkon, ezért is fontos, hogy egyes lapok lehetővé teszik, hogy egy pakli lapjait elcsúsztassuk. Ilyenkor az adott színből a többi lent levő lap ikonjaiból is látszik pár, így ezek is számítanak. Nem mindegy viszont, hogy a lapokat jobbra, balra vagy éppen lefelé csúsztathatjuk el, mert így minden egyes lapon egy, két vagy három ikont is látszik/játszik. A tulajdonságok között vannak olyanok, amik lehetővé teszik, hogy lapokat vegyünk fel, rakjunk le vagy éppen csúsztassunk el, de a legfontosabbak azok, amikkel a lent levő lapjainkat győzelmi pontokká konvertálhatjuk, hiszen a lényeg ezek elérése. Ha valakinek abból az ikonból, ami az éppen használt kártyán van, összesen több van, mint nekünk, akkor ő is végrehajthatja annak a tulajdonságát. Vannak olyan kártyák is, amikkel támadhatunk másokat, elvehetünk például tőlük lapokat; az ilyenek ellen is védve vannak azok, akik az adott ikonból többel rendelkeznek, mint mi.
Annak ellenére, hogy csak egy kártyajáték, az Innovation kifejezetten összetett, és komoly stratégia nélkül nem sokra megyünk benne. Folyamatosan figyelni kell azt is, mi van a többiek előtt, miközben elhatározzuk, hogy mit szeretnénk csinálni. Az sem mindegy, hogy mikor rakunk le egy új lapot, hiszen azzal lefedjük egy másik tulajdonságát, pedig meglehet, hogy az sokkal hasznosabb lett volna számunkra az adott helyzetben. Az sem jó viszont, ha sokáig ragaszkodunk egy laphoz, mert a korai lapokon található ikonok egy idő után kifejezetten sebezhetővé tesznek minket.
Miközben alapjaiban egy absztrakt játékkal van dolgunk, az Innovation mégis be tud csempészni valamit a Civilization világépítő varázsából, mindezt úgy, hogy grafikájában annak legelső, EGA felbontású változatát idézi meg. Azzal, hogy mindezt egy kifejezetten kis dobozban teszi, mindenképpen helye van ebben a válogatásban.
Holdbéli krónikák
Kicsit kilóg a sorból a Köszöntünk a Holdon, mivel a doboza már akkora, mint egy vastagabb könyv, de ebbe a dobozba tulajdonképpen nyolc játék is belefért, így mégiscsak könnyen érvényesül a gyűjtésben. A játék a Köszöntünk… álmaid városában! című felírogatós játék folytatása, az alapmechanikája ugyanis tulajdonképpen ugyanaz. A kártyalapok egy oldalán egy szám, a másikon egy rajz található. Három pakliból csapunk fel lapokat, így három szám-rajz párost kapunk, ezek közül kell választanunk egyet és a számot beírni a lapunkra. A számoknak növekvő sorrendben kell követniük egymást. A számhoz tartozó rajz mindenféle speciális hatásokat tesz lehetővé, amikkel pontokat szerezhetünk, vagy éppen módosíthatjuk a táblánkat.
Az alapok tehát ugyanazok, de az első látványos különbség az, hogy itt nem papírra írunk tollal, hanem műanyag lapokra, letörölhető filccel. Ráadásul nemcsak egyféle pályánk van, hanem nyolc, és mindegyikhez más szabályok tartoznak. Nemcsak arról van szó, hogy ugyanazok a rajzok teljesen más hatásúak lehetnek, hanem gyakran az alapjaiban is más a pálya, ami nagyon különböző játékokat eredményez. A nyolc pálya egy laza történetet visz végig, ami során az emberiség Holdra költözését menedzselhetjük le, az elsőben a rakétát építjük meg, a másodikban eljutunk a Holdra, a harmadikban űrbéli bázist építünk, és így tovább. Mindegyik nagyon más, mint a többi, de míg a játékstílus drasztikusan különbözik, a szabályok sokkal kevésbé, ezért nem kell attól tartanunk, hogy minden játék elején a nulláról kell kezdeni a szabályok magyarázását.
Egy kicsit olyan, mint egy jó sitcom, ahol az alapfelállás mindig ugyanaz, nem kell újra megismerkednünk az összes szereplővel, de az egyes epizódokban mégis más a sztori.
Ráadásul az egyes fejezeteket egy kampányfüzet is összeköti, amiben mindig az előző játékot megnyerő játékosnak lesz lehetősége arra, hogy a döntésével kicsit irányítsa, mi várható a következő fejezetben. Nem kell Dosztojevszkij mélységű történetre és morális dilemmákra gondolni, ami itt vár ránk, az inkább a lapozgatós könyvek világát idézi meg. Jópofán összekötheti az egyes részeket, de nem emiatt érdemes megvenni a játékot. Azért viszont igeni az, hogy kipróbáljuk mind a nyolcféle játékot, és azután vagy a kedvencünkkel játsszunk újra, vagy előröl kezdjük az egészet. Az ilyen kampányjátékok akkor a legjobbak, ha ugyanaz a csapat, akár a család tudja végigvinni őket, és mivel ez a játék két fővel is remek, pároknak is bátran ajánlható.
(A Következő állomás: London és a Köszöntünk a Holdon játékokat a Gémklubtól kaptuk kipróbálásra.)