Negyven éve tudjuk, mi a baj a magyar focival, és mégsem oldja meg senki

Június elején igazolt át a 18 éves Kern Martin a Puskás Akadémiától az osztrák Sturm Grazba. A Nemzeti Sport az első tapasztalatairól kérdezte, és az utánpótlás-válogatottban is játszó Kern három hét ausztriai tapasztalat után, kertelés nélkül elmondta, miben különbözik egy edzés a Bajnokok Ligája főtábláján érdekelt csapatnál, mint itthon.

„Elképesztően kemény, intenzív edzéseken veszek részt minden egyes nap. Az első két hétben elfáradtam, máshogy reagált a testem egy-egy tréning után. Ha nem figyelnék az étkezésre, a folyadékbevitelre, az alvásra, lépni sem bírnék.

Jobb játékosokkal készülhetek, mint Magyarországon, de nem technikai tudásban, hanem az intenzitásban és a fizikai teljesítményben tapasztaltam nagy különbséget: itt mindenki sprintben közlekedik, legyen szó bármilyen feladatról.”

Nincs sok meglepetés abban, amiket elmondott, sőt, valójában az az igazán érdekes benne, hogy egyáltalán megjelenhetett a lapban. Hiszen mégis csak azt a felcsúti akadémiát érintette a kritika, amit maga a miniszterelnök alapított 2007-ben, és amiről Orbán rendre elmondja, a világ élvonalában van – még ha a valóság egészen mást is mutat. Orbán ötven topligás magyar játékost vizionált, amit majd az akadémiai rendszer folyamatosan kitermel, de tíz sem jött össze több mint tíz év alatt. A felcsútiak Sallai Roland és Kleinheisler László mögé bújnak, mint tőlük indult topligás játékosok – igaz, utóbbi csak néhány meccset játszott a Bundesligában.

Felcsút nyilván nem kivétel, az ország többi pontján sem jó az akadémiai edzésmunka. Erre a szintén korosztályos válogatott Szűcs Tamás szavaiból következtethetünk, aki a Honvédtól Koppenhága felé indult a fejlődés reményében. „Taxit kellett hívnom, hogy haza tudjak menni egy edzés után. Nehéz erről beszélni, mert könnyen megkapja az ember, hogy otthon miért nem futottam eleget. Talán úgy érthető a legjobban, hogy itt máshol van az a bizonyos léc, mást kell mindennap átugrani, ez pedig rettentően fontos a fejlődés szempontjából” – nyilatkozta a Telexnek.

Szűcs azóta már itthon van, a Debrecenben játszik a következő szezontól. Fontos, hogy ennyire fiatalon is feltűnik egy játékosnak, hogy itthon valami nem stimmel a fociban, megértik, mi az elvárás tőlük kint, ha érdemi karriert szeretnének. Az pedig tiszteletre méltó, hogy erről nyíltan beszélnek is.

Az más kérdés, hogy a diagnózis, hogy kint egészen más tempóban edzenek, és hogy felteszik egy átlagos edzésen is a sípcsontvédőt, már a 1980-as években megszületett. Pálfalvi Gábor 1985-ben megjelent könyvében mondták el az először külföldi szerződési engedélyt kapott játékosok (a teljesség igénye nélkül: Bálint László, Fazekas László, Kocsis István, Szokolai László), mennyiben másabb a profi foci világa Európában, mint a hazai. Hogy azzal semmire nem mennek, ha visznek egy kávét az elnöknek. A könyv kiadatásához hozzájárulhatott, hogy akkoriban a Videoton UEFA-kupa döntőt játszott, a válogatott pedig Európa egyik legjobb csapatának számított, de azért valójában nem ez volt a magyar foci realitása. És szerencsére volt pár olyan szereplője a magyar focinak, akik elismerték az említett két nagy eredményt, de érezték, hogy a rendszer ettől még nem működik megfelelően. Pláne, ha a légiósok nem változtattak az életmódjukon, meg se tanulták a fogadó ország nyelvét; cigiztek és ittak, mert az itthon nem számított élsportolói devianciának.

Ezt a csaknem 40 éves könyvet azért is érdemes fellapozni most, mert Koritár Ferenc, aki nem a nyugat-európai profi világban, hanem Ausztráliában próbált szerencsét 1982-ben, már akkor megállapította, hogy az edzések intenzitása más: sokkal erősebb kint, mint itthon volt. Ausztrália akkor még nagyon messze volt a jelenlegi futballszintjétől, de másképp biztosan nem érték volna utol a világot. 2006-ban már vb-nyolcaddöntőt játszott a válogatottjuk.

A Felcsútról a Barcelona akadémiájára szerződő Tajti Mátyás is tanulságos látleletet adott 2015-ben.

„A legovisabb feladatokat is maximális intenzitással csinálja mindenki, olyan gyorsan, amennyire csak lehet, és természetesen minél pontosabban is. Mindent, amit sprintben kéne futni, azt 100 százalékosan csinálják meg az itteniek. Ettől lesznek itt később sokkal gyorsabbak, mint a magyar játékosok.”

Tajti nem tudott spanyolországi karriert csinálni, és ha volt is korosztályos válogatott, a felnőtt kerettagság már messze került tőle, és szép lassan hozzászürkült a magyar mezőnyhöz.

A Barcelona persze hatalmas ugrás és egészen más szint: a klub a világ bármelyik pontjáról válogathat, folyamatosan nézheti, kik tűnnek fel a legrangosabb tornákon, és bárkit elvihet, mert egy olyan brand, ahová szívesen tartozna bárki. A Sturm Graz példája azért érdekes, mert ott már messze nincsenek ilyen lehetőségek, és még az akadémiája sem olyan jó hírű, mint például a szintén osztrák Salzburgé, ahol Szoboszlai Dominik is nevelkedett.

No meg azért is érdekes, mert a köztévén az Eb ideje alatt szakkommentátorkodó Korsós György szintén volt a klub játékosa, még a BL-ben is játszott a csapattal. Ő az ausztriai tapasztalatairól azt mondta, hogy amikor Grazban edzeni kezdett 1999 körül, azt hitte, akik itthon focizni tanították, azok átverték. Már ennek is 25 éve, de a hazai edzések intenzitásán nem változtatott az sem, ha nem volt pénz itthon a fociban, és az sem, amikor lett bőséggel. Mint mostanában, amikor a másodosztályban kispadozó játékosok is milliós fizetéssel kalkulálhatnak.

Intenzitást az edzésen nem lehet pénzen venni, ahhoz kellene egy koncepció, és egy betartott, számon kért, az egész országra kiterjedő követelményrendszer.