Szerbia magyar legendája köszönte meg a sportolók nevében az életjáradékot Belgrádban

Volt valaha magyar elnöke bármilyen jugoszláv vagy szerb sportági szövetségnek?

Jó kérdés, nem is gondolkodtam még rajta, hogy az első vagyok-e, nem néztem utána. A Wikipedia mit mond?

Nem adott találatot, de a cirill betűkben nem vagyok annyira otthon.

Ha valamelyik sportágban lehetett elődöm, az a birkózás, mert az a Vajdaságban mindig nagyon népszerű volt. Most is az, elég csak a Nemes testvérekre, Viktorra és Mátéra gondolni. De csapatjátékban, ráadásul olyan nagy presztízsű sportágban, mint a röplabda, nem valószínű, hogy volt magyar elnök. Szerbiában, de az egész Balkánon is nagy tradíciójuk van a labdajátékoknak. Úgy látszik, a DNS-ünkben különleges labdaérzéket hordozunk. A szurkolók szeretnek győzteseket látni, ezért is fordítanak nagy figyelmet a labdajátékokra, mert sikeresek a csapataink. Persze nagyon sokan Djokovićok akarnak lenni a gyerekek közül, de a mi sportágunk is népszerű, ezért nagy felelősséget is kaptam azzal, hogy megválasztottak.

Nem csak népszerű, sikeres is, a szerb női csapat világbajnok lett 2022-ben. Kimondható az, hogy aranyéremért utaznak a párizsi olimpiára?

Éremért. Az aranyhoz mindennek tökéletesen össze kell állnia. Tijana Bošković a világ egyik legjobb játékosa, Tokióban 192 pontot ütött, hatvannal többet, mint a rangsorban a második. A többiek is nagyon jók, de az olimpia speciális műfaj, pszichikailag nagyon fel kell készíteni a csapatot a negyeddöntőre, mert az a kulcs. Abban biztos vagyok, hogy érmes lesz a csapat. Tokióból hazahozták a bronzot, az elődöntőben megvertek minket az amerikaiak. Ott a magyar származású Karch Kiraly a kapitány, nagyon jó szakember, most is arra készül, hogy a legjobb csapatot állítsa össze. Mindent megnyert játékosként, és edzőként is lételeme a siker. És hát jó sok játékosból válogathat, szóval jó lenne, ha csak a döntőben találkoznánk. A világbajnokságon az elődöntőben 3–1-re megvertük őket, az egy szép pillanat volt. A férfiak is kijuthatnak, jól is állnak a világranglistán, de ott most a lengyelek szerintem mindenkinél jobbak, az olaszok pedig, ahogy a mi időnkben, most is nagy teherrel utaznak, mert még nem nyertek olimpiát. A szerb férfiak jók, de ott nem számítunk a világ legszűkebb elitjéhez.

Önt mi fogta meg a röplabdában?

Engem először az atlétika kötött le. Mivel vékony és magas voltam, már hetedikes koromban 190 feletti, a magasugrás látszott kézenfekvőnek, szerettem is, regionális szinten harmadik voltam benne. Az is fontos volt, hogy az édesapám sportolt, azt láttam otthon, hogy a sport, a mozgás kitölti a mindennapokat. Minden családnál fontos ez az ösztönző erő. Apám jó barátságban volt a diszkosszal, nem volt body builder alkat, 180 centinél kicsivel nőtt magasabbra. Gyors volt a keze, és ez az örökség később nekem is nagyon jól jött a röplabdában. Az atlétikai szakosztálynak pénzügyi problémái lettek, a szabadkai Szpartakban pedig lehetett röplabdázni.

Az, hogy nincs fizikai kontakt ebben a sportban, nekem csak jól jött. Nem voltam ügyetlen a kosárlabdával sem, de fizikailag nem voltam elég erős. A kosárlabda nem csak a 80-as években volt hallatlanul népszerű, már előtte is, amikor a Dalipagić- és a Kičanović-féle csapat 1978-ban világbajnokságot nyert. A röplabdában vb-érmek nem voltak, de a tradíció azért megvolt. A lábmunka, ami a legfontosabb ebben a sportágban, nekem nem okozott gondot az atlétika miatt. A láb és a fej a fontos, ez a kettő viszi a kezet. Onnan már csak egy ugrás a jó helyezkedés, megérteni azt, mire készül az ellenfél a háló másik oldalán, és felkészülni arra.

A védelemmel lehet meccset nyerni, és ennek a védelemnek lettem én középen állva a játékosa. Sáncoló, blokkoló ember. Nem volt látványos, amit csináltam, mert nem ütöttem zsinórban pontokat, de azt ki tudtam számítani, mikor jön egy keresztlabda, és arra hogyan kell felkészülnünk.

Nem akarok nagyon belemenni a szakmázásba, elveszni a részletekben, hogy mit kell jól tudnia egy középső játékosnak, hogyan kell elérnie, hogy hozzá igazodjanak a társak. Valahogy mindig ott voltam a kezdő hatosban. Bonyolult sport a miénk, de nagyon élvezhető, sajnálom is, hogy Magyarországon nem annyira népszerű, mint mondjuk a kézilabda, így nincsenek jó meccsek a két ország közt.

Húszévesen lett válogatott, 1991-ben. Volt esélyük kijutni már a barcelonai olimpiára is?

Volt. De kikaptunk a franciáktól. Utólag már azt mondom, szerencsére, mert azt nehéz lett volna megemészteni, hogy a délszláv háború miatt nem mehetünk. Csapatsportokban nem mehettünk az olimpiára, de az egyéniekben igen, mint most az oroszok. De még ennél is nagyobb mázli volt, hogy amikor látszott, küszöbön a békeszerződés, akkor már engedtek indulni az Európa-bajnokságon, ott pedig a megszerzett bronzéremmel mehettünk a selejtezőre.

Amikor már utazhattunk, a szerb címeres melegítőre vetett pillantásokból le tudtam mérni, hogy nem mi voltunk akkoriban a legszimpatikusabb csapat. A szerb tévében a mi csapatunk jelent meg először, nekünk volt először meccsünk, amit Dániából közvetítettek, és mivel nem hullott szét a mag, az idősebbek is hitet kaptak, hogy felkészüljünk Atlantára, a következő olimpiára. Ráadásul nyertünk is az első meccseken, így egyre többen néztek minket. Az újvidéki csarnokból a Zvezda nagy belgrádi csarnokába költöztünk, és azt is simán megtöltötték a drukkerek, nem lehetett jegyhez jutni. Kijutottunk a selejtezőről az olimpiára, és ott harmadikok lettünk. A kosarasok döntőt játszottak, mi elhoztunk egy bronzot, négy éremmel zártunk Atlantában.

Aztán négy év múlva nyertek a 2000-es olimpián. A negyeddöntő ritka nehéz meccs volt a hollandokkal szemben. Milyen emlékeket őriz róla?

Ahogy már mondtam, az mindig nehéz. Próbáltam oldani a feszültséget, mondtam a srácoknak, hogy nyernünk kell, mert ha az ötödik–nyolcadik helyért játszunk a folytatásban, akkor már másnap ott kell lenni a pályán, nekem pedig már nincs tiszta mezem.

Egy vesztes meccs után amúgy is sokkal nehezebben szárad a mez.

De ha nyerünk, és megyünk az elődöntőbe, akkor van idő elmenni a mosodába, mert van egy pihenőnap. A hollandokkal, a címvédőkkel játszottunk, akik még erősebbek is voltak, mint amikor olimpiát nyertek. Nagy meccs volt, nem dőlt el könnyen, az ötödik szettben nagyon észnél kellett lenni, hogy nyerjünk. 17–15 lett, a lehető legkisebb különbség. Felénk görbült a hajszál. Néhány blokkal hozzájárultam ehhez a győzelemhez.

Az egész világ azt kutatja, hogy mi a szerb mentalitás titka, hogy tudják felszívni magukat a legfontosabb meccsekre. Ön ezt testközelből érzékelhette.

Ettől még nem én leszek az, aki ezt a kérdést antropológiailag megfejti. Én voltam az egyetlen magyar a csapatban, és utánam sem jött senki, de a magyarságom miatt egyszer sem ért semmilyen inzultus. Viccesen persze igen, de az benne van a pakliban, anélkül nincs sport. Az biztos, hogy a szerbek sokat harcoltak a múltban. Jöttek a törökök, itt volt évszázadokon át, jöttek a németek, a szerb partizánok helytálltak. A sportolók nagyon össze tudják kapni magukat, ha nagy a tét. Egy hétmilliós ország négy csapatot tudott kiküldeni a riói olimpiára, és mind komoly sportágakban. Nem is volt lyukas poszt ezekben a csapatokban.

És milyen volt az önök csapata belülről? Tűzbe mentek egymásért?

Ott volt a két Grbić, hatalmas sztárok voltak, de Vujević is egy rendkívül stabil játékos, nem is láttam rosszul játszani soha, amíg válogatott voltam. Volt olyan, akivel csak pár szót váltottam, volt, akivel együtt kávéztam, és volt, akikkel szerettem együtt lenni. Mindig van feszültség egy csapatban, mert mindenki játszani szeretne, de csak hat ember tud. A másik hat a kispadról követi, hogy alakul a meccs. Engem szerencsére alig cseréltek le, de azzal mindenki tökéletesen tisztában van, hogy egyedül semmire sem jut.

Egy ponthoz három érintés kell, legalább két ember.

Egyedül semmi se megy ebben a sportban. A másik segítése minden csapatsportban fontos, de itt a kis terület miatt hatványozottan. Az egóknak alkalmazkodniuk kell egymáshoz, különben nincs pont.

Jött az olaszok elleni elődöntő. A csoportban kikaptak tőlük.

Ez volt a szerencsénk! Mert azt azért tudtuk, hogy egy tornán belül ritkán születik kétszer ugyanaz az eredmény. A vb-döntőben is megvertek minket 1998-ban. Általában megvertek, de egyszer nekünk is nyerni kellett. És Sydney-ben eljött ez a pillanat. 3–0 lett, de pokoli kemény volt az első két szett. 27 pontot és 34 pontot kellett ütnünk, hogy elvigyük, amikor alapesetben 25 ponttal meg lehet nyerni egy játszmát. A társaim sokszor keresnek engem, hogy mi is volt a múltban, mert jobban bíztak az én memóriámban, mint a sajátjukban, de erre amúgy is könnyű emlékezni. A mi legjobb játékosaink Olaszországban játszottak, ott emelkedtek a legmagasabb szintre. Akkor még csak két légiós lehetett egy csapatban, azok a légiósok pedig hétről hétre bizonyítani akarták, hogy ott a helyük, hogy megszolgálják a pénzüket. ‘97 és ’99 között két szezont én is Olaszországban húztam le, utána mentem el Athénba, az AEK-hez. Aztán visszatértem, és a 2001-es szezonban én lettem a liga legjobban blokkoló játékosa, ami külön büszkeség volt. Paradox helyzet, hogy az olaszok maguknak teremtették meg a konkurenciát, mert ők fizettek minket, és ott volt a legszínvonalasabb bajnokság. Azon a meccsen jobbak voltunk. Nem játszottunk megingások nélkül, de jobbak voltunk.

A döntőben az oroszok ellen ugyanez volt a felállás: a csoportban egyszer már kikaptak tőlük.

Igen, és aztán őket is megvertük 3–0-ra. Olyan lökést adott, hogy a nagy favorit olaszokon átléptünk, hogy ezt már nem engedhettük ki a kezünkből. A fináléban volt az a híres pont, amikor Grbić a palánkon átugorva húzza vissza a labdát, alig bírjuk áttenni a túloldalra, de amikor felkészítik az oroszok ütésre a labdát, akkor már ismét Grbić blokkol.

Na, akkor tudtam, hogy ezt a meccset nem veszíthetjük el, pedig még csak a harmadik szett közepén jártunk. Nemcsak azért tudtam, mert ott volt mellettem, és együtt ugrottunk fel sáncolni, és láttam az elszántságát, hanem mert éreztem, hogy ha az ilyen momentumok velünk vannak, akkor nem állíthat meg semmi. A döntő játszma 25–20-szal lett a miénk.

Az igaz, hogy ünnepelni is alig tudtak az öltözőben, mert menniük kellett a reptérre?

Így történt. Senki se számított arra a két csoportbeli vereség után, hogy mi a döntőben leszünk érdekeltek. Aztán sajnos Belgrádban sem tudtuk megköszönni a szurkolóinknak, hogy korán keltek fel miattunk, mert Milošević betiltotta a tömegrendezvényeket október másodikán. Félt attól, hogy ha sok ember verődik össze, akkor ellene fordulnak, mert nagy volt az elégedetlenség a szeptemberi választások miatt. Nem nőtt a szívünkhöz a korábbi elnök.

Ettől még a forradalom ugyanúgy kitört, csak pár nappal később, október ötödikén.

2001-ben még megnyertük az Európa-bajnokságot, így lett teljes a mi történetünk. A 2004-es olimpián is ott voltam, akkor is vereséggel indultunk, de akkor a negyeddöntőben már nem sikerült annyira koncentrálni, és az oroszok visszavágtak. Az az íratlan szabály, hogy kétszer nehéz ugyanazt legyőzni, már őket segítette.

Hál’ istennek az ötödik helyért már nem kellett játszani. Utána ezt sok sportágban átvették. Nincs értelme feszíteni a húrt, mert még valaki megsérül. 2004-ben már hiányzott az a tűz, ami négy évvel korábban megvolt. A felkészülés alatt elég két hét, amikor valaki egy betegség miatt nem úgy készül, nem annyira motivált. Egy ilyen két hét bármikor visszaüthet, egy apróságnál is, egy fontos pontnál. Akkor a nüanszok már nem voltak velünk. Utána már kifelé mentünk a sportágból, én is, még sokan mások is. Azt gondoltam, hogy a 2005-ös Világliga-döntőben majd elbúcsúztatnak Belgrádban, de nem kaptam meg ezt a gesztust. Ez azért nem érintett a legjobban, sőt, bántott egy kicsit, mert ’95-től egy meccsről se hiányoztam, 225-ször játszottam a szerb válogatottban.

Melyik volt önnek a nagy meccs az életében?

Az említett döntők emlékezetesek, de ha az egyéni mutatókat nézzük, akkor a ’98-as vb-n, amikor az olaszokkal játszottunk a csoportban, nagyon jól ment. Meg is vertük őket. Ha csak egyet kell választani, arra böknék. Kétszer viszont nem tudtunk nyerni ellenük, ezért nincs világbajnoki aranyam, mert a vb-döntőt az olaszok nyerték meg Japánban.

És volt olyan meccs, amit nagyon sajnál?

Egyénileg nem, de azt igen, hogy nem tudtunk úgy ráhangolódni a bronzmeccsre a 2002-es vb-n a franciákkal szemben. Nem azért, mert akkor egy éremmel több lenne, hanem mert így megízlelhettem, hogy a negyedik helynél talán még az is jobb, ha be se jutunk az elődöntőbe.

Mit látott önben a korábbi sikerkapitány, Zoran Gajić sportminiszterként hogyan kapacitálta az elnöki posztra?

Alelnöknek már maga mellé vett, amikor ő volt az elnök. Amikor sportminiszter lett, én is egyet előreléptem. Gyorsan történt minden. Nyilván előny, hogy nem kötődöm sem a Partizanhoz, sem a Zvezdához, mert nekem a Vojvodina volt a csapatom. Amikor abbahagytam, sok minden foglalkoztatott, előszedtem a könyveket is, hogy frissítsem a tudásom, nem tudtam, hol helyezkedem el. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefonom, és Zoran a szövetségbe hívott. Jól ismert játékosként, tudta, hogy nem vagyok konfliktusos ember, inkább a megoldásra törekszem, és megvan a szorgalmam is. Kínált egy esélyt, hátha tudom kamatoztatni a vezetői képességeimet, hátha szorult belém ilyesmi. Alelnökként amúgy nincs túl sok manőver, párszor kisegítettem, ha nem tudott vagy nem akart elmenni valamerre. Én pedig zokszó nélkül mentem, mondjuk a Balkán-bajnokságot megnyitni. Ha belekezdtem valamibe, tudta, hogy nem nyugszom, amíg végig nem csinálom. Talán ilyen vagyok elnöknek is.

Mi egy elnök dolga?

Hogy ösztönözze a jót. Inspiráljon, mentoráljon. Kapukat nyisson meg. Hogy segítsen egy nagy eseményt Szerbiába vinni. Hogy be tudja mutatni, milyen szép sportág ez. Nem kell minden héten Belgrádba mennem, sokat vagyok itthon, Szabadkán, de ha valamelyik szerb csapat játszik a környéken a nemzetközi kupában, azt azért megnézem, mert érdekel. Beszélek pár nyelven, nem esem kétségbe, ha meg kell szólalnom. És egy elnök tudjon hátralépni, amikor a csapat ünnepel.

Szerbiában is bevezették az életjáradékot 2007-ben, és míg Magyarország csak az olimpiai érmekért fizet, a szerbek az Európa- és világbajnoki címeket is honorálják. Nagy segítség ez?

Abból a szempontból igen, hogy nincs az a nagy nyomás a sportolón, hogy mi lesz, ha a bronzmeccs elmegy az olimpián, és akkor nem tudja bebiztosítani magát ezzel a nyugdíjjal. Amikor mi játszottunk, még szó sem volt erről, nem az életjáradékért nyertünk, hanem mert bennünk volt, hogy a legjobbak akarunk lenni. Az esetemben háromhavi átlagkeresetnek megfelelő összegről beszélünk, szép összeg, a többiek sem panaszkodhatnak.

Nekem kellett megköszönni Belgrádban a sportolók nevében.

Ott volt Vlade Divac, Žarko Paspalj, a kosárlabda ikonja, igaz, ők nem nyertek olimpiát. Valószínűleg meglátták a szimbolikus jelentőséget, hogy én nyertem is, és még magyar is vagyok. Nekem nem olyan könnyű nagy közönség előtt beszélni, izgultam is egy kicsit, mert még ennyi év után is bajban vagyok a szerbbel, hogy mi hímnemű és nőnemű a főnevek közül, és hát megesik, hogy rossz a ragozásom. Lehet, hogy mosolyognak is rajtam itt helyben, mert nem beszélek helyesen. Amúgy a vajdasági sportolók meg azon lepődnek meg, ha magyarul szólok hozzájuk. No, meg a magyarok is, nekik is szokatlan.

Magyarországon önt alig ismerik, holott magyar az anyanyelve, és már jó régóta magyar állampolgár is. Nem zavaró ez a helyzet?

A határon azért felismernek a határőrök, amikor mutatom a papírjaimat. Erről a helyzetről senki nem tehet. Az én életem itt kezdődött, de a nagyapám amúgy még Debrecenben született. Az apám éveken át tanított Szegeden, az egyetemen, ő Torontálvásárhelyen született, Bánátban. A másik, hogy Magyarországgal nem is lehettem volna olimpiai bajnok. Grózer Gyuri is magyar, róla is kevesen tudják, pedig vb-érmes a németekkel, és most újra olimpiára készül. Egyszer a vizes vb-n mentünk egy kisebb társasággal az uszodához, és akkor kiszúrtak a tömegben, rám köszöntek, fotózkodtak velem.

A szerbek meg csak néztek, hogy téged itt is ismernek? Mondtam nekik, csak a két méter feletti magasságom miatt van, kilógok a tömegből, és mert amúgy is szabadkaiak voltak.

Kapok rendszeresen meghívásokat Magyarországról. Egy konferencián is vendégül láttak, a vízilabdás Märcz Tamással is összefutottam Szegeden nemrég, és vele pont arról beszéltünk, hogy verték meg a szerbeket a sydney-i olimpián, azt a meccset éppen láttam.

Kinek drukkol ilyenkor?

A kettős identitásnak megvan az előnye, mert azon a meccsen én biztosan nem veszíthettem. Azzal is viccelődtünk a magyar–szerb focimeccseken, hogy az egyik félidőben ennek, a másikban annak szorítunk. Mivel Szerbiában élek, és a szerb sportot szolgálom, ezért egy kicsivel a szerbekhez húz a szívem. De minden egyes olimpián néztem a magyar eredményeket, Szilágyi Áronnak biztosan gratulálni fogok, ha összejön neki a negyedik arany. A múltban is így volt, a ’88-as olimpián néztem a jugoszlávokat és a magyarokat is, és az összes versenyzőnek ismertem az adatait. Egyébként az elnökünk, Aleksandar Vučić mondta is a múltkor, próbáljunk már annyi érmet szerezni, mint a magyarok az olimpián. Ők Orbán Viktorral ilyesmiről is szoktak beszélgetni. Tokióban a magyaroknak húsz volt, nekünk nyolc, annyit biztos nem bírunk szerezni, mint a magyarok, Párizsban sem, de törekszünk rá. Most nincs napirenden, hogy a röplabdát fejlessze itt a térségben a magyar kormány, mint a focit vagy a birkózást, kézilabdát, de egyszer hátha ez is összejön.