Olasz színdarab állított emléket két magyar fociedzőnek, akik hősiesen mentették a pesti zsidókat

Tóth (Potya) Istvánt és Kertész Gézát nagyon, nagyon sokan szerették, tisztelték és becsülték ebben az országban. Ezt a szeretetet, tiszteletet és megbecsülést most, haláluk után talán jobban érzik, mint földi életükben

– ezekkel a gondolatokkal kezdődik a Népsport 1946. április 5-i tudósítása a két egykori futballedző temetéséről. A klubok képviselői, egykori játékostársak mellett négy amerikai katonatiszt is megjelent, ők is tisztelegtek életútjuk előtt. A sírba az első rögöket a hozzátartozók helyezték, azután pillanatok alatt elborította a sírt a koszorúk erdeje – zárul a tudósítás.

A Ferencváros két korábbi válogatott labdarúgóját április negyedikén temették el, miután 1945. február 6-án meggyilkolták őket a nyilasok a Belügyminisztérium udvarán. Azért kerültek börtönbe, mert 1944 végén a gettóból zsidókat mentettek, de valaki besúgta őket a Gestapónak. A német katonák házkutatást tartották náluk, Kertészt a cipője buktatta le, amiben a gettóba járt be, német katonának álcázva magát, és így embereket kihozva magával. Gruppo Melodia névre keresztelték az ellenállás sejtjét, és Kertész szinte megittasodott, amikor a németnyelv-tudását először használva túljárt a németek eszén. Nemcsak zsidóknak segítettek hamis papírokkal, hanem politikai üldözötteknek is.

Tóthról a halálának 75. évfordulóján már kiadott egy kötetet a Ferencváros, amelyiknek elismert edzője volt, háromszoros bajnokcsapatot épített fel, amivel megnyerte a Közép-európai Kupát (KK), az akkori egyetlen nemzetközi versenysorozatot is. 1929-ben a csapat megverte Uruguay válogatottját idegenben, azt a csapatot, ami egy év múlva megnyerte a világbajnokságot. A könyvvel méltó emléket állítottak az edzőnek, és az is kiderült belőle, hogyan forradalmasította a játékot azzal, hogy a szezon előtt tervszerű felkészülést vezényelt le. Ezt az ötletet fejlesztette tovább és tökéletesítette a barátja, Kertész Géza, aki először vitte edzőtáborba a játékosait, mert az volt a hitvallása, hogy a csapatszellem erősítésével a gyengébb képességű játékosok is képesek az erősebbek legyőzésére.

A két játékos egyetlen meccsen szerepelt együtt a válogatottban, 1914-ben – akkor vereséget szenvedtek az osztrákoktól. Tóth igazi csodagyerek volt. 164 centije ellenére kivételes technikai adottságokkal büszkélkedhetett, és még 18 éves sem volt, amikor már bemutatkozott a felnőtt válogatottban. A becenevét – Potya – még az édesanyja adta neki gyerekkorában.

Kertész nyúlánk játékos volt, jó helyezkedő képességgel, de korántsem akkora tehetséggel, mint barátja. Hogy miért lett Lajhár a beceneve, azt talán nem is kell különösebben magyarázni. Neki már nagyon fiatalon javasolták az edzősködést, mert látszott, hogy abban többre viheti. Edzősködésének terepe Olaszország lett egy magyar közvetítőn keresztül, ott kezdte a pályáját a 20-as évek végén. Ez a magyarázat arra, hogy az olasz nézők miért láthatták hamarabb A Lajhár és a Potya című színdarabot, mint a magyarok.

Magyar mágia az olasz fociban

A két világháború közti időszakban óriási tisztelet övezte Olaszországban a magyar edzőket, volt olyan szezon (1934), amikor tizenketten dolgoztak az olasz élvonalban. Ilyen dominancia ma elképzelhetetlen bármelyik bajnokságban, és ha ehhez hozzátesszük, hogy a magyar edzők a legjobb három portugál csapatnak (Benfica, Sporting, Porto) is továbbadták a tudásukat, jól látható, hogy az európai foci fejlődésében mekkora szerepet vállalt a magyar edzői szaktudás.

Olaszországban a legsikeresebb Weisz Árpád volt, aki az Interrel és a Bolognával is bajnoki címeket nyert. Rajta kívül Károly Jenő, Viola József, Schaffer Alfréd is bajnokcsapatokat edzettek. Vitatkozni is felesleges azon, hogy Olaszország a korai világbajnoki aranyérmeit (1934 és 1938) meg tudta volna-e szerezni a magyar szakértelem nélkül. Elég csak arra emlékezni, hogy az olasz foci ikonjává váló Guiseppe Meazzát is a magyarok indították útnak. A sors fintora, hogy 1938-ban az olaszok éppen a magyarokkal szemben nyerték meg 4–2-re a világbajnoki döntőt Párizsban.

A színdarab magyar mágiának nevezi azt a tudást, amit a Duna menti iskolából kikerülő edzők képviseltek. Sok klubtulajdonos magyar szakvezetőt akart, mert bennük látta a sikeresség garanciáját.

Kertész nyughatatlan természet volt, a Salernitana csapatától például úgy távozott, hogy egy 14 meccses győzelmi sorozatot hagyott hátra. Évekkel később, 1936-ban nem tudott úgy végigmenni Catania főutcáján, hogy a szurkolók ne szorongatták volna meg a kezét, ne ölelték volna át. Tóth a Triestinából faragott olyan csapatot, ami otthon bármelyik nagy riválisát le tudta győzni, idegenben már sebezhetőbbek voltak.

Aztán jött a fasizmus Olaszországban

Tóth szót emelt az abesszíniai bevonulás ellen még 1936-ban, és emiatt nem is lehetett maradása az országban, így hazatért. Kertész az AS Roma edzője volt, amikor 1942-ben felfüggesztették a bajnokságot, ő is hazatért Magyarországra, mert már a bombák potyogtak, nem a gólok. Barátjukat, Weisz Árpádot már akkor elhurcolták. A sikeres edző Auschwitzban halt meg 1944-ben. Zsidó származása miatt a fasizmus idején az évkönyvekből is kimaradt a neve, noha korának legsikeresebb edzője volt, szakkönyveket is írt, amivel segítette az olasz foci fejlődését.

Az előadás megrázó része, amikor már a Vár alatti cellákban egymás mellé kerülnek, és csak egy vékony fal választja el őket egymástól. Kertész már beteg és köhög, Tóthot megkínozták a Gestapo emberei. Kertész fiatal gyerekeket látott géppuskával a kezükben a gettóban, neki annyi idős korában az életét a foci töltötte ki, nem a faji alapú gyilkolás. Nem tudja elfelejteni azt a képet.

Hallgathattak volna, elfordulhattak volna, de nem tették, emlékeznek vissza. És akkor elhangzik a kérdés:

– Géza, mennyi embert is mentettünk meg?
– Túl keveset.

Tóth a darabban félig viccesen említi, hogy fogvatartói, a németek sose bocsátották meg, hogy 1921-ben 3–0-ra megverték őket a magyarok, azon a meccsen ő is ott volt a pályán. Majd visszajön az őr, és mindketten tudják, hogy ütött az órájuk. Hiába bíztak a szovjet hadsereg érkezésében, a háború végét már nem élhették meg. Foglalkoztatta őket a gondolat, hogy fognak-e rájuk emlékezni. Pont ez a színdarab mutatta meg évtizedekkel később, hogy mennyire.

„Jó volt melletted lenni, barátom” – búcsúznak el egymástól. Kertész ötven évet élt, Tóth hárommal többet.

Kubatov Gábor, a Ferencváros elnöke azzal vezette fel az előadást, hogy sokszor halljuk: valaki mindent megtett valamiért, valakiért. „Ha mindenedet oda tudod adni, akkor a végén nem marad semmid. Aki erre képes, az ott marad az örökkévalóságban.”

A budapesti Olasz Kultúrintézet vezetője, Gabriele La Posta azt mondta: ha már ezt a színdarabot, ami egyébként Robert Quartarone Két hős egy kispadon című könyvéből készült, elvitték valamennyi olasz tartományba, kötelességüknek érezték, hogy bemutassák Magyarországon is.

Kertész és Tóth is megtehette volna, hogy nem jönnek haza Magyarországra, de ők nemcsak a kispadon és a pályán voltak hősök, hanem a való életben is.

(Az előadást az Olasz Kultúrintézet szervezte, olasz nyelven, magyar felirattal. Nincs információnk arról, hogy tervezik-e többször is játszani Magyarországon.)