A League of Legends az utóbbi években kétségtelenül népszerűbb lett mint korábban valaha, ennek az okait azonban főként a játékon kívül kell keresni. Leginkább az Arcane című, a játék univerzumában játszódó sorozatban, ami egyébként azok körében is óriási sikert aratott, akiknek fogalmuk sincs a játékról. Az évek során játék hivatalos e-sport-ligái is egyre profibbak lettek, mára pedig túlzás nélkül kijelenthető, hogy a profi videójátékozás és az e-sportok bekerültek a köztudatba. Persze annak ellenére, hogy a tavalyi világbajnokság döntőjét egy ponton négymillióan nézték, arról még mindig nincs szó, hogy az egész olyan magától értetődő lenne, mint, mondjuk, a futball. Ahogy azt nemrég Kiss „Vizicsacsi” Tamás is elmondta a Telexnek, az átlagember számára még mindig nehezen értelmezhető dolog az e-sport.
Egy érdeklődő laikus egyszerűen nem fogja érteni az európai topliga szombat esti rangadóját, miközben egy focimeccset akkor is lehet élvezni, ha még a szabályokkal sincs tisztában az ember. Így annak sincs könnyű dolga, aki valahogy be akarja mutatni ezt a közeget – ha túl sok a magyarázat, az már nem csak a rajongóknak unalmas, ha viszont túl kevés, sokak számára érthetetlen lesz a végeredmény. Pont ezért tűnt nagyon izgalmasnak, amikor a Paramount+ két hónapja bejelentett egy áldokumentumfilmet, ami egy kitalált csapat kitalált játékosairól szól a nagyon is valóságos észak-amerikai ligában, az LCS-ben. Ez volt a Players, aminek az utolsó része nem egészen két hete jött ki, és ami végül sokkal jobb lett, mint amire valószínűleg bárki számított volna előzetesen – függetlenül attól, hogy ért-e az ember a League of Legendshez, vagy sem.
A koncepcióban bőven volt potenciál, mert így rögtön meg lehetett spórolni a csapatok és a játékosok bemutatását, miután pedig a Players csak ránézésre tükrözi a valóságot, a sztorinál is szabadon engedhették a fantáziájukat az alkotók. Ők pedig nem mások, mint Dan Perrault és Tony Yacenda, akik a két évad után elkaszált netflixes American Vandalt is csinálták, ami a true crime dokusorozatokat gúnyolta ki. A Players papíron a sportos dokusorozatokat hivatott kifigurázni – amit amúgy helyenként zseniálisan csinál, amikor iPadeken nézettek meg különböző felvételeket a szereplőkkel, egyből a Michael Jordan-es Last Dance hasonló jelenetei ugrottak be –, de nyilván sokkal érdekesebb volt, hogy ehhez az e-sportot választották bármi más helyett. Már csak azért is, mert az alkotópárosnak fogalma sem volt az e-sportokról,
Yacenda elmondása szerint az egész onnan indult, hogy nem értették, hogy a francba töltik meg a közel húszezres Los Angeles-i Staples Centert (ami az összes nagy Los Angeles-i sportcsapat, így például a Lakers stadionja, és tavaly óta amúgy Crypto.com Arenának hívják) fiatalok, akik azt nézik, hogy más fiatalok videójátékoznak.
Ahogy Yacenda és Perrault elkezdték beleásni magukat a témába, úgy nőtt az érdeklődésük az e-sport iránt, nemcsak mert egy dinamikusan fejlődő szektorról van szó, hanem mert, itt már 17-18 évesen sztárok lesznek a legjobb játékosok, 25-26 évesen pedig már ott lebeg a visszavonulás árnyéka a fejük fölött. Ebből született meg a 27 éves veterán Creamcheese (Misha Brooks), akiről azt kell tudni, hogy ő az LCS-hez hozzáköltött új csapat, a Fugitive Gaming sztárjátékosa, aki annak idején nagy reményekkel érkezett a ligába, de öt év alatt nem nyert semmit, illetve a streamerként már befutott 17 éves szupertehetség Organizm (Da’Jour Jones), aki rögtön a kezdőcsapatba kerül, kitúrva ezzel onnan az első bajnoki címére hajtó Creamcheese legfontosabb csapattársát.
Azt már ebből is sejteni lehet, hogy a továbbiakban az lesz a legnagyobb kérdés, hogy a nagyszájú, önmagát a csapattal azonosító veterán és a csendes, öntörvényű újonc képesek lesznek-e összecsiszolódni, és igen, szerintem sem túl eredeti ez az ötlet. A Players viszont így sem lett hatalmas kliséhalmaz, leginkább azért, mert tényleg nagy gondot fordított a szereplőire, különösen Creamcheese-re. Az eleinte marha idegesítő sztárjátékos úgy lesz egyre szimpatikusabb, ahogy újabb és újabb rétegeket fejt le róla a sorozat, bár közben amúgy megállás nélkül durrogtatja a debil poénokat, amitől kicsit olyan érzése támad a nézőnek, mintha az alkotók éppen nem a sportos dokusorozatokat, hanem az e-sportokat parodizálnák.
A Creamcheese név is felemás kicsit, mert hát bizonyos kontextusban tényleg vicces, de akik régóta követik az LCS-t, azok már hozzászoktak a hülye nevekhez – bár ennyire hülye neve igazából senkinek nem volt, szóval az lehetett a cél, hogy a legbizarrabb nevet találják ki –, akik meg nem, azoknak az jöhet le belőle, hogy ez még mindig egy komolytalan bohóckodás. És akkor a befőttesüvegekbe hugyozó játékosokról, a haha, szűz gémerek poénokról, meg a csipszevésről még nem is beszéltünk. Ezekkel persze valószínűleg a sztereotípiákat akarták bemutatni, és hát persze azt, hogy mennyire furcsa néha ez a közeg, de ez a fajta viccelődés csak párszor ül igazán a sorozatban. Ezért pedig kár, mert amúgy egyértelmű, hogy a Players nem akarja nevetségessé tenni sem az e-sportokat, sem az e-sportolókat.
Az mindenesetre biztos, hogy az e-sportos közeg annak idején pontosan olyan lelkes, fiatal haveri társaságokból állt össze, mint amilyennek a Fugitive Gaming is indult a sorozatban, és a korai évek egy rakás olyan személyiséget termeltek ki, mint amilyen Creamcheese is, szóval erre tényleg nem lehet panasz. A csapat sztorija teljesen hihető, és ugyanezt el lehet mondani egy csomó más szereplőről is, a profi játékosból lett streamertől a csapattól eligazoló sztáron és a birkatürelmű edzőn és baráton át a játékot nem igazán értő, de az öccse sikereinek azért örülő testvérig. Perrault elmondása szerint egyik karaktert sem ihlette valódi játékos, és bár párhuzamokat azért lehetne találni, ebbe kár lenne belemenni.
Főleg azért, mert senkinek nem kell ilyen háttértudás birtokában lennie a játékról vagy az LCS-ről ahhoz, hogy élvezze a Playerst. Mint ahogy a Forma–1-et sem kell szeretnie, hogy élvezze a Hajsza a túlélésért-et. Persze vannak olyan dolgok, amiket nem mindenki fog érteni – például Creamcheese esküvői beszéde a játékban házas Sennával és Luciannel –, de ahol muszáj, ott a Players szájba rág, egyébként pedig a League of Legends inkább a köret a jól megkomponált drámához. Meg talán a desszert is, mert egy rakás a valóságban is az LCS-hez kötődő arc szerepel benne az egykori és mostani kommentátoroktól (Froskurin, Jatt, CaptainFlowers és Phreak) a liga egykori arcaiig (Scarra és Voyboy), szóval van mit keresgélniük benne a rajongóknak is.
Külön öröm, hogy a Players egy csomó olyan dolgot kever az e-sportos közegbe, amiktől az egész még hozzáférhetőbbé válik a laikusok számára. A Fugitive Gaming tulajdonosa például egyben a Sacramento Kings nevű kosárcsapatért társtulajdonosa is, ami a sorozatban (és a valóságban is) egy igazi kutyaütő csapat, ennek pedig van is szerepe a sztoriban. A videójátékokra legyintgető családtagok problémája is remekül látszik, de mellette az is, hogy egyre több szülő támogatja a gyerekét akkor is, ha történetesen e-sportoló. A Playersben is vannak ilyen szülők, de az egyik legjobb, valódi európai csapatban játszó Rasmus „caPs” Borregaard Winther apja például rendszeresen ott van a fia meccsein. Azt a problémát is jól mutatja meg a sorozat, hogy a saját közegükön kívül még a legsikeresebb, legjobban kereső e-sportolók is nehezen értenek szót azokkal, akiknek ez csak videójátékozás.
A Players egy csomó mindent nagyon jól csinál, és klasszikusan olyan sorozat, amit egyben kell ledarálni, annyira jól tartja fenn feszültséget. A sportos dokusorozatokat is tökéletesen figurázza ki – az intró konkrétan tökéletes, de az egész megvalósítás annyira autentikus, hogy már csak ezért megéri végignézni –, és a sztori is jól összeáll, hiába láttuk már ezt más köntösben ezerszer. Az persze jó kérdés, hogy jó ötlet volt-e egy kitalált csapatot betenni az LCS-be, amikor itt még a többi régióhoz képest is rengeteg a dráma a valóságban is. Hiába próbálkozik a Players derekasan (amúgy tök hihető) kamutweetekkel és kamu Reddit-posztokkal felturbózni a konfliktusait, ezek sehol sincsenek ahhoz képest, amikor a Team SoloMid tulajdonosa nyilvánosan beefel a Cloud 9 játékosával, hogy aztán a liga egyik kommentátora a TSM gyalázatos vb-szereplését felidézve vigye be a kegyelemdöfést. Végső soron viszont a kitalált karakterek vannak olyan erős személyiségek, a történet pedig van olyan jó, hogy ne ezen gondolkodjon az ember, miközben a sorozatot nézi.
A Players összességében nagyon kellemes meglepetés, egy olyan sorozat, ami nagyon jól mutatja meg egy sokak számára elég megfoghatatlan szcéna szépségét és néha azt is, hogy a véresen komolyan vett dolgok mennyire hülyén hangzanak egy kívülálló számára. És igen, vannak benne furcsaságok, a játékmenetet kikockázva látszik, hogy totális blődségek vannak a képernyőn, bizonyos dolgok pedig nagyon le lettek egyszerűsítve a közérthetőség kedvéért, de ezzel tényleg nincs semmi baj. Így biztos, hogy azok is élvezni fogják, akiknek fogalmuk sincs a League of Legendsről.