Egy olimpián, ha már lerepült a lábad, és nincs kezed, akkor is felállsz

Április végén, a dél-koreai Szöulban rendezett világkupán kezdődik a női kardozók olimpiai kvalifikációs sorozata. A magyar női kardvívócsapat az előző olimpiára az utolsó pillanatban jutott ki, egy zárt kapus budapesti verseny után ünnepelhettek. Most egészen más az alapállás, mert a világranglista harmadik helyén állnak, ahová a tavalyi világbajnoki cím juttatta őket. A világkupákra és a júliusi milánói világbajnokságra most úgy utaznak, hogy ezt a pozíciót kell körömszakadtáig védeniük. A 28 éves Márton Anna, aki nélkül éveken át elképzelhetetlen volt a csapat, 2021 szeptemberétől több mint egy éven át nem versenyzett, kétszer is megműtötték az olimpia előtt, és az olimpián is megsérült a térde, majd édesanya lett.

„Januárban tértem vissza, egyéniben kétszer jutottam el azóta világkupaverseny negyeddöntőjéig, a visszarázódó időszakom így összességében sikeresnek mondható. Más kérdés, hogy korábban tíz perc volt, hogy bepakoljak egy versenyre menet, most két napig stresszeltem, hogy minden a helyére kerüljön a bőröndömben. Mintha mindent a legeslegelejétől kezdtem volna” – vázolta, mi mindenre lehet hatással egy ilyen kihagyás. Ebben a visszarázódásban nemcsak a stábja, hanem a klubja, a BVSC is nagyon sokat segített, már a sérülése és a rehabilitációja, de a szülés időszaka alatt is maga mögött tudhatta őket.

Az anyukagomb

Márton fontos gondolattal nyitotta beszélgetésünket. Úgy érzi, már nincs olyan teher rajta, amióta életet adott Vincének, mert az életében a prioritások megváltoztak. Annak viszont kifejezetten örül, hogy amíg edzésen van, addig maximálisan tud fókuszálni a feladatára, amikor pedig annak vége, száz százalékban át tudja adni magát a gyerekének, és az otthoni feladatára összpontosítani. A szülés a sportágban nem jelent akadályt, elég csak a párbajtőröző Nagy Tímeára gondolni, aki első és második gyerekének megszületése után lett olimpiai bajnok, majd meg is védte a címét, a harmadik gyerek után pedig világbajnoki aranyérmes lett egyéniben.

„Teljesen ki tudom üríteni magam, ahogy a vívóterembe érek, és meg tudom nyomni az anyukagombot, ahogy hazaérek. Az elején fizikailag volt nehezebb, most már inkább érzelmileg. Voltak kételyeim a legelején, hogy ez menni fog-e, de az elmúlt hónapok alapján mondhatom, a helyükre kerültek a dolgok. A lányoktól, a csapattársaimtól tudom, hogy nekik három hét nyári szünet után is szinte újra kellett tanulniuk vívni, mintha a gyengébb kezükbe fogták volna a kardot. Nálam, több mint egyéves szünet után hatványozottan igaz volt az, hogy melózni kellett azon, hogy egy kitörésnek legyen dinamikája, érjem is el az ellenfelet, ha már nekiindultam. A két eddigi verseny alapján mondhatom, van még bennem, érdemes facsarnom magam. Vannak még dolgok, amiket nem értem el a vívásban, és remélem, hogy a vívás is várt még rám.”

A csapat nélküle, Pusztai Liza, Battai Sugárka, Szűcs Luca, Katona Renáta összeállításban lett tavaly világbajnok. A negyeddöntőben az olaszokat két tussal, az elődöntőben a spanyolokat könnyedén, 14 találattal verték. A fináléban a franciák ellen 45–40-re győztek, és ezzel történelmi aranyérmet szereztek, mert a szakágnak eddig a bronzérem volt a legnagyobb teljesítménye. „Jó volt megállni egy kicsit, és nem versenyezni, de imádtam nekik drukkolni a neten és a tévén keresztül. Alig vártam, hogy az edzőm mondja, milyen volt egy-egy asszó testközelből, mit nem mutatott meg a tévé” – mesélte.

Mivel Márton nélkül is győztek, a legfontosabb kérdés: várták-e őt vissza az év elején? Vagy ők úgy gondolják, ha nélküle is ment egyszer, akkor miért ne menne még egyszer? Mekkora feszültséget okoz azzal, ha a kialakult egység megbomlik? Hiszen valakinek a helyére jön vissza. Eközben benne is felmerülhetett, elég lesz-e a tudása még ahhoz, hogy ismét integrálódhasson.

„Nem volt olyan nap, hogy ezeket a kérdéseket ne tettem volna fel magamnak, ha nem is mindig ebben a sorrendben. Világosan lefektettük a szabályokat, csak úgy senkitől nem vehetem el a helyét. Jó volt hallani, amikor kimondták, örülnek nekem, jó, hogy velük vagyok. Az eddigi két verseny alapján mondhatom, hogy számíthatnak még rám, és velem még erősebbek lehetnek. Amikor idén csapatban versenyeztünk, az eddigi vezér, Liza arra kért, számoljak én. Előre nem beszéltünk erről semmit, spontánul adódott, hogy a csatakiáltásnál én számoljak, és ez nagyon jóleső érzés volt. Minden olyan természetesen alakult, de azért ebben ott volt a szimbólum, ha távol voltam is egy kis időre, bíznak bennem és számítanak rám. Felnőtt, tapasztalt vívóként szerettem meg a csapatversenyt, mert fiatalon nem is volt a szívem csücske.”

Számtalan példa van a sportban, amikor egy kimagasló tehetségű versenyző mellett nincsenek megfelelő társak, és így csapatszinten nem lehetnek sikeresek. A vízilabdában Benedek Tibor vagy Varga Zsolt már nagyon várhatta az 1976–1977-es korosztály megérkezését, akiknél öt évvel idősebbek voltak, de akikkel végül a világ legjobbjai lettek. A spanyol fociválogatottban már évek óta szereplő Puyol és Xavi is alig várta Iniesta, Piqué, vagy éppen David Villa megérkezését, mert csak együtt lehettek világbajnokok. A női kardban Pusztai Liza és Battai Sugárka kivételes tehetségét már a juniorok közt lehetett látni. Mártonban is ott volt a „gyertek már”-érzés, mert pontosan tudta, egy sokkal erősebb csapat formálódhat, mint addig.

„Sokáig egyedül voltam, egyedül tapostam az utat az ösvényen, a riói olimpiára egyedül jutottam ki, természetes, hogy ilyenkor egy sportoló várja, hogy a juniorok között sikeresek berobbanjanak a felnőttek közé. Ez nem önzőség, ez egy különleges várakozás, hogy egymásból is többet tudunk kihozni, ha megvan a rivalizálás. Szerencsés együttállás, hogy úgy érzik, tudom segíteni őket a tudásommal, a tapasztalatommal, de akár a kisugárzásommal is. Nekem pedig az a jó érzés, hogy nem vagyok egyedül. A vb-arany kötelez, ezzel együtt az elvárások is megnövekedtek, ez így van rendjén. Egy világbajnok csapatra már mindig odafigyelnek, és már mi sem elégedhetünk meg azzal, hogy egy bravúrral bent vagyunk a négyben, ha reális esély van az éremszerzésre.”

Márton abban látja a csapat sikerességének a titkát, hogy a kvázi leggyengébb ember, akin a beidegződések szerint általában el szoktak menni a meccsek, bármikor nyerővé válhat. Battai olyan eksztázisba tud kerülni, hogy ha a kilenc találkozóig tartó csapatversenyeken ő érkezik a hetedik csörtére, nagy fordításokra képes. A nyolcadik asszó az övé, tőle a stabilitást remélik, míg a befejező ember az a Pusztai Liza, aki szintén hatalmas sorozatokra hajlamos, és nem zavarja, inkább inspirálja a tét, hogy utolsó emberként neki kell befejeznie egy csapatmeccset.

Az olimpiai hős

Ahogy már érintettük, Márton Anna a tokiói olimpián sérülten versenyzett. A lába még 2020-ban, a decemberi országos bajnokságon sérült meg, mindegyik orvos azt mondta, műtétre lesz szükség. Akkor viszont oda az olimpia. Ezért új mozdulatsorokat gyakorolt, amennyire csak lehetett, vigyázott a lábára, de közben igyekezett megőrizni a dinamikáját. Benne volt a fejében, hogy bármelyik pillanatban elszakadhat a szalagja, és akkor vége. És az olimpián rögtön meg is történt a baj, de ettől még nemcsak az első, hanem a második és a harmadik meccsét is megnyerte, így sérülten, fél lábon is bejutott a legjobb négy közé. Az elődöntőben és a bronzért már nem igazán volt esélye, akkor már nagyon érezni lehetett rajta, hogy nem egészséges.

A tudósításokban, a közösségi oldalakon nagyon sokszor elhangzott a tömör kifejezés: hős. Mert az olimpiai álmot egy pillanatra sem akarta kiengedni a kezéből. Kíváncsiak voltunk, ő kit tart hősnek.

„Hősök inkább a történelemben vannak. Nekem egyszerűen csak természetes volt, hogy vívni fogok. Rögtön a legelső meccsen, 2–0-s állásnál éreztem, hogy elszállt valami. Kiugrott a térdem a helyéről. Bizarr érzés. A porcleválás az, ami tud fájni, mert elkerül a helyéről, és ha becsípődik az ízületbe, az nagyon nem jó dolog. Álltam a páston, és mondtam magamban, szuggeráltam a térdem: működj, működj, még egy kicsit bírd ki. Egy olimpián, ha lerepül a lábad a helyéről, és ha már nincs kezed, akkor is felállsz összeszorított fogakkal. Öt évig dolgoztam azért, hogy ott legyek. Ösztönösen jött, hogy megpróbálom láb nélkül is. Meg sem fordult a fejemben, hogy valamelyik asszó közben azt mondom, elég volt. A sport nem ilyen. Egyedül abba rossz belegondolni, mi van, ha még lábam is van. Sokat tanultam és erősödtem ebből a helyzetből. Hihetetlenül jó érzés volt az a támogatás, amit itthonról, a szurkolóktól kaptam.”

Szó szerint otthagyja a kézjegyét

Márton stílusát nem könnyű kiismerniük az ellenfeleknek, sok akciója van, így ha készülnek is belőle, mindig tud nyúlni valamihez. Van egy olyan különleges támadása, amit a női mezőnyben nem is alkalmaz más. Ez a fok-kéz vágás. Ilyenkor nem a kard élével, hanem a fokával, alulról legyintve szinte becsempész egy találatot az ellenfele kezére.

„Jó érzés azt hallani, amikor a kommentátor ezt a védjegyemnek nevezi a versenyeken. Az edzők egymillió dolgot tanítanak, ez megtetszett, variálni is szoktam rajta, csiszolgatni, tökéletesíteni.”

Márton egyik edzője az a Pézsa Tibor, aki 1964-ben egyéniben nyert olimpiai aranyat, és aki a múlt legendás mestereitől tanulta a szakmát. (A másik Gárdos Gábor.) Ha arra keresünk választ, hogy a múltból át lehet-e örökíteni valamit a jelenre, lehet-e használni a nagy elődök extra képességeit és meglátásait, a fok-kéz vágással erre választ is adtunk.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság szeretné, hogy az orosz vívók visszatérhessenek szigorú feltételek mellett, de ez jókora ellenérzéseket váltott ki szerte a világban, több mint háromszáz sportoló tiltakozott. Márton úgy látja, hogy a mezőny eléggé átrendeződött az olimpia óta, próbálnak alkalmazkodni az erőviszonyokhoz, például a megerősödő azeri válogatotthoz. Csak magukra kell és szabad koncentrálniuk, így igazából túlságosan nem érezni az orosz zászló hiányát. A híreket ők is olvassák, és sajnálják a szomorú egyéni sorsokat, de a sportáguk ugyanaz maradt, a vívásukra nincs hatással egy ilyen külső történés.

„Az egyéni most mindegy, a csapatért kell mindent megtenni, amikor a kvalifikációért vívunk, vért kell reggelizni, nincs langymeleg, tűz kell. A lányok átélték az olimpiai hangulatot, abba a körforgásba minden sportoló visszavágyik, pláne, hogy most még nézők is lesznek, most még az olimpiai falu is sokkal inkább megtelik élettel, mert a korlátozások véget értek.”