Hargitay: Fájó seb maradt a montreali olimpia
Ötven éve ezekben a napokban rendezték meg az 1976-os olimpiát. Magyarország 22 érmet szerzett, nagy győzelmek születtek Montrealban, sok emlékezetes versenyen szerepeltek a magyar sportolók. A Magyar Olimpiai Bizottság pedig, ahogy 2002 óta mindig, emlékezőtúrát szervezett a helyszínre az érmeseknek. Velük töltöttünk el néhány napot Kanadában.
Első olimpiáján, 1972-ben, 16 évesen bronzérmes lett Hargitay András a 400 méteres vegyesúszásban. 1973-ban Magyarország első világbajnoka lett úszásban Belgrádban, két évvel később megvédte a címét Caliban 400 vegyesen, és kétszázon is győzött. Eközben úszott egy világcsúcsot (4:28,89) az Európa-bajnokságon. 1975-ben az év sportolójának választották.
Csak azért nem abszolút favoritként érkezett a montreali olimpiára, mert az amerikai bajnokságon klubtársa, Verrasztó Zoltán 1976. április másodikán 4:26,00-s szenzációs világrekorddal csapott a célba. Verrasztót elsősorban a 200 hátra készítették fel, de ettől még vegyesúszásban is nagyon erős volt. Edzőjük, Széchy Tamás a világrekord megdöntése után pár nappal így nyilatkozott a Magyar Nemzetnek:
„Semmi más nem történt, hogy ezek után a vegyesúszásnak három esélyese van. Hargitay, Verrasztó és Sós Csaba. Emberi számítás szerint más nem győzhet.”
A jelenlegi kapitány, Sós Csaba ugyancsak az amerikai bajnokságon úszott egyéni csúcsot, Hargitay pedig az amerikai bajnokság után néhány héttel Montrealban tíz méterrel előzte meg Verrasztót.
Széchynek nem lett igaza az olimpiai előrejelzéssel. Az amerikai válogató alatt, június elején rendezték meg a Budapest Bajnokságot, és akkor már látszott, hogy az amerikaiak egyre jobb formában vannak. Rod Strachan 4:26,79-nél állította meg az órát. Széchy ugyanakkor egyáltalán nem aggódott. „Ha ő ennyit úszik, akkor az enyémek 4:20-at tudnak!” – állította sugárzó magabiztossággal a Népsportban.
„Ennyit nem vártam. És pont Strachan. Nem is nagyon értem, mert nincs erős úszásneme” – Hargitay értékelésébe már beleszűrődött nem kis aggodalom. Hargitay viszont pillangón és mellen is nagyon erős volt. Montrealban aztán máig tartó, minden interjúban szóba kerülő, keserű csalódás érte.
„Verrasztó Zolinak nem sikerült a 200 hát, de ez bennem semmilyen rossz érzést nem okozott. Ugyanúgy készültem, az sem ingatott meg, hogy nem a legjobb idővel kerültem a 400 vegyes fináléjába, így nem a négyes pályán úsztam. A két amerikai, Rod Strachan és Tim McKee hihetetlen feljavulására nem lehetett számítani, de amikor a szovjet Szmirnov is elment mellettem a mell végén, akkor igazából megtörtem. Őt bármilyen körülmények között meg kellett volna előznöm.
Hogy nem lett érmem, csakis magamnak köszönhetem, ennyi év távlatából sem érdemes felelősöket keresni, másokra mutogatni, mert én voltam a medencében, nekem kellett volna jobban úsznom. Ennyire voltam képes. Javítottam a legjobb időmön, de a többiek sokkal többet javultak.
Nem hiszem, hogy megváltoztatta volna az életemet, ha ’76-ban a dobogó tetejére állhatok. Hallottam én is, hogy az időzónák közötti átállásból eredt a gyenge formánk, de az átállást számtalanszor megcsináltuk előtte. Ettől még fájó seb marad, de az élet ettől még ment tovább, én pedig hamarosan az állatorvosi tanulmányok felé fordultam. Nem megkeseredett, hanem boldog ember vagyok. Persze, hogy az aranyért mentem, és nyilván szörnyű volt visszamenni az olimpiai faluba. Összedőlt a világ, ez egy semmi máshoz nem hasonlítható érzés. Légüres térben találtam magam. Mi lesz otthon? Mit mondanak? Ez is foglalkoztatott, mert hát üres kézzel megyek haza” – idézte vissza most Hargitay András.
Úgy tudja, hogy itthon néhányan a kudarcukat látva pezsgőt bontottak az uszodában, annyira utálták az edzőjét. Hogy ez nem csak szóbeszéd volt, arról évekkel később már megbizonyosodott.
Akkoriban a magyar sajtóban az aranyérmes Strachanről nem írhatták meg, hogy egy magyar edző, Jon Urbanchek tanítványa, aki kifejezetten jó kapcsolatot ápolt riválisával, Széchy Tamással. Urbanchek Miskolcon született, 1956-ban hagyta el az országot, és mivel disszidens volt, a sikereit sokáig elhallgatták itthon. Gyakran hazajárt, és sokszor ott volt a Komjádi uszodában, ahol a magyar edző az edzéseit tartotta. Az amerikaiak dominanciája olyan erős volt a férfimezőnyben, hogy mindössze egy aranyat engedtek át, azt a britek vihették el.
„Sokat tanultak egymástól, ez a meggyőződésem. Folyamatosan megvolt köztük az információáramlás, évtizedekkel később is. Mindketten hatalmas sikereket értek el. Széchy ugyan nagy formátumú edző volt, de talán még nem állt készen arra 1976-ban, hogy olimpiát nyerjen. Négy év múlva már igen. Igaz, én akkor is negyedik lettem, de Wladár Sanyi már győzött 200 háton Moszkvában, és a műhelynek ez nagyon fontos volt. Minden úgy volt jó, ahogy alakult. Ahol vagyok, oda gyüttem, ez tölti ki az életemet.”
Hargitay úgy érzi, az az edzőjébe vetett töretlen hit, ami elkísérte a korábbi versenyekre, nem volt olyan szilárd Montrealban, mint akár csak hónapokkal előtte. Nem volt ez nagy törés, csak egy apró, de ez éppen elég egy olyan sportágban, ahol mindenki a századmásodperceket üldözi. Ezt a hitet adta vissza később Czene Attilának, amikor 1996-ban kezdte úgy érezni, hogy nem lehet sikeres Széchyvel. Oda nem véletlenül vitte magával Széchy, akivel az utolsó napokban már nem beszéltek a versenyzők, Hargitay előtt viszont megnyíltak.
Hargitay az 1980-as olimpián is leszorult a dobogóról, később állatorvosi diplomát szerzett az edzői végzettsége mellett, többször volt a válogatott kapitánya, legutóbb a 2016-os a riói olimpián. Több könyvet is írt a pályafutásáról, az úszásról. Budakeszin az uszodát róla nevezték el, a településen 2006-ban létrehozta a Magyar Nemzeti Himnusz-szobrot.
