Sokkoló világcsúcs első dobásra – így lett az apja után Németh Miklós is olimpiai bajnok

Az egész magyar sport egyik legnagyobb nemzetközi hatást kiváltó győzelme volt a gerelyhajító Németh Miklós csodálatos sikere az 1976-os montreali olimpián. Már csak azért is, mert először fordult elő az egyetemes atlétika történetében, hogy az apa után a fiú is aranyérmes lett. De addig sok buktató volt, két évvel korábban például abba akarta hagyni.

„Sok mélypont volt. Az egyik ilyen a ’74-es Európa-bajnokság, Rómában bejött egy norvég srác a harmadik helyre, vagy két métert rám vert, én meg hetedik lettem. Mindkettőt nagyon nehéz volt megemészteni, mert jó formában éreztem magam. Akkor azt mondtam Pulyka bácsinak, vagyis Fejes Zoltán kapitánynak, hogy én ezt nem folytatom, abbahagyom. Jó, jó, mondta ő, de lesz még egy verseny a Népstadionban két hét múlva, azon azért indulj el. Hallgattam rá, és akkor ott minden összeállt. 87,44-et dobtam, hat méternél is többet, mint az Eb-n, vagyis azt jól éreztem, hogy sok maradt bennem. Ez a dobás adott lendületet, mert utolértem 1967-es önmagamat, aki szintén képes volt ekkora hajításra. Az a dobásom is Montrealban volt egyébként, szóval nekem ez a város csupa jót hozott” – emlékezett vissza Németh Miklós, hogy miért fordult meg a fejében a feladás.

Az 1973-as évet új edzővel, Kulcsár Gergellyel kezdte, akivel előtte versenyzőtársak, de egyben riválisok is voltak. Kulcsár három olimpián szerzett érmet, egy ezüstöt és két bronzot. Az 1968-as bronzérme idején már Németh is ott volt a mezőnyben, igaz, sérülten versenyzett. 1972-ben mindketten dobtak Münchenben. Kulcsár edzősködése alatt az első évük nem volt jó, a második év nagy versenyét, a már említett római Eb-t a dobásnál technikai gondok nehezítették. A Népstadionban elért nagy dobás viszont reményt és hitet adott.

„Gergely az önbizalmamnak tett jót, azon túl, hogy jó ember és segítőkész barát volt. Akkoriban egy videót beszerezni az ellenfelekről, mondjuk úgy, hogy döcögős volt, engedélyeket kellett kérni, könnyű volt elveszni a bürokráciában. És ha még hozzá is jutottunk, egyáltalán nem biztos, hogy a kamera olyan szögben vette fel a dobás technikáját, a legfontosabb részeket, amiből érdemi következtetéseket lehetett levonni. Gergely azt sem tartotta rangon alulinak, hogy videók beszerzésében segítsen engem. A ’75-ös év után, amikor már 90 méter fölé jutottam, amivel át is vettem a vezetést a világranglistán, azt nyugtáztuk, hogy jó úton járunk, és hát vártuk nagyon az olimpiát.”

Németh sportolócsaládba született, apja, Imre 1948-ban a kalapácsvetés olimpiai bajnoka volt, később világcsúcsokat is dobott. Lakásuk vitrinjében mindennap szem előtt volt az 1948-as olimpiai aranyérem, és mellette egy bronz is.

„Apámat ötévesen legyőzhetetlennek láttam. Kicsit meg is sértődtem a világra, amikor az ’52-es olimpiáról csak bronzzal tért haza. Az ötéves lelkemmel fel sem tudtam fogni, hogy Csermák József megelőzhette, ráadásul még világrekordot is dobott Helsinkiben. Akartam én is egy olyan aranyérmet. Nem szerettem volna, hanem akartam. Hogy sportolni fogok, az nem volt kérdés, a nagy dumás Várszegi Józseffel találkoztam egyszer a Vasas telepén, ő fűzött meg, hogy a gerely nekem való. Értett hozzá, volt olimpiai bronzérme. A labdával sem voltam rossz, bár nem voltam egy Puskás Öcsi, és súlyokat is emelgettem, a gerely mellett az döntött, hogy 17 évesen majdnem 70 métert dobtam.”

Németh Imre a Népstadion létesítményeinek az igazgatója volt, amikor 1974-ben a fia azt a hatalmasat dobta ott, ami a sportban tartotta. Fiának eleinte nagy kihívást jelentett, hogy a nyomdokaiba lépjen, de később már nem mint az Imre fiát emlegették, hanem Miklósként, a saját teljesítményével érdemelte ki ezt az elismerést.

Beszélgetésünkkor szóba hoztam, hogy az atlétikában az egész világon egyetlen másik olyan család, amelyben az apa és a fia is olimpiai bajnok lett: az amerikai Charles Jenkins (1956) és Charlie Jenkins Jr. (1992), ők a 400 méteres futásban lettek elsők. „Nem tudtam erről. De jó ezt hallani” – reagált egy mosollyal. Annak külön örült, hogy erről az olimpiák előtt meg szoktak emlékezni a világban is. Magyarországon egyébként van még egy család, amelyben az apa és a fiú is olimpiai bajnok, a vízilabdázó Szívósék: idősebb és ifjabb Szívós István.

Németh tehát az egyik favoritként érkezett a montreali olimpiára, és persze azzal a teherrel, hogy közel 30 évesen ez az utolsó lehetősége a nagy dobásra. A selejtezőben a második legjobb eredményt érte el, akkor tizenhatos döntőt rendeztek, őt tizenegyediknek szólították az első sorozatban, és mindenki megdermedt, amikor azt látta, hogy a gerely 70 méter után érte csak el a csúcspontját, és noha már leszálló ágban volt, még akkor is nagy erővel és sebességgel repült. A 94 méteres, világcsúcsot jelentő vonal mögött landolt, hatalmas morajlást váltva ki a stadionban.

Ő a becsapódáskor még nem tudhatta, mekkorát dobott, de azt érezte, hogy nagyon messzire ment, ezért ugrált örömében, és bokszolt a levegőbe. Azt csak másodpercekkel később láthatta meg az eredményjelző táblán, hogy fél méterrel megjavította a korábbi rekordot:

94,58

Ezzel sokkolta a mezőnyt, a finn riválisa azt mondta, úgy ültek ott egymás mellett a dobózóna szélén, mint az ázott verebek. Némethből olyan eufóriát váltott ki a világrekord, hogy a következő két sorozatban egyszerűen nem is állt oda a dobásra, mert nem tudott volna megfelelően koncentrálni.

„Nem volt tökéletes dobás – jelentette ki most. – De nagyon jó dobás volt. Volt egy kanadai, aki a selejtezőben ijedtében nagyon jól elkapott egy dobást, még mondogattam is magamban, valahogy így kéne nekem is. Aztán összejött, jól eltaláltam a ritmust, jó volt a berántás, de a tökéletestől messze volt.”

Azt is kérdeztem tőle, hogy a dobogó tetejére, az eredményhirdetésre magával vitte-e még ezt a csillapíthatatlan eufóriát, vagy ott már kezdett csökkenni az adrenalin. Meglepő választ adott.

„A Himnusz alatt természetesen ott volt bennem a katarzis, hogy amiért minden egyes nap küzdöttem, valóra vált, a sérülések ellenére megérte kitartani. De tudat alatt már beszökött egy kis aggodalom is, hogy mostantól nem adhatom ennél lejjebb, ez az aranyérem kötelez. A hazatérés után vettem egy új Zsigulit, pár üveg piával el tudtam érni, hogy a rendszámom 94-58 legyen. Aztán ez később már nyomasztólag hatott, mert Paragi Feri már 96 méter felett járt, ő lett a világcsúcstartó, engem meg a rendszám arra emlékeztetett, hogy már nem én vagyok a legjobb. Később le is cseréltem. Akkoriban már nem is sikerült 90 méter fölé jutnom. Igaz, ebben szintén közrejátszott egy újabb sérülés, akkor a vállizmom makacsolta meg magát.”

1977-ben még a világranglista vezetője maradt, 94 méter fölé jutott tíz centivel Stockholmban, utána már nem tudta átlépni a 90 méteres álomhatárt. A moszkvai olimpiára kijutott, döntős volt, a nyolcadik helyen zárt. A nyolcvanas évek elején is versenyzett, de már ezzel párhuzamosan edzősködött is az olaszokkal. Az 1984-es olimpia előtt megkérte a brit Tessa Sanderson, hogy segítse a munkáját. Los Angelesben ő lett a bajnok.

„Tessa eljött velünk néhány edzőtáborba, nem lehetett észrevenni benne a legyőzhetetlen akaratot. Amiben én tudtam neki segíteni, az az önbizalom volt. A ’84-es félbevágott mezőnyben megnyerte a versenyt. Ha külföldön írnak a sikeréről, engem nem szoktak megemlíteni, emiatt nincs keserűség bennem. A cseh Jan Železnývel viszont nagyszerű eredményeket értünk el, csúcsokat, olimpiai aranyat. Szép volt az edzősködés, de a versenyzői identitás állt hozzám közelebb.”

Németh tudományos oldalról is közelített a sportágához, kifejlesztett egy speciális, érdes felületű gerelyt is, amit akkoriban az egész világ használt. Itt egy kis összefoglaló, hányan dobtak vele, és milyen nagyokat. A legjobb gerelyeket most is Németh cégétől lehet venni. A szakértelmére a világ számos pontján kíváncsiak mind a mai napig, mindenfelől kérnek tőle tanácsokat.

A montreali cikksorozat többi részét itt tudja elolvasni.