2021. augusztus 31. – 23:51
Kanye West személyisége 2021-re odáig jutott, hogy minden porcikája azt szeretné, hogy szeresse őt az egész világ, és közben minden egyes tettével ellehetetleníti ezt. Nem azért, mert pár éve óriási keresztény fordulatot vett, nem azért, mert MAGA-sapkát húzott és Trumppal haverkodott, és nem azért, mert a legújabb, Donda című lemezén és az azt megelőző bemutatókon elfoglalt egy atlantai stadiont, aminek az egyik ablaktalan helyiségében húzta meg magát, amíg az albumon dolgozott.
Nem is azért, mert felhúzta a gyerekkori házának mását a stadionban, és nem azért, mert az utolsó lemezbemutató koncerten kiállította a ház verandájára Marilyn Mansont és DaBabyt, a nők elleni erőszak és a homofóbia miatt meghurcolt embereket. Hanem azért, mert ez a sok-sok energia, polgárpukkasztás, iszapbirkózás mind egy olyan termék felé vezet, ami miatt utólag sosem éri meg. Kanye West évek óta csalódást okoz azzal, amiben valamikor a legjobb volt: az albumait a hajmeresztő kampányok után csak az igazán elhivatottak veszik elő. Még úgy is, hogy a Donda a 2018-as Ye óta a legjobb dolog, amit mutatott a világnak. Még úgy is, hogy
a Donda egy 108 perces, egyértelműen befejezetlen, fogcsikorgatóan hosszú és fárasztó lemez, ami olyan, mintha egy buli végén egy energiavámpírral lennénk összezárva hajnali 4 és 5 között. Elhangzanak nagy igazságok, de jobban járnánk, ha inkább elmennénk aludni.
A 108 perc talán a leghosszabb raplemez abban a korszakban, amikor az emberek általában gigászi hosszúságú albumokat készítenek, de még így is sikerült ráverni perceket a Migosra és Drake-re. Kis csalással: az utolsó három száma már egy korábbi remixe, több vendéggel, hosszabb verzékkel, egy esetben még a 10 percet is sikerül túllépnie. Zsibbasztó az egész, főleg azért, mert Kanye pár kivétellel annyira monoton, egyhangú, és szinte ugyanazokkal a költői képekkel operáló szöveget és hangzást talált ki magának, ami nagyon messze van attól a smirglizős elektronikától, ami a Yeezuson volt, de még attól az autotune-szenvedéstől is, ami a 808s & Heartbreak lemezen.
Azért kerül szóba a 808s & Heartbreak, mert akárcsak azt, ezt is halott édesanyja, dr. Donda West inspirálta, aki 2007-ben, egy plasztikai beavatkozás után, máig ismeretlen okokból meghalt az otthonában. Édesanyja személyesen is megjelenik, Kanye többször is bevág abból az egyetemi előadásból, amit Gwendolyn Brooks feminista költőről tartott (illetve egyik Brooks-felolvasásából), és aminek a keretében többször is említette a fiát. Sőt, maga az album is úgy kezdődik, hogy az ő nevét ismételgeti Syleena Johnson úgy, hogy egyszer sem mondja ki ugyanúgy. West többször is próbált az édesanyja halálával megbirkózni a lemezein, és talán most került a legjobban a közelébe ahhoz, hogy szembenézzen vele: a Donda legjobb számában, a kilencperces Jesus Lordban felteszi magának a kérdést, hogy ha Krisztussal fog beszélni, visszahozza-e az anyját az életbe. Vagy ha ő meghal, akkor találkozni fog-e vele a túlvilágon.
Nem Donda West szelleme az egyetlen, ami belengi a Dondát: Kanye megemlékezik Kobe Bryantről (24), King Von rapperről (Jonah), Pop Smoke-ról (a borzasztó hangminőségű Tell The Vision), a saját elfuserált házasságáról legalább háromszor (Hurricane, Lord I Need You, Come To Life), elsiratja a chicagói gyerekkorát (Pure Souls) – utóbbit legalább úgy, hogy beszól Drake-nek, és kijelenti, hogy itt az ideje, hogy megszokja az új Kanyét, mert ez már az új személyisége.
De mi Kanye új személyisége? Az egyik része egész biztosan a keresztény tematika: már az előző, 2019-es, kvázi-gospel Jesus Is King is egy teljes megtérést mutatott, a Dondán viszont szinte csak ebből a szimbolikából válogat. Démonok és angyalok a vállán, Isten, a legnagyobb cimborája, akivel minden nap beszélget (Off The Grid), Isten, aki rálehelt, azaz a Timóteus könyve magyar fordítása szerint megihlette a szentírást (God Breathed), Isten, aki megold mindent (megint God Breathed), Isten, akinek a sírjáig hálás lesz (Praise God). Kanye ráadásul mindezt mindenféle csavar nélkül teszi, alig vannak többértelmű sorok, semmi sem szellemes, már ha a szentlélek nem számít annak.
A gospel és a keresztény tematika sem teljesen új a Kanye életműben, csak ahogy, mondjuk, a Yeezus lemezen, az I Am God című számon arról beszélt, hogy találkozott Jézussal, és ő megkérdezte, hogy mizu veled, Yeezus, addig itt most Yeezussal találkozunk, és ő megállás nélkül Jézusról beszél. A 108 perc jelentős része egybefolyik, Kanye nem sokat változtat a ritmuson, a mondanivaló pedig a megbánás-válás-remény tengelye körül forog.
A Donda nem különösebben szórakoztató.
Nem is kellene annak lennie, nem kell minden egyes lemeztől kimenni az utcára, ha így lenne, akkor még mindig mindenki LMFAO-t hallgatna. A Donda viszont egy nagy, középtempós massza, rengeteg vendégszereplővel és egymástól szinte megkülönböztethetetlen produkciókkal. Amikor ezekből valahogy kimászik, a Donda életre kel: a Jail süvöltése, és Jay-Z puritán verse megad egy olyan alaphangot, amit aztán maga a lemez sosem ér el. De legalább Jay-Z megmondja Kanyénak, hogy itt az ideje levenni azt a piros sapkát. Az album végén ennek a számnak a remixében szerepel Marilyn Manson, és Kanye legalább elérte azt, hogy ő is énekelje azt a sort, hogy „tessék kitalálni, hogy ki fog ma este börtönbe menni”. Hát ki, nagy valószínűséggel Marilyn Manson.
A Believe What I Say-t, az album talán második legjobb számát egy Lauryn Hill-hangmintából keverték össze, Kanye pedig hallhatóan élvezi, hogy végre nem a vallásról nyünnyög, hanem az életének részleteiről, és valamennyire a Kardashian családról is. Na meg arról, hogy nagyjából olyan dolgokon ment keresztül, amit valószínűleg csak Brad Pitt ért. Kíváncsi vagyok, hogy egymásra írnak-e majd. Ez az a szám, ahol Kanye legalább próbál valamennyit variálni a keresztre feszítés képén: azt kéri, hogy olyan nagy szögekkel kalapálják fel őt, mint amilyen körmöket Khloe Kardashian szokott hordani.
De van, amikor Kanye átesik a luxusló túloldalára: az egyik a Remote Control című szám, amiben a saját Instagramjának kommentjei miatt akadékoskodik, a végén pedig rendes trollként egy elég bizarr netes mémet hangmintázik egy keresztény rajzfilmből. A Junya nagy része arról szól, hogy egy olyan óra van a karján, amit Junya Watanabe tervezett a párizsi Comme des Garçons-nál – elég sokat elmond a Dondáról, hogy egyrészt ez az óra még nem létezik, másrészt pedig mire ennek is előjön a remixe a lemez végén, addigra már kifejezetten szórakoztató lesz, ami elsőre idegesítő.
Amikor Kanye West meglátogatta Donald Trumpot a Fehér Házban, nem feltétlenül csak valami önpromó járt a fejében. Azért volt ott, hogy amnesztiát kérjen Larry Hoovernek, a hetvenes évek óta bebörtönzött, többszörös életfogytiglant töltő chicagói gengszternek. Hoover többszörösen megbánta a szerepét a szervezett bűnözésben, a családja aktívan próbálja őt kihozni a börtönből – a fia pedig a lezárása a Jesus Lord című számnak, ahogy megköszöni Kanyénak, hogy próbált az apja ügyében közbenjárni.
A kilencperces Jesus Lord talán az egyetlen szám a Dondán, ami olyan, mint amit rendesen kitaláltak, kiviteleztek, véghezvittek. Az első negyedében Kanye a saját életéről beszél, arról, hogyan próbál megbirkózni azzal, ahogy halnak meg körülötte az emberek, legfőképp az édesanyja, akit egy adott ponton egyenesen megszólít. A sajnálkozás aztán átvált szinte észrevétlenül egy gettósztorira egy családról, ahol crackfüggők, tinédzser anyukák, bosszúálló rokonok és sikátori kivégzések játsszák a főszerepet.
Aztán feltűnik a majdnem másfél évtizedig eltűnt Jay Electronica, és levág egy olyan szöveget, amihez érdemes kinyitni a Wikipédiát, és tartani vele a lépést, hogy ki volt Ertuğrul, mit művelt a Clinton család Ghánával, ki volt az a Rothschild, akit Thelonious Monk rendszeresen látogatott, mi volt Tenochtitlan, és mi volt Ezékiel látomása a Bibliában a kerekekkel. És amikor már nem jöhetne újabb motívum, érkezik a fiatalabb Hoover a köszönetével, és az amerikai büntetés-végrehajtásról szóló üzenetével. A Jesus Lord olyan, mintha Kanye megtalálta volna, hogyan lehet mindenről beszélni egyszerre, egy ütemmel, egy szám keretei között úgy, hogy ne legyen teljesen dilettáns.
A Donda csúcspontja ez, amit aztán a végén egy 11 perces remixszel meg akar ismételni, de addigra ember legyen a talpán, aki lineárisan hallgatta, és képes még észnél maradni. Közben meg simán el nem tudom képzelni, hogy valaki külön-külön hallgassa ezeket a számokat. A Migos és Drake és még egy csomó modern raplemeznél kifejezetten a streaming miatt készítenek monstre hosszú lemezeket, hogy minél több meghallgatást eredményezzenek. Hogy ki akarja majd a Dondát sokszor hallgatni, azt el nem tudom képzelni. Hogy ki akarja mondjuk egymás után meghallgatni Chris Brown vendégszereplését, Pop Smoke egyértelműen egy másik számból kiollózott posztumusz felbukkanását, aztán egy sírás-rívást Kim Kardashian miatt.
Kanye a The Life Of Pablo óta rászokott arra, hogy az utolsó pillanatig molyol a lemezein, amik aztán hetekig csúsznak, majd néha megjelenés után is van még rajtuk bőven javítanivaló. Amikor a Donda megjelent, a Jail remixe – amin, ismétlem, Marilyn Manson és DaBaby szerepelnek – nem volt elérhető. Kanye akkor kijelentette, hogy a lemez megjelenéséhez semmi köze nem volt, a lemezkiadó döntött így az ő beleegyezése nélkül.
Az érdekes ebben, hogy nehéz elképzelni Kanye utóbbi pár évét ismerve, hogy a Donda ne ilyen legyen. Ne ilyen monoton, iszonyatos mélységekkel és néhány csúccsal, ilyen egyhangú üzenetekkel, sekélyes mondanivalóval, elcsépelt produkcióval, néha túl-, néha alulteljesítő vendégekkel. A Donda egyszerre próbál nagyon komoly lenni, egy többéves tragédia feldolgozása, egy tisztelgés a művész életében hatalmas szerepet betöltő anyafigura előtt. Szembenézés azzal, hogy a felesége elhagyta, a gyerekeit pedig ki tudja, hogyan és mikor fogja látni. Hogy ezekben sikeres-e a Donda, azt az alkotónak kell megmondania, mert hallgatóként lövésünk sem lehet erről. És ez a legnagyobb hibája.
A This Is Spinal Tap című vígjátékban van egy jó jelenet, amikor a csúcsán bőven túlhaladt brit rockzenekar megkapja a nyomdából az új lemezének borítóját. A borító tök fekete, egy felirat sincs rajta. A tagok megpróbálják bemesélni maguknak, hogy miért is jó ez: merthogy ennél már egész biztosan nem lehet feketébb valami. A Donda borítója egy fekete négyzet. Ennél már egész biztosan nem lehet Kanyébb.
