Gyulay Zsolt: Számonkérés kell a magyar sportba, de annak nem a közvélemény előtt kell zajlania

Az aranyakkal teli kajakos múlt

Gyulay Zsolt az első olyan magyar kajakos, aki egy olimpián két aranyérmet nyert. Mindkét sikere történelmi: 500 méteren ő az első (egyben utolsó) magyar győztes, a kajaknégyes sem tudott nyerni egészen addig, amíg ő be nem került a hajóba. Ezzel az 1988-as magyar küldöttségben Darnyi Tamás mellett ő volt a másik duplázó. Már világbajnokként utazott a szöuli olimpiára, ami 24 évesen elhozta neki az országos ismertséget.

„Életében először lett ura önmagának”

– ezt a nem éppen szokványos győzelem utáni jellemzést olvashattuk róla az 500 méter aranyérme után. Először azt tudakoltuk tőle, emlékszik-e arra, ki értékelte így a teljesítményét. Azonnal rávágta, hogy az akkori kapitány, Parti János, aki egyébként ütötte-vágta őt a karrierje elején, és akivel érdekes viszonya volt. „Hála istennek nem engem favorizált, ez még nagyobb erőbedobásra sarkallt.”

Gyulay nem változtatott a beidegződésén, 400 méternél oldalra nézett – a felvételeken jól látható, hogy ettől meg is billent –, meglepte mennyivel vezet, utána a hajrára helyrerázódott, és nem forgott veszélyben a sikere. Előfordult, hogy leragasztotta a napszemüvege mindkét oldalát, úgy kényszerítette ki a csőlátást, hogy csak a távra koncentráljon. „Nem szabad nézegetni semerre. Nem számít, hogy döntő, vagy egy szimpla edzés. Gyerekkorunktól erre készítenek fel, huszonnégy éves koromra sikerült megtanulnom, ez is benne lehetett Parti mondatában. Úgy kellett odaállnom a döntőre, mintha csak egyszerű edzés lenne. Ahogy korosodik valaki, úgy gondol egyre több mindent bele egy versenybe, ez pedig csak hátráltat.”

Parti még a kiutazás előtt attól tartott, hogy túl korán került jó formába, mert már a dunavarsányi edzőtáborban kiváló időket evezett, szinte folyamatosan 1:42 környékén állt meg az óra az 500 méter után, ami egy atlétikai hasonlattal azt jelenti, hogy egy százas sprinter rendszeresen bekerül 10 másodperc alá az utolsó edzéseken.

„Parti arra is gondolt, amiben egyetértettünk, hogy sokszor voltam esélyes, de nem tudtam kihozni magamból azt, ami bennem volt. 1986 óta elérhetőnek látszott a jó eredmény. Nem féltem attól, hogy kitolódott a szezon, és szeptember végén, október elején kellett csúcsformába kerülni. A szovjetek pokoli jól mentek tavasszal, de valahogy sejtettük, az idő nekünk dolgozik. Csak halkan jegyzem meg, a doppingellenőrzések szigorítása nem volt előnytelen számunkra velük szemben, de eközben rengeteget edzettünk. Mivel Parti kenus volt, volt annyira intelligens, ezt egyébként fantasztikus emberi tulajdonságának tartom, hogy elfogadta, mi jobban értünk hozzá, ő pedig hátralépett, és belement, hogy Ábrahám Attila, valamint Hódosi Sándor kerüljön az egy évvel korábban más összeállítású hajóba. Barátok sosem voltunk Csipes Ferivel, nem egyszer acsarkodtunk. Ábrahám Attilával szöges ellentétben áll az életfelfogásunk, de a siker vágya összekötött bennünket.”

A négyes október elsején győzött – ez volt a 88-as olimpia tizenegyedik aranya –, azóta is minden évben megünneplik, ultiznak egyet. 1992-ben nem sikerült a címvédése, 24 századdal szorult a második helyre a finn Kolehmainen mögött. Úgy látja, semmit nem adna az életéhez a harmadik arany, sőt.

„Ha ötszörös olimpiai bajnok vagyok, beleragadok az önimádatba, még mindig kajakozom valahogy, holott a sportmúlt szépsége, hogy tudni kell lezárni, még ha rohadt nehéz is.”

A harmadik aranyérem: a MOB vezetése

Gyulay az 1996-os olimpián hatodik lett párosban, kis szerencsével előbb is juthatott volna Bártfai Krisztiánnal. Sokként érte, hogy az élsportnak vége, és egy új egzisztenciát kell teremtenie. Először arra gondolt, kapitány lesz. Sorscsapásként élte meg, hogy a sportága kilökte, és Angyal Zoltán mellett döntöttek.

„Meghekkeltek, de a feleségem is azt mondja, jobb dolog nem is történhetett volna akkor velem, mert így kiszabadultam a sportágamból. Angyallal, aki az edzőm volt, számtalanszor megbeszéltük már ezt a dolgot azóta, nem haragszom rá. A sydney-i olimpiát még nem tudtam tiszta szívvel nézni, mert olyan gyerekek nyertek, akik rajtam nőttek fel, és egy nagy egóval rendelkező élsportoló azt hiszi, képes még mindig felvenni a versenyt, de már nem. Messze nem. Ám ezt nem könnyű elfogadni.”

Gyulay a 90-es évek végén szeretett volna a Magyar Olimpiai Bizottságban dolgozni, sportigazgatóként látta magát, szaunázás közben az akkori elnök, Schmitt Pál egyszer célzott is rá, ő a poszt egyik várományosa. Aztán nem úgy lett, az üzleti élet felé sodródott (1996-ban az Arena sportszergyártó cég marketing-igazgatója lett), majd 2021 végén került képbe ismét, mint lehetséges utód, amikor Kulcsár Krisztián bizalmi szavazást kért maga ellen. Kulcsár ellen példátlan és méltatlan médiahadjárat folyt, noha úgy változtatott az alapszabályon, hogy előtte széles körben egyeztetett.

„Rosszul érintett, nem tetszett, amit akkor láttam, tapasztaltam. A redukált létszámú közgyűlés tagja voltam, mert a kajakszövetség engem delegált. Ennek később jelentősége lett, mert az új elnök Kulcsár távozása után csak a közgyűlés tagjaiból kerülhetett ki. Nem tapasztaltam feszültséget az elnökségben, bár annak én nem voltam a tagja. November tájékán mondogatták, hogy nem jó az irány, de különösebben nem is foglalkoztam vele. A probléma aztán hirtelen eszkalálódott.

Lehet, hogy jó volt az az irány, amit Kulcsár képviselt, de az biztos, hogy az én irányom más. Amióta elnök vagyok, a korábbi indulatokat nem érzékeltem, a hullámok elültek,

a feljelentést az arra illetékesek vizsgálják. A MOB-ra mint a magyar sport parlamentjére tekintek, amelyiktől 2018-ban elvette ugyan a kormány az irányítói jogkörét, szakmai dolgokban mindig kikéri a jelenlegi államtitkárság a véleményünket. A MOB-nak a hagyományok ápolása is a feladata, a segítségnyújtás, egyre kevesebb érmesünk él. Mi nem készítünk fel versenyzőket az olimpiára, de a sportolók körüli pozitív légkör megteremtése egyenesen a küldetésünk, nem csak az olimpián, a szürke hétköznapokon is. Hogy tavaly januárban MOB-elnök lettem, harmadik aranyéremnek értékelem.”

A Párizs előtti diplomáciai helyzet

Gyulay nem látja hátránynak azt, hogy Schmitt Pál után nincs teljes jogú magyar tagja a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak (NOB). Miután betöltötte a nyolcvanadik évét, Schmitt részt vehet a szervezet munkájában, de már nincs szavazati joga. A helyére automatikusan nem került be magyar tag, de a párizsi olimpia után erre van esély, Gyulay szerint ezt a legmagasabb szinten, kormánykörökben kell eldönteni, jóslatokba nem bocsátkozna, hogy ki lehet majd a jelölt. A sportolói bizottságnak tagja Gyurta Dániel, őt nyolc évre választották meg, a mandátuma 2024-ben jár le, azt már látja az elnök, ki kerülhet az olimpiai bajnok úszó helyére.

Arra a kérdésre, hogy mi az olimpizmus most 2023-ban, úgy felelt, pontosan ugyanaz, mint 127 évvel ezelőtt, ugyanazt kell képviseli, a verseny és a sport tisztaságát. Most, amikor egy szomszédos országban háború dúl, a sportnak békéltető szerepe lehetne. Thomas Bach NOB-elnök 3-4 hete összehívott egy videókonferenciát, amelyen amellett érvelt, az orosz sportolókat szigorú feltételek mellett vissza kell engedni a sportba. Bach szempontjai a pozíciójából adódóan érthetők. Gyulay megemlített egy tavalyi beszélgetést is, amelyen felmerült, a 16-18 éveseket ne büntessék az orosz útlevelük miatt, és legalább az ifiket engedjék versenyezni.

„Az Ukrán Olimpiai Bizottság elnöke, Vadim Gucejt sem volt elutasító. Mintha átérezte volna, hogy egy krízishelyzetben a sport nyújthat fogódzót, a közeledés egyik módja lehetne.

Az Olimpiai Charta első mondata: a sportoló az első. Aztán jött a politika. Egy bojkott igazából bosszú, eddig egy bojkott sem váltotta be a reményeket.

Átéltem 1984-ben egy nagy traumát, amikor nem mehettünk Los Angelesbe. Most az ukrán–lengyel tandem maga mellé gyűjtött még vagy harminc politikailag elkötelezett országot, hogy ha megvalósul az orosz jelenlét, akkor ők visszalépnek. Nagy az esély egy csonka olimpiára, bár az oroszok himnuszát már 2016-ban sem játszhatták le. A MOB közgyűlése megszavazta a magyar részvételt, nem mondom, hogy a politika ránk nem lehet hatással, de mi ott leszünk.”

A Hungaroring fejlesztése

Gyulay főállásban a Hungaroring Sport Zrt. elnöke, a MOB-ot társadalmi munkában vezeti, még ha sokat foglalkozik is az olimpiai ügyekkel. Örömmel tapasztalja, hogy a Forma–1 mögött érezhető nemzeti konszenzus van. 2027-ig a futam helyzete sziklaszilárd, küszöbön áll egy újabb hosszabbítás az amerikai jogtulajdonos Liberty Mediával, egészen 2032-ig. Egy klassz, hosszú távú szerződést szeretne összehozni. Korábban az ITM alá tartoztak, a minisztérium megszűnésével most keletkezett egy kisebb űr. Az amerikai cég nyilván nem lát bele a hazai belpolitikai viszonyokba, nem is igazán érdekli őket, nekik a végeredmény a fontos.

Egyszer vett részt parlamenti meghallgatáson, és az ellenzéki oldalról sem támadták, mert szerinte kompaktul működik az esemény, egy tisztességes projektnek gondolják. A jogdíj évről évre drágább lesz ugyan – tavaly 45 millió dollár körüli összeg –, lefelé vinni már nem lehet, az emelkedés mértékét lehet befolyásolni. A haszon szerinte kézenfekvő, és nincsenek támadások, miért éppen erre költenek az államkasszából. Már decemberben elkelt az összes jegy a futamra, a pénteki szabadedzésekre lehet még belépőt vásárolni. Jövőre minden esély megvan arra, hogy csak hat európai futam maradjon, ebből az egyik a Magyar Nagydíj. Belgium és Németország is kiesik, Monaco, Monza, Silverstone, Barcelona marad, Ausztria és Magyarország is.

Sokan szerinte nem is látják testközelből, hogy mennyire jó projekt, mekkora bevételt jelent az F1, attól kezdve, hogy a Liberty Media képviselői, a csapatok, a versenyzők, a szerelők megérkeznek, több százan, onnantól mindenért fizetnek: a szállodáért, az ételért, az autóbérlésért, mindenért. Nem beszélve a külföldi szurkolókról, akik a közönség hetven százalékát teszik ki. Csak egy adalék: tavaly 100 ezer néző kísérte figyelemmel a helyszínen a vasárnapi futamot.

A pálya felújítása elengedhetetlen, a teljes közműrendszer cserére szorul: az ivóvíz- és szennyvízhálózat, az erősáramú hálózat, hogy csak a legfontosabbakat említsük – az ezzel kapcsolatos munkálatok már el is kezdődtek. Második körben pedig majd az új főépület és az új főtribün felépítése következik.

Hangos autók és dohány

„Sokszor sok helyen nyilatkoztam, hogy még versenyző koromban két dolog irritált: az egyik a hangos autók, a másik a dohányzás. Mindkettőből kaptam később. Az üzleti tevékenységben a legnagyobb, legsikeresebb időszakom az volt, amikor négy év alatt összeraktam a dohánykereskedelem megváltoztatását (2012-től a Nemzeti Dohánykereskedelmi Nonprofit Zrt. vezetője volt – a szerk.) Kaptam személyes, politikai jellegű támadásokat, miközben harmincötezerről hatezerre szűkült azon helyek köre, ahol hozzá lehetett jutni cigarettához. Pénztárgépeket kötöttek be minden boltban, amiket az adóhivatal látott, ebben élen jártunk. Példaértékű volt a fekete áruk visszaszorítása. Hogy ki kap trafikot, nem én döntöttem el, a csapatom munkáját viszont én koordináltam. Nehéz feladat volt a rendszer felépítése, de megbirkóztam vele.”

Egy tanulmány utóélete

A MOB megrendelésére 2022 elejére elkészült egy szakmai anyag, ami tükröt tartott a magyar sportágak elé, melyikük tudott élni az egyedi lehetőségekkel, és melyikük nem. A sportot irányító államtitkárságon használják ezt a 300 oldalas anyagot, a Telexen írtunk erről a jelentésről, és felvetettük, miért nem nyilvános.

„Mert ez egy szakmai anyag, a számok elsősorban a szakembereknek mondanak valamit. Egy külső szemlélő azt hoz ki belőle, amit akar, de nem biztos, hogy a helyes meglátásokat. Hogy megjelent, nem baj. Lehet, hogy túl földhözragadt vagyok, de az aktív sportolók száma nem mutat rá a lényegre. Rengeteget változik a sport. Nyolcvan kisgyerek van Vácon abban a klubban, ahonnan én is elindultam. Össze sem lehet hasonlítani a tizenöt évvel ezelőtti költségeket és a jelenlegieket. Erre mondom, hogy az igazolt versenyzők száma csalóka, és persze van, aki szünetelteti a versenyzését. Jó szalagcímek ezek, hogy milliárdokat öntenek a sportba, de ha más országokat megnézünk, máshol is ennyit látnánk. Sokan úgy érzik, hogy a világ pénze sem lenne elég a sportra, én nem tartom túlzónak a hazai támogatást. Állami dotáció nélkül nem tudnánk beszélni a párizsi éremesélyekről. Ha eredményeket akarunk, akkor annak ára van.

Ma már a fanatikusok egyedül nem juthatnak sikerre, az egyéni sportolók mögött is stábok állnak, nem lehet amiatt kukorékolni, hogy minek még egy pszichológus. Errefelé megy a világ.”

Gyulayt szembesítettük egy 2013-as mondatával, akkor úgy nyilatkozott, hogy „mostantól a szakembereken és a sportolókon múlik, hogyan élnek a támogatással”. Erre úgy reagált most, nagyon nehéz általánosítani, de érzése szerint a számonkérés felé tart a sport, ami eddig hiányzott a rendszerből. A számonkérésnek viszont a megfelelő fórumon kell lezajlania, nem a közvélemény előtt. A sport olyan terület, ahol az egzakt helyezések alapján lehet ítélkezni, de nem lehet közellenségnek kikiáltani valakit, elfenekelni, mert nem teljesített.

A hazai sport 2010 óta tartó legnagyobb hozadékának azt tartotta, hogy a magyar edzők itthon maradtak, mert itthon is van jövőkép előttük. 1991-ben volt egy vb-döntő 500 méteren, ahol az elsőt Kemecsei Imre Kanadából, a másodikat Bakó Zoltán Norvégiából készítette fel, ő volt a harmadik. Párosban pedig Füzesséry Gyula spanyol tanítványai előzték meg őket. Kellemetlen érzése támadt, hogy a magyar a szakértelem miatt sorolódott hátra.

Zárásként azt kérdeztük tőle, mi a magyar sport legnagyobb erénye most. „A szerethetősége. A tradíciója. A magyar néplélek a Himnuszhoz másként viszonyul, máshogy éli meg, mint egy másik nemzet. A világban azt láthatjuk, mindenki örül, nálunk azt, hogy könnyezik, nem ritkán sír nemcsak a sportoló, a szurkoló is. Sokan elmondják nekem a mai napig ismeretlenül, mit jelentett az nekik, amikor én megvertem a világot 1988-ban. Ha én nem is szeretek a múltból élni, belátható, Magyarországon egy győzelem többet jelent, mint az egyén győzelme, és ezt mindenki átérzi.”