Rejtélyes körülmények vették el az olimpián az utolsó ugrását, fél centin múlhatott az érem

Az 1976-os montreali olimpia atlétikai versenyeinek mindjárt az első napján győztest avattak a női távolugrásban. Akkor a verseny nem kétnapos volt, hanem a délelőtti selejtező után délután a legjobb tizenkettő már az érmekért küzdhetett.

Kivételesen nagy érdeklődés övezte ezt a számot, mert két keletnémet atléta egymást felülmúlva javította a világcsúcsokat két hónappal az olimpia előtt. Angela Voigt május kilencedikén 692 centire ugrott – hat centivel nyújtotta meg a korábbi rekordot –, tíz nappal később Siegrun Siegl 699 centinél ért a homokba. Mindkét eredmény a keletnémet atlétika fellegvárában, Drezdában született. Az előzetes esélyek szerint a szovjet Julija Alfejeva szólhatott bele a párharcukba.

A selejtezőben aztán váratlanul érkezett egy újabb kihívó: a 21. születésnapját pár nappal korábban ünneplő Szabó Ildikó Nyíregyházáról.

Szabó a gyerekkorát Barabáson töltötte, a nagyszüleinél a szabadban annyit mozgott, amennyit csak akart. Vékony, szikár apja kerékpározott, az ő tulajdonságait örökölte. Eredetileg tornász volt, de aztán egy év alatt tizennégy centit nőtt, ezzel együtt a végtagjai is megnyúltak. Egy iskolai futóversenyen vették észre az atlétikához tökéletes alkatát és mozgását, noha meg sem nyerte a versenyt, mert a barátnőjét előzékenyen belökte maga előtt a célba.

A serdülő bajnokságon tette le először a névjegyét 1971-ben, egy évvel később a szintje már meglett volna az olimpiára, de nem vitték ki. Ekkor még gimnazista volt, és napi kétszer edzett Molnár István irányítása mellett. Igazi rekortán akkor még nem is volt Nyíregyházán, csak egy hepehupás, amit Ózdról vittek a Sóstói Stadionba. Az 1974-es Európa-bajnokságon kilencedik lett távolugrásban, a 4×100-as női váltó tagjaként pedig a hatodik helyen ért célba.

Ekkor még mindig nem volt 20 éves sem, de a következő évben, 1975-ben már az év legjobb magyar atlétanőjének választották. Montreal előtt 666 centi volt az egyéni legjobbja távolugrásban, ennek ellenére nem tartották számon az esélyesek között. Azon versenyzők közé sorolták, akik harcban lehetnek a helyezésekért.

Aztán jött a selejtező, ahol 642 centit ugrott, és ezzel a már említett Voigt és Alfejeva mögött a harmadik helyen jutott a döntőbe. Nem is ment vissza az olimpiai faluba, a gondolatait a stadionban rendezte.

„Nem volt olyan verseny, amin elindultam, és ne szerettem volna megnyerni. Montrealba azért utaztam, mert döntős akartam lenni. És amikor az első cél teljesült, csak az járt a fejemben, hogy ez is egy verseny, nem különbözik a többitől, bár nagy a stadion, lobog az olimpiai láng, de ettől még csak egy verseny. Ahol én győzni szeretnék. És maximálisan bíztam abban, hogy 660 környékére fogok repülni a döntőben” – emlékezett vissza most, 50 évvel később.

Szabó a döntőben az utolsó előtti volt az első sorozatban, vagyis tizenegyediknek ugrott. Az alábbi részletet a Népsport korabeli tudósításából idézzük, ahol a férjezett nevén írtak róla.

„Erdélyiné Szabó Ildikó az első sorozatban a világcsúcstartó Siegllel együtt 651-et ugrott és ezt másodikra megismételte. A harmadik sorozatban a csehszlovák Nygrýnová 654 centivel túlugrotta a kettőst, amire előbb Siegl 659-cel, majd Erdélyiné Szabó Ildikó 657-tel válaszolt. A döntőben már egyikük sem tudott javítani, de a sorrend módosult. Először Alfejeva tört fel a második helyre, majd az ötödik sorozatban az egyre jobban belelendülő sötét bőrű McMillan vívta ki az ezüstérmet. Erdélyiné szereplésével mindenképpen elégedettek lehetünk.”

Rögzítsük az első hat sorrendjét, mert így jobban lehet látni, mennyire szoros volt a verseny, és milyen minimális különbségek döntöttek: Voigt 672, McMillan 666, Alfejeva 660, Siegl 659, Szabó 657, Nygrýnová 654 cm.

A sportlap tudósítása nem tért ki rá, de a hatodik sorozat igazi drámát hozott. A NYVSC versenyzője minden erejét összeszedte, hiszen érezte, hogy élete nagy lehetősége előtt áll, és akár még a versenyben vezető Voigt sem behozhatatlan. Mindent egy lapra feltéve nekifutott, elrugaszkodott a deszkáról, a közönség felhördült, amikor a homokba érkezett. Úgy érezte, javított az addigi legjobb eredményén, és ezzel feljuthat a dobogóra is.

„Ahogy a homokba csapódtam, azt éreztem, hogy ez nagy ugrás volt. Rögtön visszamentem megnézni a deszkát. Nem láttam a cipőm nyomát a gyurmában, megnyugodtam, hogy nem léptem be. Ez a nyugalom abban a pillanatban megingott és elszállt, amikor az egyik bíró a deszkától odament a lelátó alatt lévő zsűrihez, és valamiről beszélgettek. Nem sokkal később felemelkedett a piros zászló. Az egyik önkéntes azzal lendülettel ment a gödörhöz, és a gereblyével már el is tüntette az ugrásom nyomait. Akkoriban még nem készült felvétel, az edzőm nem kísérhetett el, hogy tiltakozzon, csak én álltam ott tehetetlenül.

Fél centi, ezt mondták nekem utólag, hogy ennyin múlt, de én nem láttam a cipőm orrát a plaszticinben.

Akkor is ezt mondtam a társaimnak. Azt a cipőt egyébként a mai napig őrzöm. Akik ott voltak a közelben, azt mondták, biztosan javítottam az addigi eredményemen. Néhányan úgy emlékeztek, a hétméteres vonal közelében értem földet. Nem tudom, mi lett volna a jobb, ha lemérik, vagy így, hogy a kétely itt maradt örökre bennem. A sportban az igazságot szerettem, hogy mindenki egyenlő a pályán. Én azt érzem, ezt az egyenlőséget az utolsó pillanatban akkor nem kaptam meg.”

A magyar csapat nem óvott, a kor sajátságos viszonyai között a szovjet vagy keletnémet vezetők nem is biztos, hogy jó szemmel nézték volna a panaszt.

Annyit megállapíthatunk, hogy ma már elképzelhetetlen, hogy egy ilyen szintű versenyzőnek nincs ott az edzője a közelben, hanem itthonról követi a tanítványát. Akkor még csak különösebb megütközést sem keltett, hogy Molnár nem lehetett ott az olimpiai csapatban. Ma már a selejtező és a döntő közötti időszakban nemcsak az edző, a masszőr, hanem egy pszichológus is foglalkozna vele. Ő viszont akkor egyszerűen elment ebédelni, mert megkívánta a csirkecombot és az üdítőt.

„A mindennapjaimat nem tölti ki, hogy mi lett volna, ha. De azért sűrűn eszembe jut. Nemcsak olyankor, amikor erről az ötven évvel ezelőtti versenyről kérdeznek, hanem amikor atlétikát nézek a tévében. Nemegyszer előfordult, hogy felriadok álomban. Előjönnek a képek, jól sikerült a gyorsítás, az utolsó lépéseim a helyükön voltak, a sárga zakóban álló versenybírók, hogy repülök a levegőben. És persze az is megfordul a fejemben, hogy engem, a kis csitrit, nem hagyhattak érvényesülni a nagyágyúk között. Életem nagy ugrása volt, de akkor fel sem fogtam, mit veszítettem. Napokkal később, amikor jöttem hazafelé, már egy részét igen. Így is sokan kérdeztek, kíváncsi voltak rám, noha az ötödikeknek általában nem ez a sorsuk. Hát ha még ott lett volna a nyakamban egy érem is? Mindettől függetlenül jó szívvel gondolok vissza a Montrealra, bár akkor még nem tudhattam, hogy nekem ez volt az első és az utolsó olimpiám is egyben. Akkor eszembe se jutott, hogy nem lesz több olimpiám.”

Mivel még nem volt világbajnokság, és Európa-bajnokság is csak négyévente, fedett pályán 1977-ben és 1978-ban kárpótolta magát, ezüstérmes lett előbb San Sebastianban, majd Milánóban az Eb-n. Mégsem ezt a két érmet, hanem az olimpiát említette, amikor élete nagybetűs versenyéről kérdeztem. Mert ott mindent kiadott magából.

1977-ben érte el egyéni legjobbját szabad téren, 676 centit. 1978-ban megsérült, elszakadt az ugró lábában az Achilles-ín. Az első két műtétét itthon végezték el, de nem sikerült jól, mert letapadt a sérült rész, utána Gyulai István segítségével jutott el egy finn specialistához. Még így is fel tudott volna készülni a moszkvai olimpiára 1980-ban, de a mátraházi edzőtáborban egy téli futásban a bokája is megsérült. A sérülések után az önbizalma már nem jutott vissza arra a szintre, ahol előtte volt.

1981-ben vonult vissza, aztán a második házasságából két gyereke is született. Szerzett edzői papírokat, üzemeltetett sportboltot, dolgozott hivatalban, a városban nyíló Tescóban is volt osztályvezető. Aztán pár éve nyugdíjba ment. A koronavírus megviselte, utána a napi futásairól le kellett mondania, a szíve is rakoncátlankodik már néha.

„A sporttól nagyon sokat kaptam, olyan helyekre jutottam el, ahová akkoriban nagyon kevesen. Kanada, Kuba, Európa országait is végigjártam. Azt az egyet sajnálom, hogy nem mostanában versenyzem. A mostani cipők, a ruhák, a jelenlegi technika, az orvosi háttér, az elektronikus mérések, a mostani módszerek, nagyon kíváncsi lettem volna, hogy mire jutnék ezekkel most. Az én technikám a homorítós elugrásra épült, nem szaladtam a levegőben, mint mostanában. Illetve arra is nagyon kíváncsi lennék, ha csak a távolugrással foglalkozhatok, akkor mire lettem volna képes. A klubnál az volt a megszokott, hogy engem dobtak be mindenhol a klub pontszámai érdekében, ha kellett, akár a súlylökésnél. Így olykor túlterhelt, túledzett voltam.”

Szabó akkor még nem tudhatta, hogy Magyarország a 90-es évek végétől az olimpiai érmeseknek életjáradékot biztosít. Ha Montrealban bronzérmes, az elmúlt közel harminc évben lehetett volna egy biztos jövedelme ebből, idén évi négymillió körüli összeg. Ha ezüstérmes, még többet kaphatna.

„Az élet ilyen, nem rágódom ezen. Biztos, hogy nagyobb anyagi biztonságot jelentene, és talán nem egy önkormányzati lakásban élnék itt a negyediken özvegyi nyugdíjból, ahol a hőhullám alatt elég meleg volt. Akkor a járadékról nem tudhattunk. Önmagunkért, és persze az országért sportoltunk, jól éreztük magunkat, tehetségesek voltunk. Az az apró kicsi kétség viszont itt maradt velem immár ötven éve.”

A montreali olimpia érmeseiről szóló cikksorozatot itt olvashatja.