Szembenézett az MLSZ azzal, mire jutott 12 év alatt a milliárdokkal felpumpált magyar foci

Hogy a magyar fociválogatott mire jutott 2010 óta, amikor a magyar fociban új időszámítás kezdődött, elég szembetűnő. 2016-ban és 2021-ben is szerepelt a csapat az Európa-bajnokságon, felejthetetlen meccseken fantasztikus pillanatokat élhettek át a szurkolók, és jelenleg csak egy pont választja el a válogatottat attól, hogy ott legyen a 2024-ben Németországban rendezett Eb-n is. Jövő csütörtökön már összejöhet a kijutás. A Nemzetek Ligájában a C osztályból az A divízióig jutott Marco Rossi csapata, kétszer megverte az angolokat, egyszer idegenben a németeket is. A kirakat tehát rendben van. Azt azonban már sokkal nehezebb megítélni, hogy a hátországban milyen folyamatok zajlanak.

A 2010 óta Csányi Sándor vezette MLSZ most tett egy kísérletet erre, és elkészített egy 100 oldalas, képekkel és táblázatokkal gazdagon illusztrált jelentést arról, hogy milyenek a magyar bajnokság, a sokszor szidott NB I. viszonyai. Mivel ez csak az első rész, kíváncsian várjuk a folytatást. A sorvezetőt az európai szövetség (UEFA) indikátorai jelentették az anyagban, legalábbis a gazdasági összehasonlításokban. Akadnak benne sportszakmai részek is bőven a letámadások milyenségétől a kapuspasszokig, de mi most ezeket a részeket félretéve csak a gazdasági oldalt vizsgáljuk meg.

Kezdjük a nézőszámokkal, ami hagyományosan neuralgikus pont a magyar klubfoci világában. Bár hajlamosak vagyunk a régi szép időket túlmisztifikálni, a historikus áttekintésből jól látszik, a meccsenkénti 20 ezres átlag nézőszámot még a legendás korai 50-es években sem sikerült elérni, pedig akkor az Aranycsapat játékosait lehetett hétről hétre látni a pályákon.

Akkoriban zömmel nagyvárosok csapatai szerepeltek az élvonalban, de még így is csak 17 ezer néző volt a rekord.

Onnan lassú apadás indult a lelátókon, 1969-ben kúszott 10 ezer alá az átlagos nézőszám – pedig ekkor még aktív volt Albert Flórián, Bene Ferenc és a többiek nagy generációja. 1975 körül volt egy rövid ideig tartó felfelé ívelő időszak a nézőszámokban, de a nyolcvanas évek közepétől már a 7500-as átlag is elérhetetlenné vált. Sokszor halljuk, hogy bezzeg a kettős rangadókon tele volt a Népstadion, ami néhány esetben így is volt, de már akkor is voltak rangosabb meccsek, amikre csak pár ezren váltottak jegyet.

A kihasználtság, ami egy fontos szempont

Amikor Csányi hivatalba lépett, ambiciózusan tervezett, látványosan feljebb akarta tornázni a nézőszámot, de ez máig nem sikerült. Az infrastruktúra az elmúlt években az ország szinte minden pontján megvalósult hozzá, új stadionokat kaptak a másodosztályban szereplő klubok is. A nézőszám azonban stagnál, a 2012-13-as szezon és a 2021-22-es szezon közt érdemi különbség nincs. Átlagban 2762-en látogattak ki tíz éve egy élvonalbeli meccsre, míg a legutóbbi idényben 2772-en. Eközben az élvonalban szereplő csapatok száma 16-ról 12-re csökkent.

Mivel stadion nélkül nincs foci, nem is az volt a kérdés, hogy kell-e építeni stadionokat, inkább az, mekkorát kell. Mi az észszerű határa egy-egy nagyobb projektnek? Elég-e akkora és olyan árú, mint mondjuk a Mezőkövesdé (egymilliárd körüli ár, 5000 férőhely), vagy ennél nagyságrenddel nagyobbat kell álmodni?

A hazai szövetség most tiszta vizet öntött a pohárba, és megállapította: az NB I. 29 százalékos stadionkihasználtsága messze elmarad a régióban Csehországtól (52%), Ausztriától (40%) vagy Lengyelországtól (40%). A svéd első osztályú klubokkal (28%) állnak egy szinten a magyar klubok ebből a szempontból, és akad több szomszédos ország, ahol a stadionok kihasználtsága a 20 százalékot sem éri el, például Szlovákiában, Szerbiában vagy Szlovéniában.

Ha egyenként nézzük az élvonalbeli csapatok stadionjait, a zalaegerszegi kihasználtsága a leggyengébb (alig 16% átlagban), de a debreceni Nagyerdei stadion sem éri el a 20 százalékot. A Fehérvár a maga 14 ezres stadionjában 20 százalékos arányt hozott össze. Ebből a szempontból a Kisvárda a maga 75 százalékával az éllovas, de az egy aránylag kicsi, 2850 férőhelyes létesítmény. A Ferencváros 37 százalékos kihasználtsággal büszkélkedhet.

Ehhez hozzátartozik, hogy a debreceni stadion üzemeltetése egyébként elég egyedi, mert így sem ráfizetéses, hiszen a benne helyet kapó vállalkozások bérleti díjat fizetnek, koncertekkel, egyéb eseményekkel még nyereséget is termelnek a városnak.

A klubok életében elég markáns változások következtek be az utóbbi években: míg a koronavírus-járvány a konkurenciát jellemzően visszavetette, ez Magyarországon inkább lehetőségként jelentkezett. Az NB I. már jobb feltételeket kínál a bolgár bajnokságnál, de olykor még a románnál is, aminek ékes példája a tunéziai Aissa Laidouni szerződtetése. A középpályás megjárta a világbajnokságot, a Fradi tökéletes ugródeszka volt neki, és most már a BL-ben szereplő Union Berlin játékosa. A Ferencváros az előző öt szezonban mindig főtáblán szerepelt valamelyik kupasorozatban, és érzékelhetően megjelent a nemzetközi játékoskereskedelemben is – igaz többnyire nem a saját nevelésű, vagy máshonnan igazolt magyar játékosokkal. Bár ezt a képet is lehet árnyalni, hiszen a Frankfurthoz igazoló ifjabb Lisztes Krisztián esete azt mutatja, hogy az utánpótlásban is egyre jobban dolgoznak. A Fradi játékoskeretét 79 százalékban külföldiek alkották a 2021-22-es szezonban, nem véletlen, hogy a klub költségvetésében ügynöki és közvetítői díjak 403 millió forintra ugrottak egy év alatt 259 millióról.

Sarkalatos összegzés az MLSZ jelentéséből: „A 2021–2022-es magyar első osztályú bajnokság összes játékpercének nagyságrendileg a fele (54 százalék) volt magyar játékperc. Az átfogó trend a csökkenés irányába mutat.”

De van ennél is ijesztőbb adat: régiós összevetésben Magyarország adja a legkevesebbet az NB I.-nél magasabban rangsorolt bajnokságokba.

Egészen pontosan 38 olyan magyar futballista van, aki a 2022-es állapot szerint jobb helyen, nívósabb ligában edződik, mint az NB I. Hogy ezt kontextusba helyezzük: 70 ilyen szlovén játékos van, noha az ország lakossága az ötöde a magyarénak. 87 szlovák focista játszik ilyen helyen, noha az ország lakossága feleakkora, mint a magyar.

A horvát titok

A gyakorlati jelentősége ennek kézzelfogható: a mindenkori szövetségi kapitány nagyobb választékból meríthet, amikor a válogatott keretet kijelöli. A 2018-ban vb-döntős, 2022-ben vb-bronzérmes, amúgy 4,2 millió lakosú Horvátország 153 játékost értékesített külföldre, akik a horvátnál jegyzettebb ligában játszhatnak hétről hétre. Ha azt keressük, mi lehet a horvát foci titka, ezzel meg is találtuk rá az egyik választ. 153 játékosból ugyanis 13 csapatot ki lehetne állítani. Még szájbarágósabban, ott egy C válogatott is simán képes lenne felállni minőségi légiósokból, ami egészen kivételes.

Hogy miért szorultak háttérbe a magyarok? Először is, könnyebb venni a jó játékost, mint kinevelni. A másik, hogy a klubok tehetősebbek is lettek, megengedhetik maguknak a vásárlást, nem ösztönzi őket különösebben semmi a minőségi utánpótlás-nevelésre. A jólétet alátámasztja, hogy a 2017-es 4,6 milliárdról 2021-re 18,7 milliárdra emelkedett a saját tőkeállományuk.

Elkeserítő ugyanakkor szembesülni azzal, hogy Magyarország a futballista játékjogok eladásából származó átlagos, egy klubra jutó bevétele 699 ezer euró volt, ami messze elmarad a minta átlagától (2,85 millió euró). A szlovén klubok 885 ezer euróért adtak játékosokat, Szlovákiában 794 ezer euróra jön ki ugyanez az összevetés.

A magyar bajnokság összességében negatív egyenleggel rendelkezik, vagyis többet költ játékosok vásárlására, mint amennyi bevételt realizál az értékesítésekből.

A magyar klubok gazdálkodásához azt feltétlen hozzá kell tenni, hogy a tévés közvetítési jogdíjakat az MTVA fizeti, ami közpénz, évente többmilliárdos tétel. A Szerencsejáték Zrt.-től érkező szponzoráció ismét csak közpénz. A Mol a nyáron kihátrált a Fehérvár támogatásától, de korábban olyan anyagi biztonságot adott, ami kiemelkedő volt magyar viszonylatban. A Ferencvároson és a Diósgyőrön kívül valódi, piaci alapú szponzoráció nem igazán van a magyar élvonalban.

Kijózanodás

Azon sokáig lehet vitatkozni, hogy sok pénz van-e a magyar fociban, azt azonban kijelenthetjük, hogy panaszra egyetlen klubvezetőnek sem lehet oka. Panaszkodni inkább a drukkerek tudnának, hogy ilyen nagyvonalú (állami) ráfordítás ellenére miért tucatlégiósok jönnek a bajnokságba, és miért nem magyar tehetségek árasztják el a pályákat, akik megfelelő felkészítést kapnak az itthoni, ugyancsak bőkezűen támogatott akadémiai rendszerben.

Az önámítás mindig a magyar foci szerves része volt az utóbbi évtizedekben, elég csak a miniszterelnökre gondolni, aki Európa tíz legjobb akadémiája közé sorolja a sajátját. Aztán jön egy azeri ifjúsági csapat, éppen csak beesik a meccsre, és kiüti a dédelgetett kedvenceit a Bajnokok Ligájából, mint ahogy történt október végén.

A most nyilvánosságra hozott adatok kijózanítóak, és fontos lenne belőlük a megfelelő következtetések levonása. Sokszor hallottuk egy-egy drámai vereség után, hogy az MLSZ-nek nincs játékosa, most viszont legalább azt elmondhatjuk, hogy van nála egy tükör, ami megmutatja, milyen a hazai foci. És ezt a tükröt most nem csak a kluboknak mutatta meg, hanem a drukkereknek is.