Három csapattal is megnyerte a Bajnokok Ligáját, aztán stadiont építtetett a szülővárosának
Május 30-án a sorozat történetében először rendezheti meg Budapest a Bajnokok Ligája döntőjét, a Puskás Arénában ünnepelhet Európa legjobb futballcsapata. A fináléig mindennap visszatekintünk a döntők egy-egy nagy pillanatára, egyéniségére, érdekességére. BL-sztorik, hatodik rész.
A Bajnokcsapatok Európa Kupájának 1956-os első döntője óta a hetvenedik finálét rendezik az idén. A sorozatnak hetven év alatt egyetlen olyan játékosa van, aki három csapat mezében is a magasba emelhette a trófeát: ő Clarence Seedorf.
Hogy mekkora bravúrt ért el a holland középpályás, arról sokat elmond, hogy huszonhatan vannak olyanok, akik két klubbal nyertek. A világbajnok francia Didier Deschamps-nak meglehetett volna a harmadik, nyert a Marseille-jel (1993) és a Juventusszal (1996), de aztán a Valenciával veszített a Bayern Münchennel szemben 2001-ben. Cristiano Ronaldónak is majdnem összejött, ő nyert a Manchester Uniteddel és a Real Madriddal, de a Juventusszal elbukott a döntőben. Xabi Alonso átélhette a győzelmi mámort a Liverpoollal és a Real Madriddal, de a Bayernnel nem – és a sort még lehetne folytatni azokkal, akik megálltak kettőnél.
Seedorf a dél-amerikai Suriname fővárosában, Paramaribóban született 1976. április 1-jén, kétévesen költözött át családjával együtt Hollandiába. Amszterdamtól 30 kilométerre, Almerében nőtt fel. Apja, Johann focizott, ahogy a testvérei is, emiatt viszonylag gyorsan kapcsolatba került a labdával.
Hatévesen már igazolt játékos volt, és az Ajax játékosfigyelő hálózata gyorsan felfigyelt rá. Hollandia 1988-ban megnyerte az Európa-bajnokságot, és az ország már akkoriban is az élen járt a tehetségek felkutatásában, képzésében és befuttatásában. Seedorf még 17 éves sem volt, amikor bemutatkozott az Ajax felnőtt csapatában, aztán 1994 decemberében a Luxemburg elleni Eb-selejtezőn debütált a válogatottban, és rögtön megszerezte az első gólját is.
1995 nyarán a Milan elleni Bajnokok Ligája-döntőben a középpálya motorja volt, a fiatal csapat meglepetésre legyőzte a nagy nevekből álló címvédőt. A BL 1993 óta íródó történetében kétszer fordult elő, hogy nem az öt európai topligából kerül ki a győztes, ez volt az egyik ilyen alkalom.
A döntő után a Sampdoriába igazolt, onnan egy év után Madridba. A Real már évekkel korábban hívta őt, de akkor nemet mondott. 1998-ban a Juventus elleni, 1–0-ra megnyert döntőben a középpálya bal oldalát játszotta be.
Az Inter 2000-ben igazolta le, de két év után már a Milan játékosa volt, és azon kevesek közé tartozik, aki a városon belüli klubváltás ellenére jó kapcsolatban maradt mindkét szurkolótáborral. A Milannal 2003-ban és 2007-ben is nyert (először a Juventus ellen büntetőkkel, majd a Liverpool ellen 2–1-re), a Carlo Ancelotti által megálmodott rombusz alakú középpálya alapjátékosa volt. Sérülések alig hátráltatták a karrierje alatt, azt írták róla a sajtóban, olyan, mintha farönk lenne a combja helyén.
A sokoldalúsága miatt védekezésben és támadásban is nagy hasznát tudták venni. Egy portréban így jellemezték: „A játék tökéletes megértése alkalmassá tette, hogy alkalmazkodjon a különféle taktikai rendszerekhez. Képes volt irányítani a játék tempóját, ami értékes eszköz védekező és támadó helyzetekben egyaránt.”
A kihagyhatatlan újságírói kérdésre, hogy a három győzelem közül melyik áll legközelebb a szívéhez, így felelt a FourFourTwónak. „Ha négy gyermeked van, melyiket szereted a legjobban? Az Ajaxnál hatan vagy heten jöttünk fel az ificsapatból, köztük Kluivert, Bogarde és Davids, így ahhoz a trófeához különösen kötődöm. Madridban erős csapatunk volt: Karembeu, Panucci, Mijatović. És akkor ott van a Milan is. A győzelemben az érzelmek kitörése a legszebb, ami minden korlátot áttör.”
Levezetésként még nyert a brazil Botafogóval egy bajnoki címet 2013-ban, aztán a Milan hívására edzősködni kezdett, ebben azonban nem igazán találta meg a számítását. Közgazdászdiplomát szerzett az egyik híres milánói egyetemen, ennek jelenleg is hasznát veszi, de kipróbálta magát a New York Times újságírójaként, a BBC riportereként, miközben sohasem feledkezett meg arról, honnan jött, és szülővárosa, Paramaribo egyik külső kerületében stadiont építtetett.
Wayne Rooney azt mondta róla, hogy a legkellemetlenebb ellenfél, akivel valaha szembetalálta magát a pályán. Ám talán még ennél is fontosabb közvetett elismerés, hogy Ronaldinho Milanba igazolása ellenére is megtarthatta a 10-es mezt – a brazil szupersztár a 80-asban játszott.
Karrierjéből egyedül a világbajnoki érem hiányzik; ahhoz is közel volt, de Horvátország 1998-ban a bronzmeccsen megverte Hollandiát.
