Kásás Tamás: A 2012-es könnyekben az volt benne, hogy nincs tovább

„Kásás Tamás nem úszik, hanem táncol a vízen.” Tudja, kitől idéztem?

Van egy tippem: Kemény Ferenc, akarom mondani Fecsó lehetett. De Faragó Tamás is mondott hasonlót, hogy nem úszom, hanem közlekedem a vízben.

Ennyi év távlatából visszatekintve, mire gondolhattak?

Én ebből akkor nem éreztem semmit, tizenhét éves lehettem, amikor Fecsó, Kemény Dénes édesapja ezt a megállapítást tette. Azt sem tudom, hol láthatott azelőtt, hogy meghívott az ifjúsági válogatottba. Vézna kamasz voltam, alig mertem a köpenyt levenni, szégyelltem a vékonyságomat, mert a többiek mind erősebbek, izmosabbak voltak. Édesapám Szicíliában edzősködött, 1991-ben tértünk vissza onnan Magyarországra. Azt már kint éreztem, hogy szorult belém egy kis ügyesség, ha hozzám került a labda, különösen az olasz gyerekekhez viszonyítva. De itthon nem tűntem ki, és nem is volt könnyű visszailleszkedni a két lazább olasz év után. A KSI-ben a gyerekek jó és kemény képzést kaptak, én viszont Siracusában csak játszogattam.

1993 nyarán a Budapest-bajnokságban játszottam, amikor Fecsó úgy gondolta, egy próbát megérhet, ha kicsit foglalkozik velem az ifjúsági válogatottban, nem veszíthet vele semmit. Mondogatta, hogy szarjak rá, mit gondolnak mások, és mutassam meg, hogy nem a nevemnek szól a meghívás. Az ifi Eb-t meg is nyertük Hollandiában. Jó volt, hogy így alulról építgettem fel magam újra, és mások is elhitték, hogy tényleg nem az apám miatt kerültem be a csapatba.

1995-ben már a felnőtt Európa-bajnokságon volt ezüstérmes, majd a világkupa-győzelemből fontos góllal vette ki a részét a döntőben. Egy év múlva negyedik az olimpián. Mi volt a tanulsága annak az eredménynek?

Egyénileg az, hogy egyáltalán nem éltem meg kudarcként. A mai napig jó élményként tekintek vissza rá. Sokat játszottam, önbizalmat merítettem. Nyilván mindenki éremmel lett volna boldog. Csapatszinten az lehetett a tanulság, hogy azért nem nyertünk érmet, mert nem érdemeltük meg. Az idősebbeknek ez egy törés volt, én inkább optimistán néztem a jövőbe, mert tudtam, hogy a korosztályomból sok tehetséges játékos érkezik még a felnőttek közé. Bár azt előre senki sem láthatta, hogy ennyire sikeresek leszünk.

1997, Eb-döntő: Kásás–Jugoszlávia 3–2. Egy évvel az olimpia után ezt láttuk a címlapokon. Mit emelne ki arról a meccsről?

Ahogy az eredmény is mutatja, abban a döntőben döcögött a támadás mindkét oldalon. Jól mutat ez a cím, persze, de egy játékos ezt nem értékelheti túl. Az a még mindig fiatal, tehetséges srác háromszor jól eltalálta a labdát, ezt a konklúziót vonnám le, semmivel sem többet. Akkor is így gondoltam. Hogy mérföldkő volt a csapat történetében, afelől nincs kétség. Szerencsére azt már nem tudjuk meg soha, mi minden alakult volna másképp, ha nem találom el a labdát háromszor úgy.

Az itthoni fogadtatás felemelő volt, a Komjádinál százak vártak minket ünnepelve. A szurkolók ugyanolyan éhesek voltak a sikerre, mint mi, mert az 1976-os olimpia óta nem volt magyar aranyérem vízilabdában. Fiatalok voltunk, a kvázi ismeretlenségből jöttünk elő, és ott, Sevillában kezdtük el igazán az utunkat. Hogy egy ilyen hosszú, helyenként fordulatos szappanopera lesz a történetünk, abban persze mi sem reménykedhettünk. Akkor, az első győzelem után megismertek bennünket, onnantól odafigyeltek ránk, a fiatalos lendületünkre, fokozatosan beköltöztünk a nappaliba, és a szurkolók mindig várták a következő világversenyt, a következő részt a sztorinkból. Ehhez kellett az is, hogy egy év múlva a vb-t ne nyerjük meg. Akkor nyilván másképp éreztem, de ez is kellett, hogy az összkép szebb és színesebb legyen.

2000-ben az olimpián a csoportkör végén, a második vereség után volt egy emlékezetes mondata a kapitányhoz még a medence partján, amikor még be sem mentek az öltözőbe: „Nyugi, most kezdődik az olimpia.”

Spontán jött, semmi tudatosság nem volt benne. Egyszerűen csak így is gondoltam, teljesen természetesen. Mondhatnám most mesterkélten, hogy úgy dobtam ezt oda, hogy nekem már a második olimpiám volt, már volt rutinom, de szó sincs erről, ez nem igaz. Magára a jelenetre nem is igazán emlékszem, utólagos elbeszélésekből tudom csak. Erre is jó volt a film, hogy ezek az apróságok újra előjöjjenek, és velünk legyenek. Plusz ott van az ellenfelek visszaemlékezése, hogy milyen hatást váltott ki belőlük egy-egy eredmény. Vannak szürke foltok a memóriámban, ez is természetes. A lényeg annyi, hogy stresszes volt a helyzet, mert nem úgy ment a játék, ahogy kéne, személy szerint nekem sem, talán volt bennünk egy kicsi pánik is emiatt. Aztán a csapat rendezte a sorokat, összeültünk, pár sör mellett kiengedtük a gőzt, és az olaszok ellen a negyeddöntőben 8–5-re győztünk. Felszabadítóan jó meccs volt, és akkor beindultunk, megvertük a szerbeket és a döntőben az oroszokat is.

A filmben van jó néhány képkocka arról, amikor parodizálja a kapitányt. Ezt a képességét is bemutatta már az első pár évben?

Igen, talán már akkor is. Kemény Dénesnek egyébként is nagyon jellegzetes mozdulatai vannak, a paródia szereti az ilyen jellemeket. De nem csak ő volt az áldozatom. Nem tudom, honnan jön ez, de a vízben is utánoztam mozdulatokat, az más, mint egy komoly taktikai értekezlet. Hangot nehezebb utánozni, ebben jobb is voltam. Humorral jobb az élet.

A 2004-es olimpiai döntő generációs élményt jelentett, több ezer magyar drukker ünnepelte önöket először a medence partján, majd az athéni szökőkutakban. Amikor visszanézte a finálét, az emlékezéseket A nemzet aranyaiban, melyik pillanat fogta meg?

Nem állt jól a szénánk, amikor visszamentünk a negyedik negyedre. 7–5 volt az eredmény a szerbeknek. Tudtuk, hogy nem kaphatunk több gólt. Jött egy emberelőny, járatjuk a labdát, Benedek Tibi passzol a szélről, nekem pedig kicsúszik a kezemből a labda. Na, akkor átvillant az agyamon, ez még mindig ugyanaz a Kásás, mint az első három negyedben. De a labdát nem veszítettük el, és pár másodperc múlva tudtam, hogy lőnöm kell, és az bement a kapus feje mellé. Ettől én biztosan, de azt hiszem, a csapat is megnyugodott, a felzárkózás első lépését megtettük. A savonai edzőm azt az utolsó negyedet szokta példaként említeni, hogy az oktatófilmbe illő, egy csapatnak úgy kell védekeznie, mint akkor a magyaroknak, úgy kell pezsegnie a víznek, ahogy a közelünkben pezsgett.

Még kint, a döntő után azt mondta, hogy a szerbek vért ittak a döntő előtt. Ez érzékelhető is volt az elején, és mégis kevés volt.

Nagyon nehéz még egyszer ugyanazzal a csapattal játszani egy tornán néhány napon belül. Az egy nagyon erős szerb csapat volt, és meg akarta mutatni, hogy azokat a hibákat, amit az első meccsen elkövettek, a másodikra kijavítják. És hát az a vér, amit ittak, elég sokáig tartott. Lehengerlően kezdtek, mi egy kicsit beragadtunk, de a legfontosabb pillanatokig szerencsére nem bírták. A végén már elbizonytalanodtak, mi pedig ezt megéreztük. Tizenhárom percen át nem lőttek gólt. Az utolsó támadásnál a sípszó megakasztotta őket, de előtte is volt vagy tíz olyan támadásuk, amikor nem tudtak mit kezdeni a védelmünkkel. Kettős emberelőnyben sem jutottak el gólig. Nem hiszem, hogy volt itt olyan egy pillanat, amit érdemes kiragadni, az összkép, ahogy mi felegyenesedünk, ők pedig mennek össze, ez volt a meghatározó. Hogy beledöglöttünk a vízbe, annyira akartuk a győzelmet.

2008-ban úgy kezdődött az olimpia, hogy azt írta a liftbe, „tele van a tököm”. Aztán két hét múlva, ahogy a filmben is látszik, megkönnyezte a zsinórban harmadik olimpiai győzelmet. Mi történt közben?

Nem jött a lift, én meg kiírtam magamból, amire épp gondoltam. Élesen nem villan be ez az emlék sem, nem volt ez maradandó. Volt ebben vicc is, hogy milyen hosszú még az olimpia, hogy az edzés–taktika–meccs, edzés–taktika–meccs háromszögben élünk. És még a lift se akar jönni. A kapitány persze nem biztos, hogy ezt ugyanígy értékelte, ahogy én most elmondtam. Egyszer sem játszottunk kimagaslóan, nem sziporkáztunk, de megvertük azokat, akik szembejöttek, a szerbek pedig eltaktikázták magukat. Sosem jó az, ha egy csapat agyal, továbbjutási ágakat választgat. Az a jó sorsolás, ami előttünk van. Az amerikaiak ellen már tudtam, hogy nem lehet olyan forgatókönyv a döntőben, hogy mi abból ne jöjjünk ki győztesen.

És mi volt a könnyekben?

A végső dudaszó engem a csapattól viszonylag távol ért, a közönség tombolt, és eleredtek a könnyeim. Valahogy akkor átfutott rajtam, hogy ez tényleg olyan nagybetűs sporttörténelem, ami ki tudja, hogy lesz-e még valaha egyszer. Három olimpiát nyerni zsinórban? Az azért már valami. És ennek én nyakig a részese vagyok. Egyszerű sportkedvelőként is elismerem a teljesítményt a fotelben ülve, vízben és szárazon egyaránt, itt pedig játszottam, hozzátettem a magam adottságaival egy egész ország öröméhez. Nem jut eszembe jó hasonlat, ezek az érzések megismételhetetlenek, és abban az érzelmi állapotban a sírás teljesen természetes volt. Az első két győzelemnél, Sydney-ben és Athénban ünnepeltem, mosolyogtam, integettem, Pekingben meg így jött ki rajtam az öröm. Nem sokszor érzi azt az ember, hogy valami utolérhetetlen dolgot csinált. Sevillában, a szerbeknek lőtt három gól sem adott ilyen katarzist, pedig itt a döntőben csak egy gólt szereztem.

És mi rejtőzött a 2012-es olimpiai könnyekben?

Hogy nincs tovább. És az is szép volt, és jó élmény volt. Nem csavarodtam be, hogy egy ötödik hely után jó élményről beszélek. Nem ezért mentünk, hanem éremért. Egy ötödik helynek a magyar vízilabdában nem is lehet örülni. Én mégsem bánkódtam, és biztos, hogy furcsa ezt tőlem hallani, meg mit mondjanak erre azok, akik nem kerültek be a csapatba. De nem érdemeltük meg akkor az érmet. A munkát beletettük, nem lazsált senki, de már nem tudtunk annyira harapni. Törvényszerű ez, idősebbek is voltunk már, az ellenfelek meg pont jó korba léptek. Lehet, hogy már fejben is jobbak voltak.

Ez az utolsó sírás nem volt benne a levegőben, beugrottam a medencébe az elején, de már szinte csak tébláboltam, úszkáltam, már kint voltam lélekben a parton, tudtam, hogy ez az utolsó meccsem. Nekem a vízilabda akkor, ott véget ért. Azt is tudtam, hogy a spanyolokat meg fogjuk verni. Nem mindegy, hogy búcsúzunk el, a becsületünkért is játszottunk. De felülírhatatlanul bennem volt, hogy harminchat éves vagyok, és nem lesz több meccsem, az ötödik olimpián van vége ennek az útnak. Utólag minden a helyére a került, minden valamiért történt, a puzzle összeállt. Ahogy az ezüstök kellettek, kellett ez az ötödik hely is. Sem az első, sem az utolsó olimpiámról nincs érmem. Nem vagyunk legyőzhetetlenek, ennek ez lett a tanulsága, mert senki sem az.

„Egy vízilabdás testébe születtem” – ezt a megállapítást hogy kell érteni?

A vízilabda csak egy címke volt a nevem mellett. Az embert és a vízilabdázót előbb-utóbb el kell különíteni. Utóbb könnyebb, mert sokáig játszottam. Sosem volt meg a lehetőségem, hogy válasszak, annyira kézenfekvő volt, hogy ott a vízilabda mellettem, nem tudok elbújni előle. A vízilabdás szerepet végigjátszottam, ez meghozta a népszerűséget, az ismertséget. Nem szoktam ezzel kérkedni, nem szeretek beleragadni a nosztalgiába, remek az életem a hétköznapokban, a múlt egyáltalán nem jár a fejemben, csak ha kérdeznek. Még egy meccs sem villan be. Legfeljebb azon szoktam elmélázni, hogy mennyivel másabb lett a világ, mint amikor mi pólóztunk. Szerencsések voltunk, hogy ennyien összejöttünk egy jó csapatba. Sok egyénileg hasonló kvalitású játékosnak nem adatott meg az olimpiai arany, mert nem voltak megfelelő társaik. Igaz ez itthoni nagy játékosokra, és külföldire is éppúgy.

A mi saját a történetünk mögött van, az számít, hogy milyen emberek voltunk és vagyunk. Milyen pozitív dolgokat adtunk emberileg. A munkánkat, a pólót elvégeztük. Sikerrel. Túlzó, amikor hősöknek neveznek minket, de azért el lehet ismerni a győzelmeinket. Engem is azonosítottak a vízilabdával, de nekem ugyanolyan fontos, hogy jó emberként emlékezzenek rám, mert a legvégén mindennek ott van az emberi oldala. Nem az a kérdés, hogy a világ mit ad nekünk, hanem az, hogy mi mit adunk a világnak. Kimondani könnyű, hogy egy jobb világot szeretnénk magunk mögött hagyni, tenni érte már sokkal nehezebb.

De azért az nem baj, hogy nem csábította el a tenisz tizenévesen.

Az nem, bár szeretek teniszezni a mai napig. A póló az esetemben egy nagyon jó címke. De az a lényeg, hogy minden ember találjon rá a saját címkéjére. Ha érzi, hogy jó valamiben, azt csinálja.

Mit olvas mostanában?

Több mindent egyszerre. Angolul egy olyan könyvet bújok, aminek az esszenciája, hogy hogy érjük el, hogy ne öljön meg a saját orvosunk. Hogy mennyire fontos a személyes felelősségvállalás. Az egészségünk és a gyógyulás a saját kezünkben van, bennünk lakozik az orvos. Hihetetlen öngyógyító képessége lehet egy embernek, ha rájön erre. Nem szerencsés, ha ráfogunk mindent külső tényezőkre, mert az életmódunkkal, azzal, mit eszünk, hogy teszünk, a természettel milyen kapcsolatunk, sokat tudunk segíteni önmaguknak úgy is, hogy észre sem vesszük. A stressz kezelése sokkal fontosabb annál, mint gondoljuk. Ha tiszta a fejünk, már tettünk egy lépést a gyors gyógyulás felé. Tudjunk önállóan gondolkodni, az egy nagy erény. Senki nem fog segíteni a boldogságunkban, csak önmagunk.

Nekem segített a boldogságomban, hogy áttértem a növényi étrendre hat éve. Etikai okok miatt nem eszem húst, az állatok szeretete vitt erre a döntésre. Jobb az emésztésem, jobb a gyomrom, könnyebbnek tűnik az élet. Kilencvenöt kiló volt a versenysúlyom, most kilencvenegy-kilencvenkét kiló vagyok, persze az izmok az élsport után megváltoznak, mert nem edzem olyan szinten, mint egykor. Na, már szinte hallom is, ahogy a csapattársak ezt olvassák, és mondják, hogy én nem is szerettem edzeni, meg folyton nyafogtam.

Amikor Nápolyban játszott, volt egy emlékezetes mondata: „Kirepült a madár kalitkából.”

Nem voltam fogságban itthon, ez egyértelmű. De jó volt Nápolyban belevegyülni a tömegbe, jó volt láthatatlannak lenni. Ott nem ismert senki, és ezzel együtt jobban önmagam lehettem. Az én habitusomhoz az illett, amikor félre tudtam húzódni. Ez illik rám a mai napig. Magyarországon akkor jött be a celeb szó, amit gyűlöltem. Kint nem éreztem azt, hogy megnéznek, maximum a szőke hajam miatt figyeltek fel rám, de nem súgtak össze a hátam mögött. Nem volt ez nekem itthon sem káros, de Olaszországban egyáltalán nem létezett. És nagyon jó éveim is voltak ott. Nyertünk olasz bajnoki döntőt, Bajnokok Ligáját, és igazán temperamentumos közönségünk volt. Sosem csordult túl az önbizalmam, de ott volt pár olyan évem, amikor úgy éreztem, hogy a legjobb vagyok. Pontosabban nincs olyan, aki nálam jobban vízilabdázik. Így a helyes. Biztosan volt olyan, aki erősebbet lőtt. Olyan is, aki pontosabban lőtt. Volt, aki jobban blokkolt. Volt, aki jobban bekkelt. De a játék komplexitásában, a játékintelligenciában akkor lehet, hogy tényleg én voltam a legjobb. Nem szakítottam szét a hálót, nem céloztam a legpontosabban, de a labdaszerzéseimmel, a védőmunkámmal együtt kompakt játékos lettem.

Gyerekkori barátom, Steinmetz Barna mondta, hogy olyan vagyok, mint a krokodil, eljátszom, hogy nem figyelek, nem is érdekel, mi történik a vízben, de a szemem sarkából mindig pontosan látom, mi következik. Aztán váratlanul emelkedem, és el tudom vinni a labdát, ha csak egy centire pontatlanul passzolt az ellenfél egy támadásnál. Valahogy éreztem, mikor, kinek, milyen ütemben kell passzolni. Nincs nagybetűs meccsem, nem is szeretem, ha arra terelődik a szó, mert mi csapatként lettünk nagybetűsek. De az a pár olaszországi szezon nekem akár hasonlóan nagybetűs is lehetne.