35 év után találkozott újra az olimpiai bronzérmes kenupáros két tagja
Ötven éve ezekben a napokban rendezték meg az 1976-os olimpiát. Magyarország 22 érmet szerzett, nagy győzelmek születtek Montrealban, sok emlékezetes versenyen szerepeltek a magyar sportolók. A Magyar Olimpiai Bizottság pedig, ahogy 2002 óta mindig, emlékezőtúrát szervezett a helyszínre az érmeseknek. Velük töltöttünk el néhány napot Kanadában. Ötödik rész.
A montreali kajak-kenu pálya különlegessége, hogy a Forma–1-es pálya tőszomszédságában van. A Buday Tamás–Frey Oszkár kenupáros itt érte el élete egyik legnagyobb sikerét: ötszáz és ezer méteren is harmadikok lettek 1976-ban.
Buday Kanadában él, a nyolcvanas évek végén, amikor már legálisan lehetett kiszerződni, akkor ragadta meg az alkalmat. Frey Magyarországon maradt, így az első kérdés rögtön adódott, hogy hány év után találkoztak újra. Kisebb számolgatás után 35 évben állapodtak meg.
Miután fotók sora készült róluk, megkérdeztem, mit írnának a közös kép alá, ha kiposztolnák a közösségi médiába. „Bármennyire is banális, de elsőre az jutott eszembe, hogy újraegyesülés, bár angolul van talán több árnyalata ennek a szónak. Azt hiszem, a lényeget ennél jobban nem fejezi ki semmi” – mondta Buday, Frey pedig bólogatott.
„A napok alatt, amiket együtt töltöttünk, nagyon sok emlék előjött, de volt egy, amivel megleptem Oszit – folytatta Buday. – A testvéremmel, a kézilabdás Ferivel az olimpiai faluban találkoztam, aki a döntő előtt levágta a hajam. Addig szép hosszú fürtjeim voltak, ennek vetett véget a bátyám. Fordított Sámson-sztori ez, mert mint kiderült, nem a hajamban volt az erőm. Jött a rádióközvetítés, Vass István Zoltánt annyira meglepte, hogy zavarában azt találta mondani, nem lát engem a hajóban, pedig hát akkor sem voltam kis darab. Az előfutamokban viszont még valóban hosszú hajjal eveztem.
Több sem kellett itthon a feleségemnek, elszorult a szíve, aggódni kezdett, mert valahogy velem mindig történt valami a nagy versenyeken, mi van, ha most is? Volt, hogy megcsípett egy medúza, eltörött a lapátom, egy rózsatövis is kellemetlenséget okozott. Aztán ahogy célba értünk, akkor javított a riporter, és a feleségem is megnyugodott, tudta, hogy tízezer kilométerre tőle mégis minden rendben van. És persze örülni is tudott az éremnek, aminek mi ketten a hajóban is.”
A szovjet páros, Szerhij Petrenko és Alekszander Vinogradov dominált ezen az olimpián, mindkét távot megnyerték, Budayék ötszázon nagy versenyben voltak az ezüstért a lengyelekkel, ezer méteren nagyobb különbség alakult ki.
Frey egyébként a sztorijukból azt emelte ki, hogy nekik már a kijutás hatalmas siker volt, mert a hazai válogatón az 1975-ben világbajnok Árva Gábor–Povázsay Péter-duót kellett legyőzniük, hogy egyáltalán rajthoz állhassanak Montrealban, ami nagyon nem volt könnyű. Mivel a hazai trónfosztást végrehajtották, ők utazhattak Kanadába.
A párosuk 1980-ig maradt együtt, a moszkvai olimpián is egymás mögött térdeltek a hajóban, akkor az éremről lecsúsztak. A legsikeresebb évük az 1978-as volt, amikor világbajnokok lettek ezer méteren Belgrádban. Buday az 1980-as olimpiai bajnok Vaskuti Istvánnal is evezett egy hajóban a nyolcvanas években.
Buday gyerekei, Attila és Tamás Magyarországon születtek, de már Kanadában nőttek fel, és az athéni olimpián ők indulhattak kanadai színekben. A 2006-os szegedi világbajnokságról pedig ezüstéremmel térhettek haza, a Kozmann György–Kolonics György-egység mögött lettek másodikok.
