Calvin Harris búcsút csinált a Szigetből

Szombaton a Sziget nagyszínpadára visszatért az EDM (ez gyakorlatilag egy amerikai gyűjtőfogalom a fesztivál- és rádiókompatibilis elektronikus tánczenére), amiről így 2022-ben már azt hittem, hogy végleg a Balaton Soundon ragadt, és már valami másra vágynak az emberek mondjuk egy Calvin Harristől. Ehhez képest a nap főattrakciója tényleg olyan volt, mint bármelyik nagyobb fellépő a Soundon, a zenék szinte semmiben sem különböztek attól a big room house trendtől, ami a 2010-es években nagyszínpadokra rakta a DJ-ket a könnyűzenei fesztiválokon. Ezen kívül megnéztük még Beabadoobee és Lola Marsh koncertjeit is.

Calvin Harris

A skót DJ és producer egyértelműen az egyik legsikeresebb figurája a 2010-es évek nagy EDM robbanásának, amelynek köszönhetően egyre többen fértek fel fesztiválok nagyszínpadaira DJ-ként. Már jó ideje a Szigeten is megfordulnak ilyenek egy-egy napon, maga Calvin Harris is látványos end show-t csinált 2014-ben. Az egész EDM dolognak az volt a nagy húzása, hogy a dropokra és eszetlen veretésre optimalizált elektronikus zene igazából tényleg illik egy fesztivál nagyszínpadára, és ha nem is előadásmódban, de zeneileg tud olyan hatást kiváltani, amit egy techno szett biztos nem tudna szabadtéren, 60 ezer embernek egy alapvetően nem zsánerfesztiválon.

Calvin Harris ebben a vonalban különösen nagyot futott az elmúlt minimum 10 évben. Egy rakás világsztárral dolgozott együtt, turnézott Rihannával, és írt jó pár megaslágert, de őszintén szólva én már jó ideje nem igazán követem. Pedig a legjobban fizetett DJ-k közé tartozik, saját rezidenciája volt Las Vegasban, és csak 2018-ban közel 50 millió dolláros bevétele volt.

Nyilván Harris óriási erőssége, hogy elképesztően jó, fülbemászó dallamokat ír, nagyon jól válogatja meg a vokált a számaihoz, miközben alapvetően bulizós zenékről beszélünk. Én sem tudnék fejből mondani egy Calvin Harris-számot sem, de így belehallgatva az életműbe egy csomó ismerőssel találkoztam. Magán a koncerten már kevésbé vettem ezt észre., mert ugyan elhangzott azért jó pár saját dal, alapvetően az egész buli olyan volt, mintha bármelyik EDM DJ játszana a Balaton Soundon, csak nyilván volt egy csomó füstgép és zöld lézer, sőt, türkiz és fehér lézer is!

Ahhoz képest, hogy Harris 2016-ban már megunta az EDM-et és discóra kapcsolt, itt a Szigeten egy pillanatig sem próbált művészkedni vagy valami váratlant húzni. Az egész szettje a veretésre épült, lassú felvezetés, aztán valami vokálos vagy dallamos kiállás, majd jön a döngölő dobtéma valami erős basszussal megtámogatott fődallammal. És akkor ez változott ilyen 1,5 percenként: kiállás, felvezetés, drop, baszatás újra és újra és újra. Harris itt-ott még a mikrofonba is belebeszélt amolyan DJ Bárány-módra, de aztán ezt annyira nem erőltette. Erőltetetett viszont olyan, már az EDM-ben is kissé uncsinak ható slágereket, mint a Tujamo & Danny Avila: Cream vagy a Reload Sebastian Ingrossótól, amitől annyira generikusnak hatott a szettje, hogy ha nekem valaki azt mondja, ez itt valójában Nicky Romero vagy Like Mike vagy csak egy random DJ a Soundról, simán elhiszem neki, mert ott is pontosan ugyanezek a zenék mentek a 2010-es években.

Ez az egész rajtam kívül egyáltalán senkit nem érdekelt. Majdnem annyian voltak a színpad előtt, mint Justin Bieberen. A közönség tombolt minden füstgéppel megtámogatott dropra, és még itt-ott énekeltetni is próbálta őket Harris, de többször is mintha túl kevés lett volna a közönség hangja, és Harris idejekorán visszatolta a hangerőt. Sajnos megfejtenivaló semmi nem volt a zenéjében, és Deadmau5 2014-es fellépése óta nem is láttam olyan DJ-t még a Sziget nagyszínpadon, aki bármi mással próbálkozott volna a lakossági veretésnél. Harris ezt az igényt olyan szorgalmasan szolgálta ki, hogy gyakorlatilag semmi sajátos hangja nem maradt a végére, viszont olyan búcsút csinált egy időre a Szigetből, mintha tényleg valami hatalmas falunapon lettünk volna. (sajó)

Lola Marsh

A Lola Marshot saját bevallásuk szerint többek közt olyan előadók inspirálták, mint Sufjan Stevens, az MGMT és Bon Iver. A zenéjüket a legjobban talán úgy lehetne leírni, mintha a rezidens szomorkodó Lana Del Rey annak idején találkozott volna egy gitárossal, és olyan filmekhez írt volna számokat, ahol a szereplők sokat utaznak festői tájak előtt, és egy ponton elhagyják egymást, hogy aztán később megint találkozzanak. Az énekes Yael Shoshana Cohen hangja néha kísértetiesen hasonlít Lana Del Reyére – ha nem hiszik el, hallgassák meg a Give Me Some Time-ot –, a gitáros-billentyűs Gil Landau, illetve a duóhoz később hozzácsapódó zenészek miatt viszont hiába stimmel még a műfaj is, a Lola Marshot egészen más élmény élőben megnézni. És nem csak azért, mert nyilván sokkal kevesebb embert érdekel, ami most is látványosan kiütközött.

Lana után azt hinné az ember, hogy a melankolikus indie pop mindig jó hívószó, de annak ellenére, hogy a zenekar többször is járt már Magyarországon, sőt, a Szigeten is voltak már, az első tíz-tizenöt sor mögött csak lézengtek az emberek, még a Kensington és Lewis Capaldi között sem duzzadt fel a tömeg. Kicsit olyan, mintha a  2014-ben tényleg a semmiből befutó Lola Marsh pár éve népszerűségi limbóban lenne, ami engem tényleg meglepett, mert a zenéjük simán elférne a nagyszínpadon is, de a látottak alapján elég nagy lutri lenne odarakni őket. Persze akik megnézték a Lola Marshot, azok azért mind elég lelkesek voltak, az izraeli zenekar pedig meg is hálálta ezt, és egy nagyon szórakoztató koncertet adott szombaton.

Én már láttam egyszer élőben a Lola Marshot, szóval nagyjából sejtettem, mire lehet majd számítani, és nem is okoztak nagy meglepetéseket. Cohen tényleg egy fantasztikus énekes, akár sejtelmesen duruzsol, akár kiereszti a hangját. Az indie gitározásba hol bluesos, hol folkos elemek vegyülnek, és természetesen vannak akusztikus betétek, sőt, számok is. A szövegeken sem kell sokat gondolkozni, és az is sokat elmond az egészről, hogy menet közben időnként csak a szövegek alapján írogattam, hogy miket játszottak, és háromból háromszor telibe találtam, hogy mi az adott szám címe. És persze van egy csomó klasszikus közönség-énekeltetős számuk is, amit maximálisan ki is használtak. Ezzel viszont nincsen semmi baj, mert élőben nagyon jól működik az egész, a zenekaron is látszik, hogy nagyon élvezik az egészet, ez a lelkesedés pedig a közönségre is átragad. Ha a Lola Marshnak ez a szint a plafonja, én nem fogok panaszkodni, legalább legközelebb sem kell majd nyomorognom rajtuk. (flachner)

Beabadoobee

A Szigetről minden évben tombolva hiányolják az emberek az igényes rockzenét, miközben egyébként sosem hiányzik. Ha csak egy dolgot kellene mutatnom ezeknek az embereknek, az a FreeDome sátor lenne Beabadoobee koncertje alatt, ami gyakorlatilag végig kongott az ürességtől, igazán lelkes nézőből pedig pár száz lehetett a koncert alatt. Oké, Beabadoobe, vagyis Beatrice Laus még csak 22 éves, a története pedig klasszikus Z-generációs sikersztori: miután 2017-ben klasszikus hálószobai zenészként lett ismert a nagyon őszinte és ártatlan Coffee című számával, miután egy Powfu nevű, nála egy évvel idősebb énekes belekeverte egy TikTokon hatalmasat futó számának a beatjébe. A legtöbben tutira emiatt ismerik, de az most is kiderült, hogy ennél sokkal több van benne.

Beabadoobee lemezen is jó, de élőben így is meg tudott lepni, annyira, hogy néhány szám után konkrétan azt éreztem, ő nem pusztán újraértelmezi az énekes-dalszerzői attitűdöt, hanem éppen egymaga visszahozza a ‘90-es évek brit alternatív rockzenéjének hangzásvilágát a köztudatba. A gitáros-énekes Lauson kívül egy másik gitáros, egy basszeroscsaj és egy dobos volt a színpadon, ami eleve klasszikus felállás, de a szükségesnél kicsit jobban torzított gitárokról és a furcsán távolinak érződő énekhangról olyan zenekarok jutottak eszembe, mint a Slowdive és a My Bloody Valentine. Miközben egyébként a dalok tele vannak röhejesen vidám és fülbemászó popos refrénekkel. Az egész egyszerre modern és nosztalgikus, amit tényleg nehéz lenne most kifejteni, de az biztos, hogy nagyon jó hallgatni..

A tegnapi Alfie Templemannel ellentétben ráadásul most a hangzás is közel tökéletes volt, ami sokat hozzátett az élményhez, de az igazán szórakoztató az volt az egészben, ahogy Laus viselkedett a színpadon. A 22 éves énekesnő eleinte nem nagyon beszélt a közönséghez, de menet közben feloldódott, és úgy tűnt, nagyon jól érezte magát a színpadon. Egy ponton elbotlott a mikrofonja kábelében, amin aztán önfeledten nevetgélt, ezt a zenéjéből is sokszor sütő gyermeki őszinteséget pedig tényleg öröm volt nézni. A koncert egyetlen negatívuma az volt, hogy tényleg nagyon kevesen voltak, és az emberek nagy része még elöl is csak ellötyögött a számokra. Az utolsó szám után sem nagyon tapsolta vissza senki a zenekart, pedig még volt több mint tíz percük, szóval belefért volna egy-két extra szám. Persze lehet, hogy amúgy sem szoktak ráadást játszani, végső soron pedig igazából mindegy is – biztos, hogy fogjuk még látni errefelé Beabadoobeet a következő években. (flachner)