2022. szeptember 17. – 06:57
Múlt héten A Hatalom Gyűrűi az első két rész után feljebb tekerte kicsit a tempót, de egyelőre nem kapcsolt nyaktörő sebességre. És annak ellenére, hogy az előző rész végén bemutatkozott Adar, az Orkok Homályos Ura, végül nem jött be az a prognózisunk, hogy a sorozat feléhez érve nagyobb izgalmak következhetnek. Igazából továbbra is az alapozás zajlik a korábbi interjúk alapján az utolsó két-három részre tartogatott katarzishoz, szóval ha valaki eddig halálosan unta a sorozatot, az most sem fog tombolni örömében. Ezzel együtt viszont megint rengeteg minden történt, talán még több is, mint az előző részben, a szemfüles nézők pedig megint elcsíphettek jó pár érdekességet.
Azt, hogy a lassú építkezést – ami mondjuk annak fényében még mindig nem meglepő, hogy öt évaddal terveznek – hányan unták meg eddig, ezen a ponton nem nagyon lehet megmondani.
A korábban az Amazon által lobogtatott 25 milliós nézőszámról csak ők tudják, hogy pontosan mit jelent, de minden bizonnyal nem azt, hogy ennyien nézték végig az első két részt. Nem véletlenül írta a napokban a Variety, hogy ez nem egy kézzel fogható adat, bár másra nem nagyon lehet támaszkodni, mert a külsős mérések általában elég pontatlanok. Mindenesetre az biztos, hogy a valóságban alacsonyabb ez a szám. Azt is érdemes rögzíteni, hogy a MUSO mérései szerint a Sárkányok háza jóval kelendőbb a torrentoldalakon. Jövő héten persze lehet, hogy már többet fogunk tudni, addig is térjünk át arra, hogy mi történt a negyedik részben.
A Délvidéken portyázó orkok ura már múlt héten bemutatkozott, most viszont nem vele kezdődött a buli, hanem Tar-Míriel régenskirálynővel, aki csecsemőket áldott meg, hogy aztán gigantikus hullámok söpörjék el őt, majd felriadjon álmából, aminél kevés elcsépeltebb kezdőjelenetet lehetett volna kitalálni. Persze mint később kiderült, ennek komoly jelentősége van. Númenorban tovább folytatódtak az intrikák, a korábban Halbranddal összeverekedő, ókori görög férfiábrázolásokra hasonlító Tamar (Jason Hood) idegenellenes szólamait – egy ponton konkrétan elhangzott, hogy az elfek elveszik a munkát – maga a város főintrikusa csapta le. Ahhoz pedig nem kell ismerni Númenor történelmét, hogy tudjuk, ő kicsoda, elég, ha az ember figyelt az előző rész alatt. Annyit segítünk, hogy nem Halbrand, pedig neki is megvan a maga játszmája, és a délvidéki Aragorn most is látványosan kevergette a lapjait.
Ez önmagában nem annyira érdekes, azzal együtt viszont igen, hogy Tar-Míriel régenskirálynő komoly dilemmával szembesült (természetesen főként Galadriel miatt), ez pedig pár vargabetűvel ugyan, de egy Númenor sorsát meghatározó döntéshez vezetett. Az igazi Tolkien-rajongók korábban forgathatták a szemüket, hogy mit keres Míriel a trónon, de a történtek után ebbe nehéz lenne belekötni – a változtatások ugyan elég kiszámítható végkifejletet vetítenek elő, de az biztos, hogy Númenorban eseménydús időszak következik. És akkor még ott van a Galadrielt segítő Elendil, és a fia, Isildur is, akik szintén kaptak pár fontos jelenetet. Ha nem ugrik be egyből, hogy kik ők, segítünk: előbbit öli meg Szauron A Gyűrű Szövetségének elején, aztán utóbbi vágja le a Sötét Úr ujjait – rajtuk az Egy Gyűrűvel – az apja törött kardjával.
A Narsil névre hallgató penge – még egészben, nyilván – gyanúsan fel is tűnt egy ponton, és egy másik ikonikus eszközt is láthattunk működés közben, szóval az biztos, hogy továbbra is szépen gyűlnek az easter eggek.
Númenor amúgy még mindig nagyon jól néz ki, az pedig továbbra is az egyik legjobb dolog, hogy A Hatalom Gyűrűiben végre huzamosabb ideig látunk egy emberi királyságot úgy, hogy az utcáin csak jönnek-mennek az emberek. Utoljára Gondor fővárosát, Minas Tirith-t lehetett hasonlóan látni, de itt is inkább a paradicsomot evő és önmagát felgyújtó Denethor, meg a város ostroma maradhatott meg a legtöbbek emlékezetében a filmből. Minas Tirith marha jól nézett ki, de pár jelenettől eltekintve csak egy grandiózus díszlet volt, Númenor viszont tele van élettel, pont emiatt ez a sorozat egyik legjobb helyszíne.
A másik még mindig Khazad-dûm, amit most megint lehetett nézegetni, a Celebrimbort segítő Elrond ugyanis visszatért a hegy gyomrába, és nemcsak azt bizonyította megint, hogy tökéletesen ismeri a törpök észjárását, hanem azt is, hogy ő Legolas Dúrin Gimlijéhez. És persze az is kiderült, hogy a gyermeteg viccelődés mellett azért a törpök tudnak komolyak is lenni, pláne, ha úgy érzik, valakinek hátsó szándékai vannak az ő tulajdonukkal kapcsolatban. Mondjuk ez már korábban is kiderült, elég csak arra gondolni, amikor az egyre bizalmatlanabb Thorin árulónak nyilvánította Bilbót, mikor megtudta, hogy eldugta előle az Arkenkövet. Itt nem pont erről van szó, de annyit elárulhatunk, hogy a törpök találtak valamit, aminek a későbbiekben nagy jelentősége lesz még. Igen, ezt is nyugodtan fel lehet vésni az easter eggek közé.
A númenori szálnál is fontosabb volt az, hogy Adar (Joseph Mawle, aki a Trónok harcában Benjen Starkot játszotta) is megmutatta magát Arondirnak és a nézőknek is, ez pedig valószínűleg még vadabb ötletelést fog előidézni, mint a múlt heti homályos belépője. Az még mindig nem derült ki, hogy Adar pontosan kicsoda, még úgy sem, hogy jó pár fogódzót kaptunk, de az egyértelműen látszott, hogy az orkokat egy megkeseredett, de nagyon eltökélt figura instruálja, akinek komoly tervei vannak. És nem csak a Délvidékkel. Bronwyn oldalán is zajlottak az események, az előző részből kimaradó Theo (Tyroe Muhafidin) hathatós közreműködésével, aki már-már horrorfilmes éjszakai jeleneteket kapott, és a titokzatos kardja is előkerült, egyszer roppant érdekes körülmények között.
A végén persze ezek is egy Lelassított Történés™-ben csúcsosodtak ki, ami ezen a ponton kezd röhejessé válni, de Galadriel múltkori lovaglásával ellentétben ennek legalább volt valamennyi értelme, és nem is nézett ki annyira hülyén. Nem egy pajzson szörfözés, de azért egy levegőben elkapott, aztán visszalőtt nyílvessző is jutott ide, szóval a véresen komolyan vett trash rajongóinak a lelkét is simogatja kicsit ez a rész. Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy az orkok maguknak akarják a Délvidéket, és mindent meg fognak tenni azért, hogy ez valósággá váljon, úgyhogy ez a rész nem mondott újat azzal, hogy megint egyértelművé tette ezt. A múlt héten nyílvesszőkkel a mellkasában összeroskadó tünde kapitány, Revion Arondirhez intézett figyelmeztetése az emberekről viszont sosem volt még olyan aktuális, mint a mostani rész végén – ennek fényében érdekes lesz majd figyelni, hogy a már így is számos rajongói elméletben szereplő Theo mihez kezd a különös karddal.
A negyedik rész igazából pont ugyanolyan volt, mint a harmadik – érezhetően magasabb a tét, mint az első kettőben volt, de az is látszik, hogy egyelőre még nem tartunk ott, hogy kibontakozzon, hova vezet ez az egész. Ahogy azt a bevezetőben is írtuk, a színészi gárda nagy része a hatodik-hetedik részt emlegette legtöbbet, a Halbrandot játszó Charlie Vickers pedig a nyolcadik, vagyis az utolsó premierjét várja a legjobban, szóval nincs mit tenni, el kell fogadni, hogy előbb mindent kínzó részletességgel fognak felépíteni, mielőtt bedobnák a gyeplőt a lovak közé.
Jövő héten még csak az ötödik rész jön, és nagyobb összeget tennék arra, hogy ennek legalább a harmada a gyapjaslábúakról fog szólni, akik most teljesen kimaradtak. Az előző két rész történései egyértelműen vezettek valahova, így engem annyira nem zavart az extrém részletes világépítés, de ezen a ponton muszáj kiemelni, hogy azzal is meg lehet fojtani egy sorozatot, ha túl sokáig nincs benne valami nagy horderejű történés. Ezzel pedig másfél filmnyi idő után még mindig adós A Hatalom Gyűrűi, miközben a legnagyobb konkurens Sárkányok háza már a harmadik részben villantott valami ilyesmit.
