2022. április 27. – 05:12
frissítve
A Végtelen matrjoska (Russian Doll) tipikusan az az ütős koncepcióra épülő és egy évad alatt tökéletes ívet leíró sorozat, amit teljesen értelmetlennek tűnik folytatni. A Netflix 2019-ben debütáló, halálos időhurokra épülő sci-fi tragikomédiájának első évada kerek egész történet egy (vagyis két) önpusztító és válságban lévő ember traumafeldolgozásáról, aminek a központi konfliktusa – az idő rendellenes viselkedése – megoldódott a fináléra. Egyértelmű volt, hogy a második évadban a hurkot nem lehet újra eljátszani, de az sem működik, ha a szereplők mindennapjait nézzük tovább a szürreális sci-fi elemek nélkül. Az alkotók elmondásuk szerint eleve három évadra terveztek, és meg is találták a módját a folytatásnak: bár a második évad nem mentes az önismétléstől, erre az utazásra megéri újra és újra befizetni.
Natasha Lyonne (Orange Is the New Black), Amy Poehler (Városfejlesztési osztály) és Leslye Headland [A (sz)ex az oka mindennek] sorozata az időhurkos filmek új trendjének közepén, a Boldog halálnapot! című horrorfilm és a Palm Springs című romantikus komédia között debütált a Netflix kínálatában, de rögtön rácáfolt arra az előfeltételezésre, hogy már lerágott csont lenne ez a forgatókönyvi megoldás. Az első évadban a Lyonne által alakított Nadia Vulvokov a 36. születésnapját kénytelen újra és újra átélni, ugyanis sosem sikerül megérnie a másnapot, mert egészen változatos módokon halálozik el, mielőtt ez bekövetkezhetne. Az időhurkos sztorik hőseihez hasonlóan Nadia is egyre kétségbeesettebben próbál rájönni a hurok létrejöttének okára, valamint arra, hogyan tud menekülni belőle, és akárcsak a műfaj etalonjaként számontartott Idétlen időkig esetében, itt is a jellemfejlődésben rejlik a megoldás.
A Végtelen matrjoska első szezonja zseniális húzásként az évad felénél behozott egy újabb szereplőt a történetbe, a szintén időhurokban ragadt Alant (Charlie Barnett), aki egy öngyilkossági kísérlet után éli mindig újra élete legrosszabb napját. Kettejük párosa, és a hurokhoz vezető lélektani okok közös felgöngyölítése tette kiemelkedővé a sorozatot, amiben a legsötétebb témák remekül megfértek a szarkasztikus humorral és az empatikus életigenléssel. Miután az első évad végén mindketten megmentették egymást és ezáltal magukat is, a második évad híre hallatán az első felmerülő kérdés az volt, hogy mégis hogyan lehet újranyitni ezt a sztorit. Nyilván az alkotók is érezték, hogy az időhurokban rejlő lehetőséget már kiaknázták, így egy másik nagyon kedvelt sci-fi elemhez, az időutazáshoz nyúltak.
Az első és a második évad között négy év telik el. Nadia jellemfejlődése tartósnak bizonyult: jobban figyel magára (leszokóban van a dohányzásról) és a környezetére is (az évad nyitányában épp a kórházba kerülő Ruthie-ról gondoskodik). A negyvenedik születésnapját azért a biztonság kedvéért bulizás helyett inkább Alannel kettesben tervezi tölteni, de sosem jut el addig. Ugyanis a metrószerelvény nem a férfihoz, hanem 1982 (Nadia születési éve) New Yorkjába szállítja, ahol piros svájcisapkás őrangyalok próbálják visszaszorítani a bűnözést, a Macskák musical és a Sophie választása plakátjaival van tele minden, és mindenkiből árad a cigifüst. Ahogy az várható volt, az alkotók most is csavartak egyet a már millióképpen feldolgozott koncepción: Nadia ugyanis nem a 21. századi önmagaként érkezik a múltba, hanem a fiatal édesanyja testébe költözve.
Nadia viharos viszonya a mentális beteg és végül öngyilkosságot elkövető anyjával az első évadban is hangsúlyos szerepet kapott, a folytatásban pedig már minden az anya-lánya viszony és a transzgenerációs trauma körül forog. Hősnőnk most nem ragad a múltban, a metróval kénye-kedve szerint járhat az idősíkok között: ezúttal nem átokként, hanem áldásként tekint az idő rendellenes viselkedésére, és megpróbálja kijavítani a családtörténete egyik legfájóbb pontját, vagyis azt, hogy édesanyja a nyolcvanas évek elején elherdálta nagyanyja vagyonát, az ő örökségének szánt dél-afrikai Krugerrand aranyérméket. Az első évad önpusztító spiráljához hasonlóan most sem nehéz azonosulni Nadia küzdelmével: mindenki életében megvan az a rossz(nak vélt) múltbéli döntés, amit ezer örömmel kijavítana a boldogabb jövő reményében.
A sorozat stábja tavaly nálunk forgatott, de ekkor még nem sejthettük, hogy az alkotók választása nem csak a költséghatékonyság miatt esett Budapestre. A főváros és a 20. századi magyar történelem is kiemelt szerepet kap az évadban, ugyanis az orosz felmenőkkel bíró Nadia anyai ágon magyar zsidók leszármazottja: nagyanyja holokauszttúlélő, aki a kimenekített családi vagyont váltotta be Krugerrandokba, amikor a háború után New Yorkba emigrált.
Nadia a jelenkori és a múltbéli Budapestre is ellátogat, hogy felgöngyölítse a szálakat, és visszaszerezze a családi vagyont.
Jól ismert fővárosi helyszíneket járnak be a szereplők, és végre a magyar színészek sem csak statisztaként, hanem rendes mellékszereplőként tűnnek fel. Bordán Irén játssza az Amerikában felnövő lányával magyarul zsörtölődő nagymamát; Farkas Franciska a támogató barátnőt, Czukor Balázs egy náci tiszt leszármazottját, Orosz Ákos pedig jólelkű papot. Az évad tele van olyan pillanatokkal, amiket mintha direkt a magyar közönség kedvéért tettek volna bele, például mikor Molnár Piroska mutatja be a magyar vendégszeretetet, vagy amikor Nadia elsajátítja a magyarul káromkodás művészetét.
Szintén nagyon szórakoztató élmény a magyar nézők számára, ahogy Lyonne az egyik epizódban maga is elkezd magyarul beszélni. Bár a sztori szerint mindezt anyanyelvi szinten teszi, azért szükség van a feliratra Lyonne amerikai akcentusos dumájának megértéséhez, de így is tiszteletre méltó, hogy ilyen hősiesen megküzdött a nyelvünkkel. Budapest nemcsak saját magát, hanem az NDK-t is alakítja, mivel a másik időérzékeny szereplő, Alan is meglátogatja a múltat, a Kelet-Berlinben egyetemet végzett nagymamája fiatalkori bőrébe bújva, aki egy falrobbantó összeesküvés kellős közepén találja magát.
Hatalmas vörös loboncával, Joe Pesci-hangjával és lehengerlő stílusával Natasha Lyonne önmagában is olyan jelenség, akit bármeddig el lehet nézni, de a karakán egyéniségét bizonytalanságával és érzékenységével ellensúlyozó Charlie Barnett nélkül nem lenne ugyanaz a széria. Az ő múltbéli küldetése kissé mondvacsinált, de a jelenben elveszett, a másik korban és másik testben kivirágzó férfi útja hasonlóan izgalmas – lehetne, de Nadia sztorijának kibontakoztatása érdekében sajnos háttérbe szorul.
A végső tanulságot már az évad elején kimondatják az egyik szereplővel, és továbbra sem kapunk magyarázatot arra, hogy miért pont ez a két ember került az egész univerzumot befolyásoló jelenségek középpontjába, de a Végtelen matrjoskának sosem volt szüksége arra, hogy a nagy központi rejtély leleplezésének ígéretével szegezze székhez a nézőket. Ezekkel a karakterekkel egyszerűen jó időt tölteni, akármilyen kaotikus legyen is az az idő. Az évad nosztalgiázásnak sem utolsó: a negyvenes, hatvanas és nyolcvanas évek nemcsak a korhű díszletekben idéződnek meg, hanem az évad remek dalválasztásaiban is: a Depeche Mode, Pink Floyd, Bauhaus, Nena és Janis Joplin mellett Liszt Ferenc magyar rapszódiái is felcsendülnek.
A második évad önismétlő is meg nem is. Megint az idővonalak kuszálódnak össze, és ismét a traumákkal való megküzdésen át vezet az út a megoldáshoz. De a főhősök ezúttal máshogy élik meg ezt az utazást, egyre otthonosabban mozognak a káoszban, és a menekülés helyett a megismerés válik a fő küldetésükké. Bár lehetne azzal vádolni, hogy ugyanazt az utat járják be, mint az első évadban, a szürreális pillanatokban tobzódó sorozat nagyon is valóságos tanulsága, hogy saját magunk elfogadása és a múlt démonjaival való megküzdés egy életen át tartó folyamat, és egy időhurokból való kijutás még nem old meg varázsütésre mindent.
Az idő pedig kimeríthetetlen témaforrás, amit végtelen aspektusból lehet vizsgálni – Christopher Nolan életműve jó példa erre –, és nem mellesleg csupa izgalmas narratív és képi játékot tesz lehetővé. Natasha Lyonne és Alex Buono felváltva rendezték az új évad epizódjait, a széria látványvilága pedig még az első évadnál is ambiciózusabb: van itt minden Spike Lee híres dupla dolly shotjának megidézésétől a gellérthegyi víztároló transzcendens síkra emeléséig. Az új évadhoz témáiban erősen kapcsolódó Minden, mindenhol, mindenkor mellett a Végtelen matrjoska is lekörözi az éppen multiverzumos korszakát élő, sokszorosan nagyobb költségvetésből készült MCU-s gigaprodukciók látványvilágát.
A Végtelen matrjoska nagyon szimpatikus tulajdonsága, hogy az egyórásnál is hosszabbra nyúló epizódok korában félórás részekkel képes egy komplex – és üresjáratok nélküli – sztorit elmesélni, de a mindössze hétrészes második évad túlságosan rövid, és (leginkább Alan kidolgozatlan szála miatt) némi hiányérzetet hagy maga után. Az első évadnál meg voltam győződve róla, hogy felesleges folytatni, de most már nagyon drukkolok, hogy a Netflix zöld jelzést adjon a harmadik évadra is. A kevésbé precízen elvarrt szálak miatt szükség is lenne arra a lezáró etapra, a második évad pedig bizonyította, hogy az alkotóknak bőven van még mit mesélniük az ember és az idő különös viszonyáról.
A Végtelen matrjoska második évada a Netflixen látható.
