A gyermekvonatok, amikkel egy évszázada hatvanezer gyerek utazott Magyarországról Nyugat-Európába
A legtöbb magyar újság beszámolt arról száz évvel ezelőtt, hogy 1926. április 24-én hazatért Belgiumból a századik gyermekvonat. A vonat 1350 kilométer megtétele után hatszáz gyerekkel futott be Antwerpenből a Keleti pályaudvarra délelőtt tíz órakor. A belga nagyvárosban ünnepélyes és bensőséges keretek közt búcsúztatták el az ország vendégszeretetét élvező gyerekeket.
Az eseményen az egyik pap a humanitárius segítség láttán egy 11. századbeli párhuzammal élt: arra emlékeztetett, hogy Liège környékéről akkoriban sokan vették az irányt a Kárpát-medence felé a jobb élet reményében. Most pedig Belgium segített a nehéz sorsú magyar gyerekeken.
„Jansen kanonok megemlékezett Magyarország nagy történelmi feladatáról, amikor a nyugat és a kereszténység védbástyája volt a keleti török veszedelem ellen. Emelte poharát a jobb jövőre és Magyarország feltámadására” – írta helyszíni tudósításában a Pesti Hírlap. Kosztolányi Dezső érdeklődését is felkeltette ez az akció. „Bámulatos államférfiak a gyermekek. Ajánlom a népeknek, hogy így próbáljanak barátkozni. Ne a felnőttek találkozzanak.”
A gyermekvonat elnevezés 1920-ra vezethető vissza, és példaértékű kezdeményezést takart. Az Országos Gyermekvédő Liga állami támogatással az első világháborúban sokat szenvedett gyerekek megsegítését tűzte ki céljául ezzel a karitatív akcióval.
Az volt a terv, hogy a traumatizált, sok esetben félárva, nehéz sorsú gyerekek ne dohos pincelakásokban vagy tömegszállókon, hanem kulturált körülmények közt élhessenek, nem utolsósorban mindennap étkezhessenek. A háború utáni nélkülözésben ugyanis gyakorta előfordult, hogy egy-egy szülő azért választotta a gyermekvonatot, mert napokon át nem tudott megfelelő élelmet adni a gyerekének. Holland családok pedig vállalták, hogy egy tányérral többet tesznek az asztalra.
„Sápadt, sovány, csenevész emberpalántákat vittek holland, svájci, majd később a belga határokon túlra, ahonnan idővel piros-pozsgás, erőteljes kis magyarok tértek vissza”
– mutatta be lelkesen és érzékletesen a Szózat nevű lap a program gyakorlati fontosságát.
A Liga 1906-ban alakult, és a vezetői folyamatosan keresték a kapcsolatot Hollandiával. A protestáns vallási szál évszázadok óta jelen volt a két ország között. Raffay Sándor evangélikus püspök nemcsak tagja, hanem motorja is volt ennek az akciónak. Míg az Osztrák–Magyar Monarchia a háború előtti években gazdag országnak számított, Hollandia a gyarmatai ellenére nem volt olyan jómódú akkoriban. Svájcra, Svédországra, Nagy-Britanniára is gondoltak mint fogadóországra, hiszen azokat nem érintette a háborús pusztítás. A háború megpróbáltatásaitól szintén szenvedő Belgium 1923-tól nyújtott segítő kezet a magyar gyerekeknek.
Volt, aki háromévesen kelt útra, volt, aki jóval idősebben, már késő kamaszkorban kapott jegyet a vonatra. Az első utazásra 1920. február 8-án került sor, hatszáz gyerekkel gördültek ki a vagonok a Keletiből, közülük sokan nem beszéltek németül. A hollandok gyorsan rájöttek, hogy mivel a gyerekek nagyon gyorsan tanulnak, felesleges nyelvismereti feltételt szabni, így ettől eltekintettek.
A gyerekek átlagosan két hónapot töltöttek kint, és utána indult értük egy újabb szerelvény, ami még Budapesten ugyancsak zsúfolásig megtelt, így váltották egymást, és üresen nem kellett fordulniuk a vonatoknak. Előfordult, hogy valaki a tizenévesek közül a jobb élet reményében kint maradt, volt, akit a kinti családok szerettek volna örökbe fogadni, noha ez akkor ismeretlen eljárás volt. A legújabb kutatások szerint a gyerekek tíz százaléka nem tért vissza szülőföldjére. Néhány esetben előfordult, hogy többévnyi kintlét után kérte a vér szerinti család a gyerek hazatérését, mert akkorra került olyan anyagi helyzetbe, hogy el tudta látni. Mire hazatért, elfelejtett magyarul, és újra kellett tanulnia az anyanyelvét.
A tízéves, teljesen 1930-ban befejeződött program alatt körülbelül hatvanezer gyerek élvezhette a nevelőszülők támogatását, sok esetben a jó kapcsolat évtizedeken át megmaradt, elenyésző volt a visszaélés, amikor cselédsorba taszítottak valakit. A második világháború után hasonló okokból újra életre kelt ez a kezdeményezés, ami 1948-ban szűnt meg.
