Emlékeznek még a 2000-es években a magyar gyerekek körében is őrülten népszerű Yu-Gi-Oh!-ra? Tudják, az a japán rajzfilm ami annak idején az RTL Klubon is ment egészen botrányos magyar szinkronnal és amiben egy furcsa, tüskés hajú gyerek kártyákat pakolászott a kezére erősített tálcára és folyton azt mantrázta, hogy hisz a kártyák szívében, meg hogy a nagyapja paklijában nincsenek szánalmas lapok. Aztán kihúzott egy kártyát, és azt mondta, hogy használhatatlan. Az animében látott kártyákkal a nagy siker nyomán a valóságban is lehetett játszani, a kétezres évek közepén pedig valószínűleg minden általános iskolában lehetett találni pár gyereket,
akik jó esetben hivatalos, reális esetben pedig gagyi, kínai, rosszul fordított kártyákat pakolásztak maguk elé anélkül, hogy bármi fogalmuk is lett volna arról, hogy mit művelnek.
Az évek során egy csomó videójáték is készült belőle, de az online kártyajátékok piacán szinte egyáltalán nem volt tényező az olyan titánok mellett, mint a Hearthstone, a Gwent, vagy az utóbbi években a Magic: The Gathering Arena és a Pokémon TCG online változata. Egészen mostanáig, a nemrég megjelent Master Duel ugyanis a semmiből érkezve meglepően jól sikerült, az elmúlt hetekben kirobbanthatatlan a Steam toplistájáról és minden nap több mint 140 ezren játszanak vele, sőt, Twitchen is váratlanul népszerű lett.
Na és ez mégis hogy történt? – kérdezheti teljes joggal az egyszeri olvasó, a legtöbb ember számára ugyanis a Yu-Gi-Oh! ahogy jött, úgy el is tűnt még a kétezres években, és a kollektív tudattalanban megmaradt ugyanolyan bugyuta gyerekjátéknak, mint a golyókat lövöldöző Bakugan vagy a chipses zacskókból megszerzett Pokémon-tazook. A valóságban viszont a Yu-Gi-Oh! a Magic: The Gatheringhez és a Pokémon-kártyajátékhoz hasonlóan nem ment sehova. Annyira nem, hogy a mai napig rendszeresen frissül és világszerte rengetegen pakolják még ma is kitartóan maguk elé a kártyákat, még világbajnokság is van belőle – igaz, 2020 óta a járvány miatt csak online formátumban.
Szóval a Yu-Gi-Oh! köszöni szépen, jól van, és a járvány sem tett be neki túlságosan, mert a rengeteg videójáték mellett egy rakás olyan online platform is létezik, ahol lehet egymással p-p-p-p-párbajozni. Ezek eddig nem igazán adták vissza az annak idején faék egyszerűségű, időközben viszont röhejesen összetetté váló papíralapú kártyajáték élményét. Amellett, hogy nem volt túl felhasználóbarát a kezelésük, a kezelőfelület is messze elmarad bármelyik népszerű online kártyajátékétól, pedig ez nagyon sokat számít az új játékosok bevonzásánál. Az olyan hivatalos videójátékok pedig, mint a Konami legutóbbi próbálkozása, a Duel Links, azért, mert jelentősen leegyszerűsített élményt nyújtott, ami inkább az anime és a manga rajongóit elégíthette ki, nem pedig azokat, akiket maga a kártyázás érdekelt.
A Master Duel most merőben váratlanul egy huszárvágással mindkét problémát orvosolta. A Konami a jelek szerint végre felfogta, hogy a látvány mennyire fontos, a játék tényleg úgy néz ki, ahogy egy online kártyajátéknak kell – vannak benne csillivilli effektek, a menőbb kártyáknak saját animációja van, és egy csomó okosan elhelyezett jelzéssel ha nem is azonnal, de képes érthetővé tenni olyan mechanikákat, amiket a papír alapú játéknál valószínűleg órákig kellene bogarásznom. A zenéje pedig egyenesen fantasztikus, pláne mert egyelőre úgy tűnik, hogy ezt simán csak kirázta a kisujjából valaki a Konaminál. Még a keményvonalas rajongók szerint is meglepően jól adja vissza a kártyajátékot, ami a Duel Linkshez képest óriási fejlődés. Az eddig látottak alapján óvatosan azt is ki lehet jelenteni, hogy a játékot teljesen ingyen is kényelmesen lehet játszani, szóval
nem kell eladnia senkinek a veséjét ahhoz, hogy legyen legalább két normális paklija, amikkel versenyre tud kelni a többi játékossal.
Én korábban sosem próbáltam a Yu-Gi-Oh!-t, leginkább azért, mert mindig is rettenetesen bonyolultnak tűnt az egész, a Master Duel viszont egészen jól képbe hozott néhány óra alatt, dacára annak, hogy korábban sosem játszottam a kártyajátékkal semmilyen értelmezhető formában. A játék még a legbonyolultabb dolgokat is egészen érthetővé teszi (ami azt jelenti, hogy csak néha kiabálok széttárt kezekkel a képernyővel, hogy mégis mi történt), az egyszemélyes párbajok pedig a mechanikák mellett a különböző paklikat is egész jól bemutatják, szóval legalább van valami fogalma az embernek arról, hogy mit is kéne csinálnia. A pakliépítés lehetne pár fokkal gördülékenyebb, én például eléggé hiányoltam az egy gombnyomással importálható paklikat, de összességében azért használható az egész, és viszonylag egyszerű benne tervezgetni is az olyan paklikhoz, amiket majd később akarunk összepakolni.
A Master Duel tehát ránézésre simán kipipál mindent, amit egy online kártyajátéknak ki kell, és simán ajánlanám még azoknak is, akik hozzám hasonlóan soha sem Yu-Gi-Oh!-ztak. A játékmenet intuitív, és még a papíron nagyon bonyolult mechanikákat is úgy tálalja, hogy könnyű legyen megérteni őket. Az elején pedig annyi játékbeli pénzzel lát el minket a játék, hogy tutira össze fogunk tudni legalább két normális paklit. A felesleges kártyákat a Hearthstone-hoz hasonlóan nyersanyaggá is lehet alakítani – bár itt ez nem univerzális, minden ritkasági szinthez külön nyersanyag tartozik –, úgyhogy az sem feltétlenül probléma, ha nem olyan kártyákat kaptunk a csomagokból, amilyenekre szükségünk volt. Nem utolsó sorban pedig játszani is tényleg jó vele.
Még azt sem feltétlenül tudom negatívumként felróni neki, hogy a kártyajátékok gordiuszi csomóját átvágó Legends of Runeterrához képest a fasorban sincs nagyvonalúság terén a játék. Itt ha ötnél több paklit akar összerakni valaki, biztosan fizetnie kell, hacsak nincs óriási szerencséje. A kártyacsomagokat viszont nem őrülten nehéz megszerezni, még a mézeshetek után sem, amikor a kezdetben ránk zúdított végtelen fizetőeszköz kezd kiapadni, és a csomagnyitó animációk is szépen adagolják a dopamint. Bár egy csomagban nyolc kártya van, nem pedig kilenc, mint a valóságban, így is egész gyorsan fel lehet duzzasztani a kollekciónkat. Azt viszont egyelőre nem tudjuk, hogy mennyire lesz majd nehéz összeszedni a jövőben elkerülhetetlenül érkező újabb kártyákat, és mennyire lesz rossz azoknak, akik később kezdik a játékot, pedig ezek minden online kártyajáték esetében fontos kérdések.
Csakúgy mint az, hogy jönnek-e újabb játékmódok majd a mostaniak mellé, mert bár eleinte soknak tűnik a tizenöt egyjátékos, gép ellen játszott kampány és a rangsorolt mód, sokan már most hiányolják például a két nyert játszmáig tartó meccseket, ahol sokkal több lehetősége lenne a játékosoknak adaptálódni egymás paklijaihoz. Ez pedig az aktuálisan erős paklikra és kártyákra is komoly hatással lehetne. Ez azért is fontos lehet, mert a játék magasabb szinten jelenleg abból áll, hogy ki tudja gyorsabban összerakni a maga irreálisan hosszú, de az ellenfelet garantáltan kinyíró kombóját, sőt, az animéből ismert legendás szörny, az instant győzelmet hozó Exodia is fel-feltűnik olyan paklikban, ahol az ellenfelünk gyakorlatilag 5 percig pasziánszozik, majd nyer, anélkül, hogy bármit is tudtunk volna kezdeni ezzel. De legalább Exodia animációja nagyon menőn néz ki a játékban is.
Ezen kívül is van még egy rakás fontos kérdés az időszakos eseményektől kezdve egészen odáig, hogy akkor most hogy fog kinézni végül a tiltott és limitált kártyák sora, de összességében az a helyzet, hogy egyelőre a Master Duel pokolian szórakoztató. Ha valaki szereti a kártyajátékokat, régen sokat Yu-Gi-Oh!-zott, vagy nosztalgiázna egy kicsit egy Kékszemű Hósárkányos paklival, egy próbát mindenképpen érdemes tennie vele. Pláne mert nemcsak pécén és az összes konzolon, hanem telefonon is játszható, és meglepő módon utóbbin is élvezhető. Ha pedig a Konami okosan keveri a kártyákat (és a manga főszereplőjéhez, Yugi Mutóhoz hasonlóan hisznek a kártyák szívében), akkor hosszú távon is ott lehet az online kártyajátékok élbolyában.