Öt napot feküdt kómában koponyatöréssel, tíz hónappal később olimpiai bronzérmes lett
Ötven éve ezekben a napokban rendezték meg az 1976-os olimpiát. Magyarország 22 érmet szerzett, nagy győzelmek születtek Montrealban, sok emlékezetes versenyen szerepeltek a magyar sportolók. A Magyar Olimpiai Bizottság pedig, ahogy 2002 óta mindig, emlékezőtúrát szervezett a helyszínre az érmeseknek. Velük töltöttünk el néhány napot Kanadában. Negyedik rész.
„Amikor a mellettem fekvő bácsit szólongatták a nővérek a veszprémi kórház szobájában, az számomra is egy fontos pillanat volt, mert akkor tudtam: életben maradtam. Az én montreali történetem innen indul” – ezekkel a drámai szavakkal tekintett vissza az 1976-os olimpia előtti időszakra Tóth Harsányi Borbála, az ötven évvel ezelőtti kézilabda-válogatott erőssége, aki a maga idejében egyedül is képes volt meccsek eldöntésére, és kulcsszerepet játszott a Bakony Vegyész 1970-es történelmi bajnoki címében.
Az akkor épp 150-szeres válogatott játékos szilánkos kéztöréssel, koponya- és arccsonttöréssel úszott meg egy tragikus balesetet 1975 szeptemberében.
Az 1500-as Zsiguli Tihany környékén nagy sebességgel, mint később kiderült, féknyom nélkül a fának csapódott szombatra virradóra, hazafelé menet. A sofőr és a mellette utazó barátnője meghalt, Tóth Harsányi és a mellette ülő partnere a hátsó ülésen életben maradtak.
A kézilabdás a kórházban még eszméleténél volt, ott ájult el, és öt nappal később ébredt fel a kómából. Több mint egy hónapot feküdt a kórházban, a bal kezét is operálni kellett, a válogatott a decemberi vb-n nélküle harcolta ki a bronzérmet és egyben az olimpiai részvételt, ő csak a tévé előtt ülve szurkolhatott a társainak és a testvérének.
A kor viszonyait jól visszaidézi az egyik sportvezető Magyar Ifjúságban megjelent nyilatkozata: „Ha ez a baleset nappal történik, a saját kezemmel ápolom. De éjszaka történt.” Úgy kezelték, mintha bűn lett volna, hogy kikapcsolódott, a későbbi cikkeknek is az volt az üzenetük, hogy egy élsportolónak este tíz után már otthon a helye. Tóth Harsányi nem volt bulizós típus, de mivel a következő meccsük időpontja még messze volt, engedélyezett magának egy kis lazítást, ami aztán majdnem végzetes lett.
„Az nem létezik, hogy én nem leszek ott az olimpián, ez járt végig a fejemben. A férfiak már 1972-ben játszhattak, nekünk négy évet még várnunk kellett, hogy ott lehessünk a programban. Hat csapattal rendezték meg az első tornát. A testvéremmel, Katival együtt akartam utazni, de epizodistának semmiképp se akartam menni, hogy kegyelemből kivisznek, azt nem szerettem volna. 1976 elején már száz méter futásnak is örültem. Mondhatjuk, hogy mélyről indultam. Olyan mélyről, mint talán senki más.
Aztán visszatértem, játszottam a bajnokságban. Török Bódog kapitánynak azt mondtam, csak akkor tegyen be a csapatba, ha játszani is fogok. Olyan sokat nem játszottam, mint reméltem, ez egy kicsit keserűség a mai napig. A kapitány azt mondta, engem a bronzmeccsre rejteget. Mondom neki, Bogyi bácsi, 186 centi vagyok, hogy lehet engem rejtegetni? A románok ismernek, mint a tenyerüket, az elmúlt években folyamatosan ott voltam ellenük a pályán. Szóval a bronzérem volt a tét, szerencsére három gólt is dobtam, ami nagyon jót tett a lelkemnek. Megnyertük a bronzot, ott álltunk a dobogón, most pedig rávettem magam erre az útra, ha a lábam már nehezebben is mozog, és nem én vagyok a legstabilabb mozgású a csapatban, még egyszer el akartam ide jönni. És szerencsére mindig volt valaki, akibe bele tudtam karolni, így nem maradtam le a többiek mögött.”
A történelmi érmet szerző kéziválogatottból hatan vállalták az utazást, a Tóth Harsányi testvérek mellett Angyal Éva, Nagy Ilona, Gódorné Nagy Mariann és Tomann Rozália. Utóbbi kettő az olimpia logóját is magára tetováltatta, annyira meghatározó volt az életükben Montreal:
Magyarország az olimpián Japán és Kanada kötelező legyőzése után a szovjetektől kikapott (9-12), az NDK ellen pedig 4-2-es félidő után 7-7-es döntetlenre végzett, a románok ellen így az utolsó meccsen a harmadik hely volt a tét. Az akkor 30 éves Tóth Harsányira lövőként és beállóként is lehetett számítani, és a 20-15-ös sikerből, ahogy említette, három góllal is kivette a részét.
Az olimpia után visszavonult, elvégezte a műszaki egyetemen a vegyipari gépész szakot, aztán közgazdászdiplomát szerzett. A sporttól azonban nem szakadt el, edzősködött, nemzetközi ellenőr volt, cikkeket írt a Képes Sportba, az induló Juventus Rádió szerkesztője is volt. Augusztus elején ünnepli nyolcvanadik születésnapját.
A magyar válogatottnak 1976 után húsz évet kellett várnia, hogy ismét olimpiai érmet – újra bronzot – nyerjen. Akkor az a Laurencz László volt a kapitány, aki Tóth Harsányinak volt az edzője Veszprémben.
A sorozat korábbi részeit itt tudja megnézni az ikonikus fotón szereplő Egervári Mártáról, a libapásztorfiú Réczi Lászlóról és a világ előtt járó Magyar Zoltánról.
