A magyar kajakos, aki kilépett az élsportolói burokból, és Drezdában pályakezdő

Úszott, atletizált, kosarazott. Hogy kötött ki végül a kajaknál? Emlékszik arra az edzésre, esetleg arra a pillanatra, ami megfogta, és nem engedte el?

Egy pillanatot nehéz kiragadni, egy konkrét élményhez kötni, miért kajakoztam 17 éven át. Inkább folyamatnak írnám le az indulást. Kint vagyunk a szabadban tízévesen, jó a levegő, játszunk a többi gyerekkel, és a játék nagyon fontos volt. Az édesanyám kosarazott, így természetes volt, hogy kipróbáljuk, de a labdaérzékem nem volt az igazi. Dunakeszin a szomszédunk az a Simon Miklós volt, aki a KSI-ben útjára indította Kozák Danutát és Szabó Gabriellát, ő ajánlotta a sportágat a szüleimnek. Úszni szerettem, de a hajóban még jobban élveztem a víz közelségét, még akkor is, ha az elején annak örültünk, hogy nem borultunk fel vele. A nagyobbik húgommal, Noémivel próbáltuk ki a kajakozást, szerintem ő tehetségesebb volt nálam, az én tehetségem inkább a szorgalom volt. Az első versenyemet, a Dunakanyar Kupát egészen biztosan nem fogom nagymama koromban emlegetni, mert jó, ha két versenyzőt meg tudtam előzni.

A kajakosok közt törékenynek tűnt, ilyen alkat volt gyerekkorban is?

Attól nem kellett tartani, hogy az idősebbek között kell indulnom, és megszorongatnom vagy legyőznöm őket, fokról fokra lépegettem előre, mindvégig a saját korosztályomban. Az első edzőim, Rasztotzky János és László Gizella jól érezték, hogy nem az a típus leszek, aki erőből oldja meg a versenyeket, és mindenen átviszi az ereje, ezért inkább a technikára helyezték a hangsúlyt. Az izmaim és a hátam azért még valamennyire tanúskodnak az élsportolói múltamról, nem hagytam olyan régen abba.

2011-ben, tizenhét évesen kijutott az első ifjúsági világbajnokságára, és nyert is ötszáz méteren. Mekkora volt a boldogsága?

Az első válogatott melegítőm még ma is megvan, nagy becsben tartom, még majdnem bele is férek. A nevem nem szerepel rajta, de a Hungary felirat igen, boldogan, szinte pátosszal tekintek rá. A kajakban sok ifjúsági világbajnokot tartanak számon, akik aztán a felnőttek közt már nem minden esetben tudják megőrizni a helyüket az élmezőnyben.

Emlékszem, egyszer Szolnokon Janics Natasa beállt közénk evezni, én a nagy bajnokot láttam benne! Neki valószínűleg fel sem tűnt, mennyire figyeltem a mozdulatait, nekem pluszmotivációt adott, hogy ott van, láthatjuk, miért olyan gyors alatta a hajó. Akkor még álom volt a melegítő ellenére is, hogy egyszer majd eljuthatok olimpiára.

Nem telt el sok idő, 2016-ban, a háromszoros olimpiai bajnok Janicsnak már ön lett a kihívója kétszázon. Egy válogatót ön nyert, egyet ő, a harmadik versenyen, a szétlövésen a rutinosabb Janics volt a gyorsabb, és ezzel ő mehetett a riói olimpiára. Nagy csalódás volt ez?

Dehogyis. A fokozatosság volt a lényeg, hogy a következő lépcsőre odaléptem, és még mindig jó sok van előttem. Huszonegy éves voltam, már azzal megleptem szinte mindenkit, hogy a duisburgi világkupán megelőztem Natasát. Akkoriban Bécsben készültem fel, az ottani klubban, még egyetemre jártam, a tudásomból megmutattam valamennyit, belekóstoltam, milyen a sportágban az olimpiai év, ami amúgy őrültek háza. Augusztusban a saját korosztályomban, vagyis az U23-ban megnyertem a vb-t, fizikailag és szellemileg arra nyilvánvalóan jobban készen álltam.

2017. májusban megnyerte a szegedi világkupát, egy hónappal később pedig már nyert az Európa-bajnokságon. Megérkezett?

Nem tudom, hogy valaha volt-e bennem ez a „megérkeztem” érzés, így nem tudom, hogy annak milyennek kellett lennie. Egy új olimpiai ciklus elején mindenki próbálkozik, a szegedi versenyt egy kicsit fel is fújták, de persze nagy öröm volt, hogy megnyertem. Az Eb-n egyesben a dán Jörgensent megelőztem, de a négyesben is nagy dolog volt nyerni, mert egy teljesen új, formálódó egység volt, Takács Tamarával, Medveczky Erikával, Vad Ninettával, alig néhány edzés után nyertünk, és még Fábiánné Kati néni is megdicsért bennünket, ami nagy szó.

A világbajnokságon azt gondoltam, hogy majd én leszek az új-zélandi Lisa Carrington kihívója, de Jörgensen lett mögötte a második, nekem a nyolcadik hely jutott, ezért sem alakulhatott ki bennem az a bizonyos, hahó, itt vagyok, megérkeztem, velem mostantól számolnotok kell feeling. Sőt, inkább ez a csalódás elnyomta azt a pozitív érzést, ami az Eb után kialakult bennem.

Az Eb-n négy századdal ért előbb célba, mint Jörgensen. Azt mondta erről, nem nevezné szerencsének.

Mi a szerencse? Azt mondják, annak van szerencséje, aki megdolgozik érte. Ha egy sprinter hatalmas erőbedobással, nagy küzdelemben megelőzi a célfotónál a másodikat, mit mondunk? Szerencsés volt, vagy felkészült, hogy az utolsó métereken a maga javára fordította a küzdelmet? Egy jó rajt szerencse vagy gyakorlás kérdése? Egy jó rajtot ezerszer, vagy tízezerszer be kell gyakorolni. Sok minden eszembe jut a szerencse előtt. Belülről nem úgy éreztem, hogy a hajóm orra előrébb van, a kivetítőn láttam először az eredményt. A szerencsére könnyű hivatkozni, de azt legbelül csak én tudom, mennyi tanmedence, mennyi súlyzózás, mennyi futás, mennyi pluszmunka van abban, hogy az a verseny úgy sikerült. Azt legbelül én tudom, és az edzőm, hányszor gyakoroltam el fejben, hogy az a verseny úgy sikerüljön, hogy a döntő napján egy ilyen teljesítmény kijöjjön belőlem. Ettől még lehet hinni a szerencsében, sőt szerintem az élsport hit nélkül nem is megy. Higgy a szerencsében, csak higgy valamiben.

2019-ben a szegedi világbajnokságon bejutott a döntőbe, hatodik lett, elsőre arról szóltak a hírek, ezért nem járt olimpiai kvóta. Egy hét múlva a nemzetközi szövetség újraszámolta a helyeket, és megállapította, mégis mehet az olimpiára. Tudott ennek utólag is örülni?

Mivel a sportágban az olimpiai kvóta nem névre szóló, hanem egy válogatóversenyt meg kell nyerni érte, tudtam, hogy még vár rám egy újabb, nagyobb lépcső, hogy ott lehessek Tokióban. Olyan nívós a hazai mezőny, akkora a konkurencia, hogy nagyon nehéz kijutni, és ennek örüljünk, hogy így van. Egy moszkvai meghívásos versenyen voltam amúgy, amikor hívott Kárai Péter, aki közelről rálátott a kvótahelyzetre, hogy én is megszereztem, így utólag is nagyon örültem.

Még abban az évben kiderült, hogy az akkor ötszörös olimpiai bajnokkal, a sportág ikonjával, Kozák Danutával készülhet fel. Az első pillanattól érezni lehetett a fejlődést, hogy kézzelfoghatóan húzza önt előre?

Hatalmas lehetőséget kaptam tőlük, hogy befogadtak a csapatukba, ki tudja, meddig kajakozom, ha nem így történik. Testközelből láthattam azt a tűrőképességet, azt a terhelhetőséget, ami Danában megvan, és ami tényleg egyedülálló. A férje, Somogyi Béla, megálmodott egy edzéstervet, és mi azt végrehajtottuk.

Nem mondom, hogy mindig zokszó nélkül, de csináltuk, és hát persze hogy előjött belőlünk a versenyszellem egy-egy edzésen, ez teljesen normális. Inspirált ez a helyzet. Ahogy a koronavírus megérkezett 2020. márciusban, mi teljesen nem álltunk le, és az olimpiának még egyszer újult erővel nekirugaszkodtunk, egy évvel idősebben, de talán még keményebben. Szerettem a közös munkát.

És jöhetett az olimpiai válogató, hogy is mondta, az őrültek háza?

Megvan a cikk címe?

Találhatunk jobbat is.

Abba az olimpiai felkészülésbe mindent beletettem, annak már volt tétje. Egy sportoló tudja azt, melyik olimpia lehet az övé, nekem korban is Tokió volt az olimpiám. Nem akartam lemaradni róla, nem akartam, hogy az a sok munka elvesszen. És hát volt miből táplálkozni. Jól sikerült az Európa-bajnokság, mert kétszázon ezüstérmet nyertem, a négyessel pedig aranyérmesek lettünk, és aztán kijutottam az olimpiára is.

Tokióban háromszor kellett hajóba ülnie, végül hatodik lett, és ezzel akkor nem volt elégedett. Változott valamit ennek a megítélése önben?

A hetedik lehet, hogy örült volna ennek a pozíciónak, én a negyedik hellyel sem lettem volna boldogabb. Olimpiára senki sem hatodik helyért megy, hanem nyerni. Egy magyar kajakos pláne, itthon az elismertséghez nyerni kell. A hatodik hely előtt mindig ott lesz a csak. Nem foglalkoztam különösebben a szövetség elvárásával, ők érmet szerettek volna tőlem, mert volt egy belső elvárásom is.

Nyilvánosan soha nem mondtam ki, hogy nyerni akarok, de egy döntőhöz nem lehet másképp odaállni. Azt tudom, hogy utána alig vártam, hogy végigérjek a mixed zónán, ahol az újságírók feltehettek kérdéseket nekem. A mai napig nem ülepedtek le bennem ezek az emlékek, nem biztos, hogy minden a helyére került már, noha már egy évnél is több telt el.

Ha érmet nyer, akkor nem hagyja abba?

Ezt így nem lehet kimondani, mert nem egyik pillanatról a másikra döntöttem, hanem szezon után kezdtem el ezzel foglalkozni, szezon közben más volt a prioritás. Évődtem, gyötrődtem, végigmentem a stációkon, amíg elhatároztam.

Volt utolsó csepp a pohárban, ami a befejezés felé sodorta?

A munkát, az edzéseket szerettem. A körítést nem. Az megviselt olykor. A kajak egyéni sportág, hogy a felnőttek közt nincs igazi csapatszellem, azt idejekorán elfogadtam, másképp nem is tehettem. Nem kell puszipajtásnak sem lenni, mert egy kemény sportág, a nagy terhelés között természetes, hogy nincs mindig idő a másikra. Lehet, hogy más lett volna, ha otthon vagyok, de a férjemmel, Tommal eldöntöttük, hogy Németországban szeretnénk együtt élni. Miután eldöntöttem, hogy befejezem az élsportolói pályafutásom, tudtam, hogy szeretném kitölteni valamivel az űrt, amit a sok felszabadult idő és energia okozott. Nekiálltam a tanulmányaimhoz passzoló munkát keresni és viszonylag hamar találtam is egy olyan lehetőséget, ami megtetszett, és mai napig tetszik Ott álltam november végén, hogy edzőm nincs, klubom még igen, de az új szerződésem nem készült el még addig. Egy jó felkészüléssel akár még az ötszázat is célba vehettem volna az olimpia utáni évben, mert aki az ötszáz egyest megnyeri a válogatókon, annak garantált helye van a négyesben is. Aztán ahogy teltek a napok, a hetek, úgy távolodtam. Kimondani még így is nehéz, hogy vége, mert mégiscsak 17 évet töltöttem el a sportágban, és azt nyilván tudtam, hogy gyökeresen megváltozik az életem, egy másfajta rendszerbe kell áteveznem. De most is úgy érzem, bele kellett vágnom.

Magyarországon 30 felett még jó sok kajakost látunk, nem az a megszokott, hogy valaki 28 évesen kiszáll. A bátorság volt a nagyobb önben, vagy az új kihívás utáni vágy?

A kettő összefügg. A bátorság ahhoz kell, hogy végzettség nélkül, egy másik országban próbáljam felépíteni magam úgy, hogy beállok a sor végére. A kajakos életem, hogy olimpikon lehettem, az önéletrajzomban jól mutat, oda is figyeltek rá, és számított, amikor munkát kerestem. Vannak olyan tulajdonságok, amiknek a hasznát veszem, de itt most használni kell a fejem, hogy előrébb jussak, én most erre rá vagyok kényszerítve, és egyáltalán nem bánom. Emellett ott volt a mérleg másik serpenyőjében, hogy Magyarország olyan életet kínál az élsportolóinak, ami ritka.

Van ebben persze egy kis sötét bizonytalanság is, mert ha az a sokszor emlegetett két válogató rosszul sikerül, és nem jutunk ki az év nagy versenyeire, azt a bankszámlánk megérzi, de még inkább a lelkünk. Mi tudjuk igazán, milyen az, ha elment a hajó. De van Sportkórház, ahová bármikor mehettünk, és még sorolhatnám, hogy voltunk kényeztetve, hogy mindig csak az edzésekre kelljen figyeljünk, milyen védőburok vett körül bennünket.

Akármerről nézem, 28 évesen pályakezdő a munkahelyén, és hendikepben lesz a fiatalabbakkal szemben, akiktől olykor tanácsokat kell kérnie.

A férjem nyilván mindenben segít majd, de igen, szorgos kis hangya vagyok egy csipgyártással foglalkozó, háromezer embert alkalmazó gyárban. Gazdasági informatikát tanultam, szakdolgozatot írok, és most már csak néha evezgetek. A nyáron hosszú ideig nyaraltunk, voltunk nászúton is, és amíg korábban nekem a nyaralás a pihenésről és a napozásról szólt, most szinte minden aktivitásból kivettem a részem, túra, bringa, SUP, vágytam a vízbe is.

Mi történik abban a negyven másodpercben, amíg célba érnek egy fináléban?

Volt nekem már harminckilenc másodperces időm is, sokat kellett melózni azért az egy másodpercért.

Javítok: mi történik abban a harminckilenc másodpercben?

Jaj, én viccnek szántam, mivel nem steril körülmények között versenyzünk, előfordul, hogy negyvenegy másodperc is kell a célig. Hogy mi történik? Most tegyük félre a meleget, a szelet. Ha jól felkészültem, akkor észre sem veszem, úgy eltelik. Amikor minden a helyén van, akkor egyik csapás jön a másik után, nyomom, ami a csövön kifér, és már tolni kell a célba a hajót. A mentális felkészülés persze egy hosszú és kihagyhatatlan folyamat, akkor kell a legélesebbnek lenni, amikor az érmeket osztják.

Rohadtul fáj persze a döntő, mert a hajóban én vagyok a motor, de azt nem tudom analizálni, melyik métertől jön elő az égető érzés az izmaimban, mikortól zsibbadnak a karjaim, és mikortól zihál a tüdőm. Nem tudom, mennyi volt a top speedem, de azt igen, hogy az idei müncheni Eb-re kiadott műsorfüzetben még ott volt a nevem, mint aki valaha a leggyorsabban végigment Eb-n a 200 méteren. A legkisebb húgom, Anna, természetesen versenyzett, vagyis képletesen ketten képviseltük a családunkat. Kívánom, hogy a legmerészebb álmai is teljesüljenek a sportágban.

Gondolom, azt nem bánja, hogy a húgával nem kellett megküzdenie egy világbajnoki indulásért.

Lehetett volna ez win-win helyzet is, hogy mindketten ott vagyunk, és két Lucz lány van a válogatottban, de ez most már elmarad. Éreztem az erőt mindkettőnkben egy éve, hogy ott lehessünk a válogatottban. Anna elveszített egy riválist, de kapott egy nagy-nagy szurkolót, és ha szükségét érzi, tanácsokkal is ellátom.

Ha visszatekint, az a pici hiány az erősebb, amit az olimpia okozott, vagy az, hogy szép éveket töltött a sportágban?

Maradéktalanul nem lehetek elégedett az olimpia miatt, de imádtam például Dél-Afrikában edzőtáborozni, a sport miatt bejárhattam a világot, és még nyitottságot is adott, amit a mindennapokban hasznosíthatok, és nem utolsósorban a férjem, akivel Szingapúrban ismerkedtem meg. Sokkal több szép dolog történt, mint ami hiányt okozhatna, de az én hajóm már kikötött.