A Manchester City az év legfontosabb angol meccsén is bizonyította, hogy jelenleg verhetetlen

Az előjelek nem éppen a vendégeknek kedveztek, hiszen az Arsenal 11-szer kapott ki zsinórban az Etihadban, és Mikel Arteta 6-ból 6-szor volt kénytelen vesztesként kezet fogni korábbi főnökével, Pep Guardiolával, akinek 17–3 a gólkülönbsége a 6 hazai győzelem alkalmával. Haalandék 16 meccses veretlenségi sorozattal jöttek a meccsre, magabiztosan hazaküldve a Bayernt és lelépve a Lipcsét.

A legutóbbi vereségét pont a City ellen elszenvedő Arsenal a katari vébé előtt száguldott: Mikel Arteta csapata 5 pont előnyt szerzett, de azóta a City 3 ponttal többet ért el 17 meccsen, az Arsenal 19 meccsen összeszedett 38 pontjával szemben. Ebből különösen fájdalmas az így is az Arsène Wenger-féle Invincibles-éra óta legjobb idényét futó Arsenalnak az elmúlt 3 döntetlen, hiszen március végén még 8 pont volt az előnyük tíz fordulóval a vége előtt – és a City egy meccsel kevesebbet is játszott. Talán jelzésértékű volt, és nem is annyira a csodálatosan teljesítő Arsenal kritikája, hanem a Guardiola-gépezet érdeme, hogy a legtöbb modell – ahogy az alábbi képen látható Nielsené is – még akkor is alig-alig hitt a végső győzelemben. Abban viszont konszenzus volt, hogy ha győz az Arsenal, akkor 55 százalék valószínűséggel ők a bajnoki cím legnagyobb esélyesei.

A latolgatások után nézzük a meccs taktikai kérdését. Mindkét oldalon legalább egy kulcsfontosságú belső védő, William Saliba, illetve Nathan Aké hiányzott, de a februári meccsen a City letámadásának célpontjaként nagyot hibázó japán Tomijaszu Takehiro sem állt Arteta rendelkezésére. A Sporting elleni Európa Liga-kieséskor megsérülő Saliba hiánya nemcsak a rendkívül gólerős norvég Erling Haaland elleni párharcoknál érzékeny veszteség, hanem azért is, mert nélküle nem hoztak még le kapott gól nélküli meccset, és az ő helyén játszó Holding jóval alacsonyabb szintet képvisel.

A holland Akéből Guardiola a világ egyik legjobb „elbow back”-jét (hibrid belső védőt, aki szélső védőt is játszik) csinálta, mellesleg talán a legjobb matchup az Arsenal legjobbja, Bukayo Saka ellen. Guardiolának is volt tehát egy taktikai problémája, amit már a februári meccsen Bernardo Silva számos esetben balhátvédként besegítésével próbált orvosolni. Kérdés volt, hogy Saliba hiányában és az utóbbi meccsek elképesztő magas presszinges teljesítménye alapján a City hogyan folytatja ezt, a Saka-veszély tudatában.

1. A City-presszingszörny újabb áldozatot szed

Nos, a kérdésre olyan cizellált választ adott Pep Guardiola csapata, mint Haaland interjúi és befejezései szoktak lenni, azaz, rövidek, velősek és brutálisak.

A City a tőle mostanság megszokott 4-4-2-es/4-2-4-es opciós emberorientált magas letámadással ugrott neki Holdingéknak, középen a Partey, Odegaard, Xhaka hármas labdafelvételeire fókuszálva.

Mivel a vendégeknél a várakozásoknak megfelelően Saka és Martinelli tartották a szélességet (és keresték az egy-egy elleni játékot), ehhez két rendkívül atletikus szélső védő kellett. A tinédzserkorában síkfutó Akanjit Guardiola átrakta a jobb oldali hibrid védőből sima balhátvédbe, míg jobbhátvédbe visszahozta a korábban kegyvesztetté vált Kyle Walkert.

Az utóbbi meccseken rendszeresen a középpályára beforgó, egyébként világklasszis szinten játszó John Stones most csak sima belső védőként ugrott ki a négyes falból rendszeresen Gabriel Jesus visszalépéseire. Feltűnő volt a City kompaktsága (a Wyscout szerint csak 35 méter hosszú volt a csapat) és hogy milyen intenzitással támadott le ilyenkor Haaland vagy Kevin De Bruyne, így a szabadon maradó Gabriel–Holding-duónak nem sok ideje maradt a Jesus visszalépése által nyitott területekbe belőni a labdát Martinellinek és Sakának. Így hiába volt 65 százalékban a vendégeknél a labda, egy Jesus mögé induláson kívül nem sok veszélyt tudtak kialakítani.

2. A várt 3-2-4-1 helyett Guardiola ismét zseniálisat lép: 4-2-1-3 vagy néha 4-2-4-ben támadva mattolja az Arsenalt

Az nem volt különösebb kérdés, hogy az európai topfutball három legmagasabb védelmi vonalával letámadó csapatából kettőnek (a harmadik a Barcelona) az összecsapásából nem passzív lötyögés lesz. Arteta Arsenalja ugyanis az angol ligában ellentmondást nem tűrően és ellenféltől függetlenül támad le és akarja visszaszerezni a labdát (míg Guardiola például a februári meccsen azért adaptálódott az Arsenalhoz Bernardo Silvával).

Korábbi segítője kompromisszummentességét valószínűleg Guardiola is jól tudta, és ennek megfelelő meccstervet eszelt ki. Ennek lényege, hogy nem a korábban sokat látott elrendezést – három plusz kettő (egyik belső védő fellép Rodri mellé) előtt két tízes (Gündogan és De Bruyne) –, hanem egy más tagozódást választott.

Mivel a magasan letámadó Arsenal négy védővel szélesen kellett hogy védekezzen (sőt Silva befelé mozgásaival behozta Zinchenkót), és Haalandot nem nagyon szerették volna egy az egyben hagyni, az alábbi dilemmába kényszerültek.

Ha nem egyenlítik ki a létszámot a City kihozatalainál, akkor a szélen négy a három vagy három a kettő elleni szituációt alakít ki a City, és a csapat meg nem énekelt hősével, Ilkay Gündogannal tudnak megindulni létszám- vagy dinamikus fölényben a kapu felé. Érdekes volt látni, hogy Gündogan és Rodri mennyire szinkronban játszik.

Ha a City építkezési fölényét csökkenteni igyekvő vendégeknél belső középpályásokból a Jesus mellé letámadásban fellép Xhaka és/vagy Partey is (utóbbi alapvetően hatosként nagyobb területet fog le, és ezért jobb, ha a védelem előtt marad), akkor élesedik be Kevin De Bruyne, aki szabad tízesként kedvére tudja túltölteni Partey helyét.

Az első gólnál az első változat lépett életbe. Igaz, hogy az Arsenal kikényszerítette a hosszú labdát – a karját széttáró Gündogan volt a szabad ember –, viszont Haaland mesterien fogott pozíciót és készített le, míg De Bruyne nagyon csúnyán megverte a nem valami nagy napot kifogó Partey-t, és jó ütemű keresztbevezetés után lőtt egy pazar gólt.

3. Haaland és De Bruyne, amire nincs ellenszer

Mellesleg több mint félelmetes elgondolkozni azon, hogy az összjátékban (és a gyengeségnek számító fejjátékban már az utolsó dortmundi idényben is óriásit fejlődő) Haaland miket művel – miközben a szezon eleje-közepén volt egy (meglehetősen nívótlan) vita arról, hogy az űrlénygólokat szállító Haaland nélkül jobb csapat-e a City.

Talán annak ellenére volt ez a 2 gólpasszt adó, még mindig csak 22 éves támadónak az egyik legjobb meccse, hogy 6 lövéséből 5 talált kaput, és egészen a 95. percig úgy tűnt, hogy Aaron Ramsdale és a balszerencse miatt gól nélkül marad egy ilyen idényben, ahol 1986–1987 óta nem lőtt ennyi gólt angol ligás játékos.

Nem nagyon lehet kritizálni Artetát amiatt, hogy ne reagált volna gyorsan a De Bruyne–Haaland kontramozgásokra, hiszen mind Holding, mind Gabriel elkezdtek a falból kilépni ezekre, és az egyik oldali szélső (a lenti képen Martinelli) is besegített. A belga azonban ismét megtalálta a gyenge pontot: az emberező Arsenal-középpálya és a lefixált védelem miatt (Grealish a szélt foglalta le, míg Haaland keresztbe vitte Holdingot) Gabriel nem követheti a másik oldalra, így zavartalanul jöhetett egy újabb City-támadás.

Negyedóra elteltével kialakult egy izgalmas, de elképesztő City-fölényt mutató meccskép:

• labdát sokat birtokló, de támadást érdemben építeni nem nagyon tudó vendégek;
• akiknek az építkezését szisztematikusan, mechanikusan és néha cinikusan gyilkolták Silváék;
• vagy ahogy a kiváló és eredeti futballgondolkodó és edző Jamie Hamilton mondja, Pep Guardiola, a Barcelonai tika-taka művészfutballguruja, maga lett a gép;
• míg a fent említett labdás megoldások és a Haaland-, De Bruyne-féle minőségelőny hatalmas, mondhatni döntő fölényt hozott, igaz, sokáig, Stones fejeséig második gól nélkül.

A De Bruyne-Haaland-koreográfia nagyjából úgy működött, hogy amikor Partey volt az ellenfél, akkor a belga könnyedén jutott előnyhöz (akár bedobásnál is elmozogva), míg Gabriel már a 15. perctől szorgosan és sikeresen tudott fellépve közbeavatkozni. Holding azonban egy a huszadik percbe átnyúló hosszú citys labdabirtoklási periódusnál másodjára már nem tudta követni az átmozgó belgát, és csak szabálytalankodni tudott. Haalanddal szemben sem volt sikeres.

A City a visszalépésekkel (Haaland és De Bruyne) lekészítés (Silva) és felpassz (Walker) kombinációkkal kijátszotta az Arsenal-presszinget, kicsalogatva Holdingékat és ziccert csinálva a mélységet végig kiválóan támadó De Bruynének. Hasonló volt a végül Haaland kiváló cseleivel és szintén ziccerrel végződő 28. perces akció is, ami még mélyebbről indult, de Holding (és Zinchenko) láthatóan nem tudott mit kezdeni a kombinációval és a mélységi beindulással. A 32. percben egy klasszikus Haaland-mögéindulást láthattuk egy kiszorított helyzetből leadott veszélyes lövéssel, amit Ramsdale magabiztosan védett.

A 35. percben talán először jutott igazi lehetőséghez a vendégcsapat, és mutatta meg azt a letámadást, amit feltehetően Arteta látni szeretett volna: a befele presszingelő Martinelli bezavart De Bruynénél, majd Zinchenkótól visszakapva ki is használta a belső pozíciós előnyét, és Sakán, majd az addig jól semlegesített Odegaardon ment végig az akció, amit végül Partey 16-ról elvállalt lapos lövése zárt le.

Hogy mennyire kockázatos és többnyire sikertelen volt ez, azt jól mutatta a mélyen az ellenfél térfelén visszatámadni elfelejtő Holding (miközben a fenti Soccerment-statisztikából jól látszik, mennyire sokat és jól csinálja ezt a csapata), és kiütközött minden kontrapresszing Achilles-ina: ha egy ember is elcsúszik, vagy nem kellő intenzitással végzi, akkor például egy De Bruyne–Grealish-kombináció után a mostanság magát nagyon is megtaláló angol szélső nagy helyzetbe hozta Haalandot.

A norvégnak, mint tudjuk, ekkor még nem jött ki a befejezés, mint ahogy néhány perc múlva egy kiváló Gündogan-betörés alkalmával sem, itt ismét Ramsdale „jégkorongos” reflexvédését (négy ilyen volt neki az első félidőben) érdemes kiemelni. Rossz hír volt azonban még a vendégszurkolóknak és a futballközhely-pufogtatóknak egyaránt („a kihagyott helyzetek megbosszulták magukat”), hogy a közhely visszanyalt. Egy becsapós szabadrúgásnál Gabrielt sikeresen lefagyasztották azzal, hogy nem lehetett tudni, hogy Silva ballal vagy De Bruyne jobbal tekeri be, így a brazil mögé Stones be tudott kúszni, és végül VAR után 2–0 lett.

4. Hamar lezárt meccs

Nem hagyott alább a hazai csapat a második félidőben sem, és olyan érzése volt az embernek, hogy kicsit az Arsenal is mintha egy gép ellen sakkozna. Hiába jutottak el egy távoli Xhaka-lövésig a második percben, ebből egyből City-kontra lett, igaz, De Bruyne köztes passza nem lett jó sem Gündogannak, sem Haalandnak. Az addig sokkal biztosabb védőnek tűnő, bár Saliba hiányát az előző meccseken azért megérző Gabriel is nagyot hibázott, és tényleg csak az volt a mentsvár, hogy Ramsdale sokadszorra is kifogta Haaland elképesztő ziccereit. Illetve talán pontosabb a kártyavár kifejezés, hiszen ugyanebből a szekvenciából egy figyelmetlen és rövid Odegaard-passz után Haaland előkészítette a második gólpasszát, és De Bruyne meglőtte saját második, csapata harmadik gólját.

Mellesleg a meccs közben és után teljes joggal indult meg a vita arról, hogy akkor neki most hol a helye a jelenkor és a liga történelmének legjobbjai között.

Akadtak ugyan még itt-ott lehetőségek (Holding szöglet után, később szépen bevágta hasonló helyről egy labdaszerzés után), de egy óra elteltével, 3 gólos hátrányban, egy abszolút világklasszis teljesítményt nyújtó ellenfél ellen Arteta is mintha beletörődött volna a megváltozhatatlanba, és joggal cserélt bele Trossard és Jorginho, majd később Smith Rowe, Nketiah és Nelsson behozatalával. Nem tűnt észszerűtlennek, hiszen a meccs már elment, viszont a következő két hétben a Chelsea, Newcastle, Brighton trió vár rájuk, minimális bajnoki esélyeik életben tartására.

Az ábrán is jól látszik, hogy a hazaiak a harmadik gól után mennyivel mélyebben és passzívabban védekeztek:

Talán az egyetlen izgalom – furcsa ezt mondani a teljes joggal az év legfontosabb angol bajnoki meccsekor, ami egyébként minőségében rászolgált erre – az maradt, hogy Ramsdale végig gól nélkül tartja-e Haalandot. Nos, sem ő, sem az addigi csúcsot tartó Mo Salah nem örülhetett, hiszen a hajgumitól megszabadult norvég a végén lecsapott.

5. Miért a City a világ legjobbja, és ki állíthatja meg?

Összegzésképp annyi bebizonyosodott, hogy a nagyszerű és követendő projektet csináló Arsenal (a liga legfiatalabb csapata) ettől a meccstől, de talán a véghajrától függetlenül is kiváló szezont fut, de beleszaladt egy más dimenzióban futballozó csapatba. Jelenlegi formájában a Manchester City a világ legjobb csapata, és verhetetlen, hiszen

• olyan kombinációját mutatják most már hetek óta az erőnek, gyorsaságnak, labda ellen munkának és persze a mindig meglevő pozíciós játéknak;
• olyan világklasszis teljesítményekkel, mint hátul John Stones;
• középen a nyomást hidegvérrel bíró Gündogan vagy a metronóm Rodri;
• a szimpátiaversenyt ritkán nyerő, de hatalmas félidényt futó Grealish és a még kellemetlenebbül zseniális Bernardo Silva;
• na és persze a meccseket mostanság eldöntő De Bruyne (7 gól és 10 gólpassz február közepe óta) és Haaland, aki a vébé óta 26 gólt szerzett.

Az idény során elképesztő és külön cikket érdemlő metamorfózison átmenő Guardiola pedig egy olyan csapattal áll az angol bajnokság (92 százalék) és a Bajnokok Ligája (51 százalék) egyértelmű favoritjaként április végén, amelyik a Klopp- vagy Hansi Flick-féle labda elleni intenzitást a Tuchel-féle szervezettséggel és a De Zerbihez hasonlóan megtervezett kihozatalokkal kombinálja. Mindemellett legalább 6 világklasszis teljesítményt hoz ki a fent említett játékosokból. Most gyorsan 3 meccs 7 nap alatt a Fulham, West Ham és Leeds ellen, majd vár rá Ancelotti Real Madridja, ami funkcionálisan kaotikus, de a maga nemében sokszor zseniális futballjával talán a tökéletes ellenfele a Manchester Citynek.