Magyar Zoltán már három éve csinálta a róla elnevezett vándort, de a riválisok az olimpiai döntőre sem tudták lemásolni
Ötven éve ezekben a napokban rendezték meg az 1976-os olimpiát. Magyarország 22 érmet szerzett, nagy győzelmek születtek Montrealban, sok emlékezetes versenyen szerepeltek a magyar sportolók. A Magyar Olimpiai Bizottság pedig, ahogy 2002 óta mindig, emlékezőtúrát szervezett a helyszínre az érmeseknek. Velük töltöttünk el néhány napot Kanadában. Harmadik rész.
„Zoli, te ugye hozod az aranyat?!”
– ezzel a kérdéssel fogadta Magyar Zoltánt egy ismert sportvezető a montreali olimpiai faluban, amikor ötven évvel ezelőtt találkoztak. Sorra teltek a versenynapok magyar győzelem nélkül. Az öttusacsapattól aranyat reméltek, pláne a szovjet Borisz Onyiscsenko kizárása és a szovjetek kiesése után, de bronz lett belőle. Úszásban, súlyemelésben, birkózásban, ökölvívásban sem alakultak jól a dolgok, ez indokolta a kérdést. Magyar most is pontosan emlékszik erre a sztorira.
„Jólesett ez a kérdés, mondhatom, jól időzítették, mert akkor már vagy két napja nem voltam vécén. Amúgy is mázsás terhek voltak rajtam, még pakoltak egy kicsit a vállamra. Valamit talán bólogattam rá, kicsit hümmögtem. Már a csapatverseny után voltunk, ahol akárhogy próbálkoztunk, éreztük, hogy az NDK-t nem fogjuk megelőzni, és nem azért, mert gyengébbek vagyunk, az ő pontjaikat valahogy mindig felfelé kerekítették. Nagyon sajnálom egyébként a csapatot, hogy nem tudtunk odaérni a bronzra, hat tornász 36 gyakorlata után két tizeddel végeztek előttünk.
Az biztos, hogy életemben nem izgultam annyira, mint a montreali egyéni döntő előtt. Spannoltam is magam, szétszedem azt a lovat, mondogattam magamban. Az nem létezik, hogy leessek róla. Aztán sikerült minden mozdulat, a nagyjából félperces gyakorlatom után megkönnyebbültem. Az olimpia második hete már a szórakozásról szólt” – elevenítette fel. A tornaversenyek helyszínén ma már egy pláza áll.
A 2015-ben a nemzet sportolójának választott Magyar Montrealban már a második olimpiáján szerepelt. Rá is igaz a mondás, hogy biztosan származott előnye abból, hogy nem favoritként is átélhette a játékok hangulatát. 1972-ben Münchenben Molnár Imre mögött a második legjobb versenyző volt, és mind a hat szeren magas színvonalon tornázott. Azt az elemet, amivel forradalmasította a lólengést, a Magyar-vándort már akkor tudta, de a teljes gyakorlatot még nem tudta hibátlanul végrehajtani. Leesett a csapatversenyben, de az egyéni összetettben már magasabb pontszámot kapott, mint az egyéni döntőben később győztes szovjet Viktor Klimenko. 1973-ban már nyert vele.
A Magyar-vándor ötlete Vígh László fejéből pattant ki, aki 12 évvel volt idősebb nála, épp az olimpia alatt, Montrealban ünnepelte a 35. születésnapját. A Testnevelési Főiskola elvégzése után 1964-ben a Ferencvárosba került szakosztályvezetőnek. Magyarral pár évvel később találkozott, és együtt meghódították a világot. Vígh szerint az erőnlét volt a legfontosabb, és a magyarok technikai problémáit a gyengébb kondícióra vezette vissza. Emellett addig nem gondolt senki arra, ami ma már alapvetés, hogy körözni is lehet a ló felett, ami elegánssá tehet egy gyakorlatot.
Az új elem lényege: páros körök a ló minden részén, a bőrön, az egyik kápán, a két kápa között, a másik kápán és a ló végén. A legnehezebb benne a bemerészkedés a két kápa közé, amiből általában mindenki leesett, mert beleakadt a köröző lába valamelyik kápába. Montrealban egyedül Magyar volt az, aki a két kápa közötti területet is aktívan kihasználta, ez számított a védjegyének:
Amíg gyakorolták ezt az elemet, előfordult, hogy Vígh lábtörlőket rakott a két kápa közé, hogy kisebb legyen a szintkülönbség, később aztán ezeket kiszedte, amikor már egyre magabiztosabban hajtotta végre Magyar a róla elnevezett vándort. „Befordultunk néhány zsákutcába, de valahogy mindig kijöttünk belőle. Laci szemléletére jellemző: fontosabbnak tartotta a szorgalmat a tehetségnél, én pedig tűrtem és elviseltem a stílusát. Nem mindig zokszó nélkül, de harmonikusan dolgoztunk egymás mellett.”
Az 1976-os olimpiai döntőben is kuriózumnak számított a Magyar-vándor, noha a japánok külön stábbal érkeztek Magyarországra, ahol videóra rögzítettek egy csomó edzést, próbálták lemásolni Magyar és mások mozgását, de csak nehézkesen tudták megtanulni, jóllehet, az országban nagy tradíciója volt a sportágnak, legendák születtek ott.
Mivel Magyar a montreali döntőben is a világ előtt járt, nem lehetett kérdés, hogy nyer, ha nem ront. Ha megcsinálja azt, amit egyébként esős délutánokon mindig, akkor ő az olimpiai bajnok. Az ugrás döntőjében ötödik lett, egy órával később a lólengésben ötödiknek szólították, és a 9,9-es pontszáma aranyérmet jelentett. Favorithoz méltó, a tökéleteshez közelítő gyakorlat volt. A finálé utolsó résztvevője, a keletnémet Michael Nikolay már nem volt veszélyes rá.
Magyar későbbi győzelmi szériájában is jelentősen közrejátszott, hogy mindig egy lépéssel a világ előtt járt. Hamarosan a szökkenő vándort is beépítették a gyakorlataiba, az orsó nevű elemet is, így 1973 és 1980 között mindig volt egy kicsi plusz, amit a többiek nem tudtak.
„A ‘76-os gyakorlatomat is vissza tudom idézni, de a 80-asban volt már benne minden olyan elem, ami rám jellemző volt. Szorgalmas és fegyelmezett voltam, és mindent elvégeztem, amit az edzőm mondott. Kellett az újító szándék, a folyamatos innováció, de azokat az edzéseket ki kellett bírnunk valahogy, mert nagyon nem voltak könnyűek, hogy a monotonitásról már ne is beszéljek. Ha századszorra sem rontottunk, akkor mertük mondani, hogy ezt már tényleg tudjuk, belénk ivódott.”
Mostanában sokszor halljuk, hogy egy vereség mennyire jó hatással volt egy versenyző karrierjére, mert utána egy alapos számvetéssel átértékelte a teljesítményét, a tudását, a hozzáállását a munkához. Vagyis egy kudarc segítette a későbbi építkezését, hogy elérje tudása maximumát. A hét éven át legyőzhetetlen és veretlen Magyartól azt kérdeztem, nem akarta volna-e legalább csak egyszer kipróbálni, milyen az, ha kikap.
„Nem. Nagyon nem. Nem akarok kiábrándító választ adni, de nem tudom, mit váltott volna ki belőlem, másokból, milyen esetleg káros folyamatok indulhattak volna be egy vereség hatására. Más világ volt a hetvenes években, nekünk mindig a tíz pontra kellett törekedni, vagyis az akkor adható legmagasabb pontszámra. A kitűnő tanulónak mindig a tudása maximumát kellett hoznia az iskolában, nem nézték jó szemmel a négyest, ha amúgy ötöst is lehet kapni. Szóval így volt jó, ahogy alakult, nem akartam megízlelni, milyen egy vereség, amikor az ember feláll a padlóról, még ha biztosan van is benne pátosz. Egyáltalán nem hajtott a kíváncsiság, hogy megérezzem a vereséget is.”
Magyar 1980-ban tízpontos gyakorlattal és címvédéssel vonult vissza, ő az egyetlen magyar tornász, aki meg tudta védeni a címét. Később állatorvosi diplomát szerzett, élvezte a civil munkáját. 2011 óta a Magyar Tornaszövetség elnöke.
