2022. október 28. – 22:57
Van az a közepesen ismert karikatúra, ahol egy kantáros nadrágos fószer vigyorogva, vödrökkel megpakolva tart egy pálcikaállattá soványodott tehén felé, amit sokszor szednek elő, ha azt kell illusztrálni, hogy éppen az utolsó utáni cseppet is ki akarják sajtolni valamiből. Ismeretterjesztő jelleggel érdemes rögzíteni, hogy ez amúgy a Pulitzer-díjas Steve Sack 2009-es munkája, a vigyorgó fószer eredetileg Barack Obama, a tehén pedig az amerikai államkincstár. Most, hogy ezzel megvagyunk, át is térhetünk arra, hogy az utóbbi években valamiért többször is a Disneyvel és annak valamelyik gigafranchise-ával helyettesítették be a kép szereplőit.
Az egyik legismertebb verzióban a tehén a Star Wars, ami a poszt-Disney éra ámokfutását elnézve nem is meglepő, de legalább ennyire odakívánkozik a kolompra a Marvel is.
Tizenpár év alatt eljutottunk addig, hogy már rémesen ötlettelen a legtöbb dolog, amivel a Marvel-moziverzum (MCU) égisze alatt találkozni lehet, azon kívül viszont még mindig bőven vannak nagyon érdekes projektek, magukon a képregényeken túl is. Tavaly ilyen kellemes meglepetés volt A Galaxis őrzőiből készült videójáték, most pedig a nemrég megjelent Marvel Snap, amiben digitális kártyajáték létére több a lélek, mint az MCU legtöbb filmjében és sorozatában. Nem mellesleg állatira szórakoztató is, de ez annak fényében nem is meglepő, hogy a Hearthstone egykori atyaúristene, Ben Brode és az ő új stúdiója áll mögötte.
A Blizzard szenvedéseiről rengeteget írtunk már, legutóbb az Overwatch 2-ről szóló cikkünkben, úgyhogy most nem is mélyednénk bele megint, de annyit mindenképpen érdemes rögzíteni, hogy az akkor emlegetett, a cégtől tavaly távozó Jeff Kaplan nagyjából az volt az Overwatchnak, ami Ben Brode a Hearthstone-nak. Brode 2008-tól egészen a 2018-as távozásáig a kártyás vonalon mozgott, 2015-ben ő lett a Hearthstone kreatív igazgatója, ebben a minőségében pedig óriási szerepe volt abban, hogy a játék ennyire népszerű lett. A projekt atyaúristeneként nemcsak a fejlesztést vezette, de ő volt a játék arca is: interjúkat adott, rengeteget streamelt, beszélgetett a játékosokkal, a Journey To Un'Goro nevű kiegészítő megjelenésekor pedig írt egy rapsaját számot, miután a Redditen valaki szóvá tette, hogy az előzetesnek unalmas volt a zenéje.
Ben Brode az az ember volt a Blizzardnál, aki mellé nem kellett marketinges csapat, egymaga elintézte, hogy a játékosok imádják és ódákat zengjenek róla és a játékáról is. Meg persze az is, hogy bár azóta rengetegen lemásolták a Hearthstone-t, a Magic: The Gatheringhez és a Yu-Gi-Oh!-hoz is érkezett értelmezhető digitális verzió – előbbihez az Arena, utóbbihoz a Master Duel –, a Riot Games pedig kiadta a Legends of Runeterrát, a játék a hullámvölgyek és a minden bokorból előugró riválisok ellenére a maga műfajában tulajdonképpen nyolc éve egyeduralkodó. Ennek fényében nem nehéz belátni, hogy mekkora érvágás volt a Blizzardnak, amikor Brode 2018-ban egy fórumposztban bejelentette, hogy lelép, és segít megalapítani egy új stúdiót.
Nem sokkal később kiderült, hogy ezt úgy hívják, hogy Second Dinner, és egy rakás ex-hearthsone-os arcot takar, beleértve ebbe azt a Hamilton Chut is, aki a Blizzardnál a játék producereként dolgozott. Igazán érdekes fordulatot aztán akkor vett a dolog, amikor pár hónappal később kiderült, hogy a kínai NetEase – ami nem volt ismeretlen nekik, hiszen az országban ők adják ki a Blizzard játékait – 30 millió dollárral támogatja meg a stúdiót, a készülő játékukon pedig a Marvellel dolgoznak együtt. Ez lett az idén májusban bemutatott Marvel Snap, ami már első ránézésre sem igazán hasonlított egyik népszerű digitális kártyajátékra sem, a múlt heti megjelenés után pedig végképp egyértelművé vált, hogy itt aztán abszolút szó sincs a klasszikusok másolgatásáról.
Ha valaki játszott már valaha gyűjtögetős kártyajátékokkal (akár digitálisan, akár valódi lapokkal), az tisztában van azzal, hogy bár agresszív paklival és taktikával gyorsan le lehet zárni a meccseket, ha jól jön ki a lépés, alapvetően azért legalább öt-tíz percet biztos ott kell ülnie az embernek a játék előtt, míg egy játék tart. Sokszor pedig ennél sokkal többet is: a Hearthstone-ban, a Magic: The Gatheringben és a Yu-Gi-Oh!-ban is vannak olyan paklik, amik alatt az ember elmehet ebédelni és kávézni, és mire visszaér, az ellenfele még mindig kártyákat fog pakolászni. Így aztán ha valaki mondjuk a metrón két megálló között akar lenyomni egy meccset, annak általában fel kell készülnie arra, hogy még a mozgólépcsőn, vagy fenn az utcán is a telefonjába mélyedve fog botorkálni a tömegben.
A Marvel Snap egyáltalán nem ilyen. Itt az öt perc az abszolút felső határ, de a legtöbb meccsnek ennél is gyorsabban vége van, ráadásul ránézésre a játékmenet is marha egyszerű. Egy meccs hat kör, egy pakli tizenkét lap, a kezdőkéz három – amit rendhagyó módon nem lehet újrahúzni, ha nem tetszik, ennek a hátteréről itt egy remek cikk. Körönként egyet húzunk, és plusz egy energiát kapunk. Mindkét játékos egyszerre pakolja le a lapjait, a cél pedig annyi, hogy a pálya három helyszínéből legalább kettőn a meccs végén nekünk legyenek összességében erősebb lapjaink, úgy, hogy mindenhova legfeljebb négy lapot lehet rakni. A kártyák eltérő erősségűek és költségűek, és ezeknek, illetve a helyszíneknek is vannak különleges képességei. Így nem csak a két játékos próbál folyamatosan tökéletesen kombózni, reagálni és előre gondolkodni, a játék is borsot törhet az orruk alá.
A helyszínek nem egyszerre fedik fel magukat, hanem az első három körben szép sorjában, szóval lényegében a meccsek feléig beüthet valami nem várt körülmény, ami teljesen tönkreteszi, vagy éppen felerősíti az addigi stratégiánkat. És ott van az eredetileg a Thor-képregényben feltűnt Ego, az élő bolygó is a helyszínek között, akinek az a képessége, hogy mindkét játékos helyett ő kezdi el játszani a játékot, ami általában mindenkinek rossz, de cserébe vicces. Többek közt azért is, mert ez teljesen konzisztens a karakterrel, ami amúgy sok más helyszínre és karakterre is igaz. A Marvel Snap a teljes Marvel-multiverzumből táplálkozik, így rengeteg karakter van benne, köztük olyanokkal, akiket csak az igazi fanatikusok ismernek (mint Ka-Zar, Blue Marvel vagy Debrii), illetve olyanokkal is, akik jelenléte elsőre teljesen értelmetlennek tűnik.
Még Ben bácsi is benne van a játékban, a különleges képessége pedig az, hogy amikor meghal, megidézi Pókembert, ami egészen szenzációs bemutatása a szuperhős eredetsztorijának.
A Marvel Snap a kompaktsága ellenére meglepően összetett játék, de a legfontosabb elemét nem a kártyákban vagy a pályában kell keresni, hanem a képernyő tetején lebegő kozmikus kockában, ami az MCU-ból is ismerős lehet: ez a Tesseract, amit Thanos semmisített meg, hogy kinyerje belőle a az egyik Végtelen Követ a híres csettintés előtt. Minél több kockánk van, annál magasabb lesz a rangunk, más játékokkal ellentétben viszont itt nem muszáj ehhez állandóan nyerni, az is elég, ha Thanoshoz hasonlóan jól csettintgetünk, vagyis jókor nyomkodjuk a kockát (és megtanulunk jó érzékkel visszavonulni). A csettintés klasszikus hazárdjáték: megduplázhatjuk vele tétet, vagyis a kockára tett kockák számát, ha tudjuk, hogy nyerni fogunk vagy éppen ha blöffölni akarunk. Csettinteni mindkét játékos tud, szóval az egész olyan, mint ha összegyúrták volna a póker emelését és a snapszer kontrázását, és ez tökéletes mód arra, hogy a rövid meccsek ellenére is adjon egy átfogó, hosszú távú stratégiai célt a játéknak.
Ha megnyerünk egy duplacsettintős meccset, nyolc kocka üti a markunkat (egy ranglépéshez tíz kell), ami nagyon jó érzés, és ha legközelebb elvesztünk egy simát, emiatt azt sem érezzük tragédiának. Végezetül pedig az is hasonlóan fontos, hogy ha az ember felad egy meccset, akkor nem csak kevesebb kockát veszít, hanem elmenekül, nem pedig vereséget szenved. Ami persze ugyanaz, de mégis jobban cseng, hiába tudja az ember, hogy ez csak egy pszichológiai trükk. Hasonlóan a pár perces meccsekhez, amelyek önmagukban nem érződnek nagy horderejűnek, úgyhogy könnyen bele lehet csúszni abba, hogy az ember már másfél órája mondogatja, hogy namégegykört-namégegykört, miközben reflexből nyomkodja a Play gombot. A Second Dinnernek tehát sikerült egy olyan játékot csinálnia, ami ugyanolyan jó egy három perces üresjárat és egy fél délután tartalmas kitöltésében, ami nem kis teljesítmény.
A Marvel Snapnek ingyenesen játszható digitális kártyajátékként tulajdonképpen egyetlen nagy buktatója van, a monetizációs rendszere, de bő egy hét után én egyelőre úgy érzem, hogy a játék ezen a fronton simán partiban van a híresen nagyvonalú Legends of Runeterrával. Ahogy ott, úgy itt sincsenek kártyacsomagok, az új lapokhoz a gyűjteményünk felszintezésével juthatunk hozzá, ehhez pedig a már meglévő lapjainkat kell felturbózni a játékkal megszerezhető pénzünk és a kártyaspecifikus nyersanyagok segítségével. Ez azért is jó, mert a fejlesztésektől a kártyáink háromdimenziósak és animáltak lesznek, meg csillogni fog rajtuk a karakter neve, aminek gyakorlati haszna nincs, de menőn néz ki.
A játékban minden kártyát meg lehet szerezni teljesen ingyen is, ha minden nap rászán az ember tíz-húsz percet, a rendszer pedig azért is jó, mert bár szinttől függően változik, hogy milyen karakterekhez lehet hozzáférni, csak olyan ellenfelekkel kerülhetünk össze, akik nagyjából ugyanott tartanak, mint mi. Természetesen valódi pénzzel is lehet fizetni az előrehaladásért, de ez egyrészt limitált, másrészt aki jóval előrébb tart nálunk, azt egyszerűen nem fogja velünk összedobni a játék, a sokkal menőbb paklijaival sokkal menőbb ellenfelek ellen kell nyernie. A battle pass is ugyanebben a cipőben jár, hiába gyorsítja fel a fejlődésünket, és hiába ad pár szezonális kártyát (most éppen pókemberest), igazából számottevő előnye nem származik belőle senkinek.
Kártyavariánsokra is lehet költeni a pénzt, de ezeket az extra képpel ellátott alternatív változatokat is csak olyan kártyákból tudjuk megszerezni, amiből az alap már megvan.
Egyelőre tehát pénztárcabarátnak érződik a játék, de arra azért kíváncsi leszek, hogy mennyire lesz majd nehéz például utólag megszerezni a szezonális kártyákat, mert ez elég fontos lehet, ha valaki később száll be a játékba. Az is érdekes kérdés, hogy lesz-e annyi tartalom a játékban, hogy hosszú távon is lekösse az embereket, mert hát annak ellenére, hogy a maga egyszerűségében is váratlanul összetett tud lenni, végső soron azért mégis kisebbnek tűnik a lehetőségek tárháza mint mondjuk a Hearthstone-ban, pláne, ha valaki nem a legjobb paklikkal akar játszani, hanem inkább kísérletezgetne. Ha viszont Ben Brode és csapata jó érzékkel adnak majd a játékhoz újabb helyszíneket, kártyákat és akár tematikus extra eseményeket (amikben egyébként a Marvel-multiverzum mérete miatt tényleg végtelen potenciál van), akkor a Marvel Snap lehet az egyik legjobb kártyás játék, pláne azoknak, akik eddig sosem vették a fáradságot, hogy egybe is belekezdjenek.