Árpád tíznapos európai lakóautó-túrára ment, és csak napi egy euró bérleti díjat fizetett érte

Valamikor májusban, egy csütörtökön megpillantottam egy ismerősöm sokadik bejegyzését az észak-amerikai autós körutazásáról. „De jó lenne meglátogatni azt a sok szép helyet…” – merengtem, majd persze rögtön arra gondoltam, hogy az bizony piszok drága lenne.

Aztán megismertem a relocationt, amikor egy lakóautót át kell vinni meghatározott idő alatt egyik városból a másikba jelképes napi 1 dollárért, és megtudtam, hogy a rendszer már működik Európában is. A tulajdonosnak, ami általában egy a járművek bérbeadásával foglalkozó cég, ugyanis sokkal olcsóbb e jelképes összegért „bérbe adni” a járművet valakinek, mint sofőrt felfogadni, és annak a bérét és az utazását fizetni. Ezeket a lehetőségeket az Imoova nevű oldal kiválóan listázza.

A legtöbb ilyen lehetőség csak néhány napos, de olykor előfordulnak akár kéthetes relocationök is. Egy májusi csütörtökön arra lettem figyelmes, hogy Európára is listázott 10 vagy annál is több napos lehetőségeket az oldal, és ezekre a hosszabb utakra a napi 1 euróért bérelhető 4 vagy 5 személyes lakóautókat mind Münchenből kellett elvinni jellemzően Portugália, Spanyolország vagy Olaszország partvidékeire.

Innentől felpörögtek az események: aznap megbeszéltük a feleségemmel, hogy ha sikerül megkapnom a szabadságot, mielőtt mások csapnak le ezekre a lehetőségekre, akkor megyünk! Fontos volt a sorrend: másnap megkaptam a szabit, és hétvégén lefoglaltuk a relocationt. Ahogy a foglaláskor kérték, megvártam a visszaigazolásukat. Miután ez megérkezett, csak akkor vettük meg a repjegyeket a hazaútra.

Július 23-án kellett felvennünk a lakóautót egy München melletti telephelyen, és augusztus 3-án kellett leadnunk a portugáliai Porto mellett, a lakóautók bérbeadásával foglalkozó cég, az Indie Campers egy másik, ottani telephelyén. A gyerekek nyári táborára haza kellett érnünk, ezért egy augusztus 4-én reggel induló repülőre vettünk jegyeket a hazaútra.

Odafelé pedig vonatra szálltunk július 22-én egy 2, egy 4 és egy 6 éves gyerekekkel, valamint három böhöm nagy autós gyereküléssel, három gurulós bőrönddel és négy kisebb táskával megrakodva. Megszálltunk egy ismerősnél, és másnap reggel futócuccban kocogtam ki az elővárosi vasút megállójához, hogy a 9 órára egyeztetett lakóautó átvételére odaérjek. Az Indie Campers telephelyén mire átöltöztem és megtörülköztem, már szólítottak is. A szerződést tableten írhattam alá, és már mehettünk is ki a lakóautóhoz.

Egy gyönyörű, vadonatúj, Ford kisteherautó-alvázra épített Atlas 5 nevű lakóautóhoz vezettek, amiben 20 kilométer se volt még. Az Imoován egy ehhez nagyon hasonló modellt foglaltam le, de az Fiat volt, jegyeztem meg, mire az átadásért felelős srác megjegyezte, hogy ne bánjam, hogy ez Ford, mert ez egy újabb, jobb modell, ezen van többek között tolatókamera is, illetve az oldalán kinyitható úgynevezett omnistor, vagyis egy árnyékoló előtető.

Emberünknek nem maradt mutogatnivalója, mert az erre a célra készített YouTube-videójukat már többször megnéztem, ezért épp csak azokra a dolgokra kérdeztem rá, amik a valóságban különböztek a videóban látottaktól (például a hűtés-, fűtés-, vízpumpavezérlő panel működésére). Az ágynemű 5 főre benne volt a relocation csomagban, de a kempingasztalt és a székeket külön kellett bérelnem, néhány 10 euróért.

A gázpalackot is így terveztem bérelni, de a srác elmondta, hogy abból sajnos kifogytak, mert itt van a közelben, München mellett, a Knaus lakóautó-összeszerelő üzeme, ezért innen szállíttatják ki a hozzám hasonló relocatorokkal az új lakóautókat szerte Európába, és mindenki viszi, mint a cukrot. De ne aggódjak, mert a közelben tudok venni.

Hát rendben, akkor induljon a menet! Kikanyarodom a járművel a telephelyet a világgal összekötő aszfaltsávra, ami így, egy 2,3 méter széles dögöt vezetve egyből nagyon keskenynek tűnik, hiszen épp csak elférek a sávomban vele. A kútnál kényesen ügyelek, hogy beférjek alá a 3,2 méteres magassággal, amire egy matrica is figyelmeztet a szélvédőn.

Még az út elején vettük észre, hogy ha nem jár a motor, akkor nem működik a hűtőnk, és a vezérlőpanelt sem lehet bekapcsolni, így se víznyomásunk, se meleg vizünk, se hűtőnk nincs. Az ügyfélszolgálaton többszöri átirányítás után végül odáig jutottunk, hogy valószínű nincsen feltöltve a második munkaaksi, amely ezek energiaellátásáért felel. Azt mondták, hiába hajtom az autót, menet közben nagyon lassan tölt, ezért szükségünk lesz külső erőforrásra, vagyis konnektorról való töltésre. Korrektek voltak, mert felajánlották, hogy ennek és az ehhez szükséges kempingben való első éjszakai táborozásunk költségét állják.

Első németországi kempingünkben az automatából megvettük a 24 órás parkolójegyünket az elektromossággal együtt 24 euróért, majd amíg Zita, a feleségem, kipróbálta az új konyhánkat, addig én a gyerekekkel szaladgáltam a közeli réten. A lakóautóban töltött első éjszakánk jó volt, a gyerekek nagyon élvezték a kuckózást, és hogy ilyen izgalmas, új helyen, egy kis guruló házban lakhatunk.

Reggel kiderült, hogy éjszaka az autó semmit sem töltött a munkaaksiba, és járó motor nélkül továbbra sem működtek a számunkra fontos funkciók. Azt a tanácsot kaptuk, hogy menjünk el a Indie Campers zürichi telephelyére. A telephelyen Ernesto fogadott, aki körülbelül 5 perc alatt megoldotta a problémát. A munkaaksi mellől hiányzott egy biztosíték, mert valószínűleg a jármű szállításakor vagy tárolásakor kivették biztonsági okokból, és elfelejtették visszatenni. Erre persze sem az induláskor, sem az ügyfélszolgálattal folytatott hosszas beszélgetések és csetelések alatt nem hívták fel a figyelmet.

Az esti, ingyenes táborhelyünket a Park4Night nevű applikáción néztük ki. Itt egy térképen szűrni lehet rengeteg feltétel szerint a más lakóautósok által ajánlott és véleményezett parkolókra, akár aszerint válogatva, hogy hol ingyenes és legális éjszakára parkolni, vagy hogy hol vannak olyan állomások, ahol az ilyen lakóautók tartályait lehet üríteni, illetve feltölteni.

Háromféle tartály van egy ilyen guruló otthonban:

• Tisztavíz-tartály a mosogatáshoz, kézmosáshoz, zuhanyzáshoz és vécéöblítéshez. Ez esetünkben 100 literes volt, ami ötünkre, okos használat mellett, másfél-két napra volt elegendő.
• Szürkevíz-tartály, amibe a vécé kivételével a fent használt vizek elfolynak.
• Feketevíz-tartály, ami egy a vécéülőke alá illeszthető, kívülről kivehető kazetta.

Miután belejöttünk a lakóautó és a Park4Night használatába, egyre jobban elkezdtük élvezni az utazást, és a kezdeti problémák hamarosan már csak távoli bajoknak tűntek. Nagyon belém égett a pillanat, amikor egyik este, egy faluszéli, festői kis parkolóban táborozva, vacsora után kidobtuk a pokrócot, és kiborítottunk rá egy zsáknyi legót. Három gyerekünk körbeülte a kupacot, és csendben elmatatott a kockákkal, mi pedig Zitával feltettük a lábunkat az így megüresedett kempingszékekre, és felszisszentettünk egy Radlert.

Mennyei pillanat volt, épp csak az árnyékolta be egy icipicit, hogy aznapra volt még egy kötelező olvasmányom: a hűtőnk használati utasítása. Merthogy pittyegett a masina, ami 5 centire volt az egyik ágytól, és ez nem maradhatott így éjszakára. Sikerült leállítani a dolgot, és az ezután hátralévő 8 napban már tényleg semmi, de semmi más technikai problémánk nem volt a lakóautóval.

Másnapra Grindelwaldot néztük ki célpontnak, és már az odavezető út felülmúlta a várakozásainkat, megérkezve pedig a közel 4000 méter magas hegycsúcsok körpanorámája a porcukorral szórt gleccserekkel és a felettük siklóernyőzők látványával teljesen elvarázsolta az egész családunkat.

Amíg Zita az ebédet készítette, én egy kis felfedezőútra indultam a gyerekekkel, visszafelé jövet megpillantottam egy pont olyan lakóautót, mint a miénk, azonos felfestéssel. Megszólítottam a lakóit, és kiderült, hogy mind a négyen irániak, akik Budapesten élnek, ott kávézótulajdonosok.

Az is kiderült, hogy egyazon vonattal utaztunk Budapestről Münchenbe, és ugyanarra a 10 napra béreljük a lakóautókat, csak mivel az ő relocation foglalásukat visszautasították, ezért nem jelképes összegért, hanem rendes áron bérelték, egész pontosan 2700 euróért. Atyaég, ez még akkor is sok pénz, ha elosztom a napok számával, és épp csak akkor kezd felfoghatóvá válni, hogy hogyan érheti ez meg bárkinek is, ha tovább osztom a személyek számával is.

Ekkor esett le igazán, mennyire szerencsések vagyunk, hogy le tudtunk csapni erre lehetőségre, amiből tényleg talán csak néhány tucat volt, és azok is csak pár hétig voltak elérhetők. E cikk írásakor már csak legfeljebb 3 napos relocationök vannak Európában, viszont többen is megsúgták, hogy a Knaus gyárnak lesznek még további megrendelései, ezért érdemes lesz figyelni az Imoován az európai relocationüket is. Különösen tavasszal, az utazási szezon kezdetén.

Grindelwaldban a parkolóból gyalog vettük be a belvárost, és ezen egy kilométer alatt megértettem, hogy a gyerekkoromban látott terepasztalok már-már giccses, mesébe illően szép és rendezett, vasúti pályákkal átszőtt tájait nem a képzelet, hanem a valóság ihlette, mert itt konkrétan pont úgy nézett ki minden, mint azokon a terepasztalokon. Muskátlis erkélyes házak, felfoghatatlanul gyönyörű hegyek, számomra minden már-már túlontúl rendezett és tiszta.

Tudtam, hogy később bánni fogom, ha nem megyek el futni egy kört, ezért elkéredzkedtem a családtól, és a Firstbahn libegő pályája alatti ösvényen felkapaszkodtam 1700 méterre. Ott olyan hegyi panoráma tárult elém, hogy muszáj volt leülnöm egy padra, és csak ülni és ülni, és nézni ki a fejemből, még a telefont is letenni és nem folyamatosan csak fényképezni vele. Azok a gleccserek és az aljukból zubogó vízesések, azok az óriási sziklák…

Ennek a napnak az estéjét a Thun város kikötője és strandja melletti parkolóban töltöttük. Ebben a városban tudtuk elintézni a már többször említett tartályok töltését és ürítését, ezért úgy döntöttünk, jó lesz nekünk itt éjszakára is, és 4 frankért a 24 órás parkolójegy bőven megérte.

A következő két napot a hegyek bűvöletében töltöttük, és két újabb olyan hegyi futással bővítettem az élményeim kincsesládáját, amiket amíg élek, el nem felejtek. Amikor például a svájci–francia határ menti Trient melletti táborhelyen éjszakáztunk, a délután utolsó napos óráit kihasználva felrohantam a Col de Balme menedékházig, hogy aztán egy azzal szomszédos mellékcsúcs füves dombján csücsülve, müzliszeletet majszolva ne tudjak betelni a táj szépségével. Persze lehet akármilyen szép a táj, de annál nincs jobb, amikor egy ilyen futás végén térdre rogyok, kitárom a karom, és csak várom, ahogy sorban felém szaladnak a gyerekeim, és megölelnek – miközben patakokban folyik rólam az izzadság.

Másnap innen korán reggel áthajtottunk a határ túloldalán lévő Chamonix-ba, illetve a völgyben elterülő település fölé, a Parc de Merlet nevű, talán leginkább szabadidő-vadasparkként definiálható, belépős, elkerített parkhoz. A park nagy élmény volt, a gyerekek nagyon élvezték az állatok látványát, amíg mi, felnőttek a szemközti Mont Blanc nem akármilyen gleccserein legeltethettük a szemünket.

Ehhez kiváló előteret és fotótémát szolgáltatott egy alpesi kőszáli kecske, ami valamilyen oknál fogva az egyik ház tetején, annak a kéménye környékén érezte jól magát. Én persze gyanút fogtam, mert olyan nincs, hogy egy kecske felcsap Insta-sztárnak. Sokkal inkább arról lehetett szó, hogy sót vagy valamilyen eledelt rakhattak ki neki a kéményhez.

Nálam persze nem tudta egy kecske ellopni a show-t, mert ismét futócipőt húztam. Chamonix nem véletlenül az európai terepfutás legnagyobb szentélye. Itt rendezik az egyik legnívósabb terepfutóversenyt, az UTMB-t is. Talán egész Európában itt vannak a legszebb hegyi panorámájú ösvények, amelyek a kirándulókat is tömegével vonzzák, nem véletlenül.

A Parc de Merlet bejáratától a Pointe de Lapaz 2313 méter magas füves gerincéig kapaszkodtam fel, ahol megültem az ekkorra már szertartássá váló müzliszeletes pihenőmet, és hogy ezalatt most se a telefonomon nyomkodjam az exponáló gombot, letámasztottam, és elindítottam rajta egy timelapse-felvételt ami a tőlem északkeletre, a völgy túloldalán magasodó Aiguille Verte nevű négyezres csúcs körüli felhők képződését örökítette meg, a 10 perces pihenőmet 17 másodpercbe sűrítve.

Még ugyanezen napon Lyonig hajtottunk, meghívást kaptunk ugyanis egy francia családtól, amelyet korábban mi láttunk vendégül a budapesti otthonunkban. Mint aztán kiderült, egy hatalmas, kétszintes, több mint 100 éves kastélyba kaptunk meghívást, amit a nagymama – aki szintén nem tartózkodott otthon – valóságos unokaparadicsommá alakított: a tágas helyiségek legtöbbje játékokkal volt tele.

A kertben pedig olyan medence volt, ami nemcsak számunkra, hanem a szomszédok számára is mindennap nyitva volt. Már csak azért is, mert ahogy később megfigyeltem, valójában kerítés sem volt a telek körül, csak felibe-harmadába határolta néhol egy sövénysor. Rajtunk kívül csak egy ukrán anyuka és a 10 éves kisfia volt a házban – ők engedtek be minket, amikor késő este megérkeztünk.

Amikor egy hónappal korábban a túrakerékpárosok szívességalapú elszállásolására létrejött Warmshowers nevű rendszeren keresztül vendégül láttuk egy négygyerekes francia családot Zuglóban, akkor még nem gondoltuk volna, hogy az „instant karma” ilyen jól működik. Búcsúzkodás közben a francia család megemlítette, hogy ők is szeretettel várnak minket bármikor, ha Lyon környékén járunk. És hát, mit tesz isten, Lyon útba esett München és Porto között, így kötöttünk ki itt, ahol két éjszakát és köztük egy pihenőnapot töltöttünk.

A pihenőnap miatt nagyon bele kellett húznunk, ezért a következő két nap kb. 1200 kilométert haladtunk a francia, majd spanyol autópályákon, hogy a továbbindulásunk utáni nap estéjén már a Picos de Europas Nemzeti Parkban csodáljuk a 2519 méter magas Pico Urriellu hegycsúcsot egy út menti parkolóból, ahol a vacsoránkat is költöttük. Innen pár kilométerre, a Cares-szurdok bejáratánál egy út menti parkolóban táboroztunk le estére. Ekkor már rutinosan parkoltam a nagy dobozzal, így nem okozott gondot az utolsó szabad parkolóhelyre beállni az út és a szalagkorlát közötti szűk, murvás részre.

Másnap korán reggel, még mielőtt a család felébredt volna, bevettem magam a kanyonba. Meglepetésemre már ekkor nagyon sok turistával találkoztam. Az aszfaltot hátrahagyva az ösvény rögtön a meredek sziklás hegyoldalba kaptatott, hogy egy ház romjai mellett lebukva kiérjen a nagyjából sík szakaszra, ami továbbra is meredek sziklafalak közt vagy inkább azokba vájva haladt. A 11 km-es utat több mint száz éve vájták a kanyon sokszor függőleges sziklafalába, hogy így teremtsenek ellátási utat egy vízerőműnek, valamint korábban telente két falu is csak ezen az úton volt elérhető.

Az út végig a festői kanyonban halad, néhol kisebb barlangvájatokon át. Annak ellenére, hogy veszélyes helyeken vitt az út, egy percig nem volt tériszonyom, mert mindenütt legalább másfél méter széles volt az ösvény. Sportértéke nem sok volt a futásnak, mert a táj annyira letaglózó volt, hogy úton-útfélen megálltam fotózni. Sajnos mire visszaértem a családhoz, beborult az idő, így velük már nem sikerült visszatérni erre a helyre, ami a leírások szerint Spanyolország egyik legnépszerűbb túraútvonala. Ezt a kora reggeli turisták száma abszolút alátámasztotta.

A hegyeket elhagyva León városa felé kanyarodtunk, ami kedves emlékeket idézett a feleségemben, aki a házasságunk előtt, 2010-ben végigjárta a Caminót, amelynek útvonalát itt kereszteztük. Gondoltunk is rá, hogy megállunk a zarándokút mellett, és grátisz kávéval kínáljuk a fáradt zarándokokat, de késő délután már valószínűleg mindegyikük egy szállón pihent. Így mi is inkább táborhely után néztünk a már sokat említett Park4Night appban.

Pazar helyre leltünk egy füves, árnyas, játszóteres szabadstrand oldalában egy falu mellett, ahol a patakot egy széles betonvályú végén lévő kis gáttal medencévé duzzasztották. Ennél eszményibb helyet nem is találhattunk volna. A gyerekek nagyon élvezték, hogy szabadon rohangálhatnak, fürödhetnek a patakban, és pacsálhatnak a sárban, vagy épp csúszdázhatnak a lakóautótól öt méterre, miközben mi a vacsorát készítjük. Ha nem kellett volna két nap múlva már Portóban lennünk, hogy leadjuk a lakóautót, itt szívesen eltöltöttünk volna még egy-két napot.

De közeledett az autó leadása, ezért másnap ebéd után továbbálltunk, hogy estére megérkezzünk az óceánpartra. Ismét egy játszóteret néztünk ki, de ezúttal egy hatalmas parkoló mellett. Másnap reggel a feleségem nagyon lelkesen tért vissza a reggeli, még a gyerekek ébredése előtt tett kávézós sétájából: hívott minket, hogy azonnal menjünk vele az óceánhoz, mert apály van, és a mély vízállás miatt rengeteg szirthez le tudunk sétálni, amelyek tele vannak kagylókkal és más tengeri herkentyűkkel, növényekkel, de még korallok vázaival is. Erre a száraz sznorkelezésre nem is számítottunk, és épp ezért volt csodás.

Erre az utolsó napra szállást foglaltunk pár száz méterre a már említett parkolótól. Ebéd előtt már beállhattunk az udvarára, ahol kipakoltuk és kitakarítottuk az autót, feltöltöttük az ivóvíz tartályát és leengedtük belőle a szürke vizet, majd kimostuk a vécé kazettáját is. Ebéd után futócuccot húzva elhajtottam vele, hogy pontban 3 órakor, az előre megbeszélt időpontban, behajtsak vele az Indie Campers portói telephelyére.

Az alkalmazottak kedvesek voltak, megdicsértek, hogy nem fordultam vissza az első napok technikai problémái miatt. Azt is elmesélték, hogy előttem egy órával egy másik magyar férfi adott le egy ugyanilyen lakóautót, amit ugyanígy Münchenből hozott át napi egy euróért. Lám-lám, abszolút nem lehetetlen kifogni ezeket a szuper ajánlatokat, mert ők már a harmadik magyar csapat, amelyikről tudomást szereztünk. Egy ismerősöm a családjával Madridig vitt egy teljesen ugyanilyen autót előttünk néhány héttel.

Jó érzés volt leadni az autót 10 nap és 2800 kilométer használat után egy karcolás nélkül. Ezt azzal ünnepeltem meg, hogy egy félmaraton lefutásával tértem vissza a szállásra. Az utolsó 6 kilométert az Atlanti-óceán partján tehettem meg, hátszélben, ami amúgy is euforikus élmény lett volna, de így, frissen megszabadulva a több tízmillió forintos járgánnyal járó felelősségtől pláne az volt!

Másnap reggel a portói repülőtérről hazarepültünk, és befejeztük 13 napos utazásunkat. Miközben keresztülhajtottunk Európán, sikerült pár igazán szép helyet meglátogatni, de a végére borzasztóan elfáradtunk. Arra jutottunk a feleségemmel, hogy még egyszer nem csinálnánk végig ezt az utat, legalábbis ebben a formában semmiképp. Rövidebb távon, több megállóval, többet pihenve és maradva a jobb helyeken és köztük kevesebbet autózva mindez még sokkal jobb lett volna. Amikor viszont a gyerekeket kérdeztük, hogy tetszett-e nekik az út, gondolkodás nélkül rávágták, hogy igen. A 13 napos utazásról egyébként a Honeymoon Around the World nevű Facebook-oldalunkon is beszámoltunk, sokkal több részlettel.

Költségek:

Hiába volt maga a lakóautó-bérlés napi 1 euró + 50 euró egyszeri foglalási díj, az üzemanyag és az autópályadíjak azért nagyon megdobták az összköltségeket. Az autóba végül 2800 kilométert tettünk, és átlagban 10,7 liter dízelt evett meg százon, és néhol sajnos csak 1,8 euróért kaptuk az dízel literjét. Ebből ki lehet számolni, hogy csak az üzemanyag kb. 200 ezer forint volt az útra. Az autópályadíjakat nem írtam fel pontosan, de Franciaországban elég borsos árai voltak.

Ez persze elkerülhető, ahogy a kempingdíjak is. Mi csak az utóbbiakat mellőztük, amihez tökéletes eszköz volt a Park4Night app, amire 10 euróért egy évre elő is fizettünk, így offline is tudtuk használni, és az összes, valóban nagyszerű szűrője rendelkezésünkre állt. Nem egyszer sikerült olyan helyen megállnunk, ahol volt játszótér, és a tartályok feltöltésére és ürítésére szolgáló állomások megtalálása sem okozott soha gondot. Ezek egyébként sokszor ingyen, vagy legfeljebb 5 euróért használhatók. Ételre valószínűleg annyit sem költöttünk, mint otthon, mert szinte mindig főztünk magunkra.

Számottevő költség volt ötünkre a kiutazáshoz a vonatjegy, valamint a hazautazáshoz a repülőjegy is. Persze ez is nagyon változó költség lehet, mi például azért választottuk a München–Porto viszonylatot, mert Portóból találtunk viszonylag olcsón, a gyerekeknek is megfelelő (tehát nem késő éjszaka vagy hajnalban közlekedő) repülőjáratot. Amikor foglaltunk, még volt szabad egyeurós lakóautó Münchenből 10-13 nap alatt Madridba, Lisszabonba, Faróba, Párizsba és Barcelonába is, sőt később a szicíliai Cataniába is láttam.

Összességében elmondható, hogy a fentiek függvényében, az utazás összes költségét nézve valahol a harmad- és félár közötti áron tudunk így lakóautózni, ahhoz képest, mintha normál áron béreltünk volna. Cserébe kicsit kötöttebb az útiterv, de mivel az öreg kontinens bővelkedik csodálnivalóban, igazából bármerre megy az ember, talál látnivalót. Egy lakóautóval pedig viszonylag magas komfortszinten lehet kalandozni, hiszen gyakorlatilag egy teljesen felszerelt minigarzonnal utazunk, amivel rengeteg helyen lehet ingyen vagy szinte ingyen éjszakázni.

Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.