A játékos, aki 19 éves korára befejezte a felnőtt válogatottban

2022. szeptember 30. – 23:44

frissítve

A játékos, aki 19 éves korára befejezte a felnőtt válogatottban
Vass Ádám futballista – Fotó: Huszti István / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Amikor Vass Ádám 18 éves volt, azt mondta róla a kapitány, Várhidi Péter, pótolhatatlan a védekező középpályás posztján, mindenki elé helyezte az országban. Az angliai Stoke-ban akkoriban alázatból 50 fontért a sztárok cipőjét pucolta. Amikor az olasz élvonalban futballozott, észre sem vették itthon a teljesítményét. 34 évesen a másodosztályú Gyirmót játékosa, a megpróbáltatásairól és a jövőjéről is beszélgettünk.

Tizenhat évesen egy dunavarsányi korosztályos válogatott mérkőzés után igazolta le az angol másodosztályú Stoke City 2004-ben. Ennyi év távlatából mit gondol, mit láthattak önben?

Hogy pontosan mit alkottam azon a konkrét meccsen, már nem tudom, valószínűleg az összkép lehetett meggyőző. A harcias, elveszett labdát nem ismerő, agresszívan küzdő játékos lehettem, ami szimpatikus az angoloknak. Akkor még nem tudtam, hogy ami engem itthon kiemel, kint az az alap mindenkinél. Sohasem tartoztam azok közé, akik többre tartották volna magukat annál, ami a valódi szerepük. Mivel nem voltam tehetséges, a nekem szánt pozícióban, a középpályán, az volt a dolgom, hogy labdát szerezzek, kiszolgáljak. Mindig is magaménak éreztem, és nagy örömmel vállaltam fel a zongoracipelő szerepet, nem zavart, ha sokat kellett futnom.

Hallott ön akkoriban a gyors átmenetekről?

Nem igazán, de azt érzékelem, hogy ma minden közvetítésben megjegyzik a szakértők. Leegyszerűsítve tényleg ennyi a hatos játékos szerepe: elősegíteni az átmenetet védekezésből támadásba. Megszerezni a labdát, megindulni vele, odapasszolni a megfelelő helyre, ahonnan tovább építhető egy-egy veszélyes támadás.

Sokáig gondolkodott azon, hogy elfogadja-e a Stoke ajánlatát?

Nem ment egyik pillanatról a másikra döntés, mert a szüleim féltettek, kit ne féltenének tizenhat éves korában. Tipikus helyzet volt, én a soha vissza nem térő lehetőséget láttam benne. Senki sem tudhatta előre, lesz-e még valaha ilyen ajánlatom. A lehető legjobb befektetést hoztam a jövőbe, a későbbi pályafutásomat is megalapozta az a két év. A Stoke-nak akkor már nem bentlakásos akadémiája volt, abban hittek, hogy a városban élő családoknál könnyebben megy a nyelvtanulás, gyorsabban be tud illeszkedni egy-egy gyerek. Nagyon jó családhoz kerültem. Nagyon jó edzőhöz is, Noel Blake-hez, aki a maga egyszerű tanítási módszerével zseniális volt, és ehhez még pszichológiai érzék is párosult. Középhátvéd volt, és még azzal a gondolattal is kacérkodott, hogy én is középső védő legyek a százhetvenöt centimmel. De az én világom a már említett hatos játékos posztja volt. Azzal nem árulok el semmilyen újdonságot, hogy a futballt körülvevő közeg páratlan Angliában, az időjárás a játékhoz tökéletes, én kifejezetten szerettem, ha esett vagy nyirkos idő volt, és csúszott egy kicsit a fű.

Mire tanította meg ez a két év?

Mindig is csodáltam azokat a magyar sportolókat, akik Európa-bajnoki, világbajnoki vagy olimpiai bajnoki címmel büszkélkedhettek, felfoghatatlan mennyiségű munka áll ezek mögött az eredmények mögött. Mindig is követendő példák voltak számomra az úszók, vízilabdázók, kajak-kenusok, vívók és még sorolhatnám. Azt gondolom, minden sportnak az alázat és az eltökéltség az alapja. Engem is alázatos munka felé tereltek mindennap. Alázat nélkül senki sem érhetett el a felnőtt csapatig, és tényleg minden edzésen kipréseltük magunkból a maximumot, mert mindenki szeretett volna az az egy lenni, akinek sikerül az álom és beverekszi magát a felnőtt csapatba.

Az alázatot sokszor halljuk. Hogy kell ezt a mindennapokban elképzelni?

Cipőt tisztítottam például. Nem éreztem degradálónak, egy hónapban kaptam érte ötven fontot, és nem csak én csináltam. Nem tudom, van-e még ilyen hagyomány kint vagy itthon, de nekem ez természetes volt. És még csak nem is a pénz volt a lényeg, hanem a felnőtt csapat tisztelete, hogy egyszer majd én is átléphetek a kapun, kinyílik egyszer az az öltöző. Azt vettem észre, hogy technikailag semmivel sem voltunk lemaradva. Voltak nálam sokkal ügyesebb játékosok itthon a válogatottban, de még én sem voltam lemaradva. Mentálisan igen. Fizikálisan is jócskán. A hátrány eltüntetésén kellett dolgozni edzésről edzésre.

Nagy csalódásként érintette, amikor látta, hogy a Stoke felnőtt csapata felé elvágták az útját?

Akkor igen. Kétszer ültem a kispadon, nem állítottak be, nem lett egy meccsem se a felnőttek közt. De korai is lett volna még. A Championship akkor is nagyon durva volt, nem csak most. Fizikálisan nem álltam készen erre. Amikor a menedzser, Tony Pulis beszélt velem, az is volt a fő érve, hogy fizikailag még kevés lennék. Egyet tudtam ezzel érteni. Ha másik edző van, és lát bennem valamit, akkor lehet, hogy maradhatok tizenkilenc évesen, és még két vagy akár három évig is próbálkozunk, megerősítenek, terhelnek. Ez mind ha. Pulis nem így gondolkodott, helytálló volt az érvelése. Bántott és rosszulesett, de olyan sokáig nem is tudtam ezen rágódni, mert nagyon gyorsan kinyílt egy másik ajtó, 2007 nyarán Olaszországba szerződtem. A Bresciánál rögtön a felnőtt futballba kerültem, és talán még annál is jobb helyem lett, mint ha Stoke-ban maradtam volna.

Azt tudta, hogy a Stoke és a Brescia között per lett? Az angolok nevelési
költségtérítést követeltek az olaszoktól.

Tudtam, éppen Nyírkarászon voltam a nagyszüleimnél, amikor láttam, hogy egy külföldi számról kerestek. Svájcból hívtak, a Nemzetközi Sportdöntőbíróság érdeklődött a váltás részleteiről. Elmondtam, miért nem maradtam, mivel indokolták, miért nem számítottak rám. Hogy a két klub a bíróságon mire jutott, arról már nincs infóm, engem sokkal jobban érdekelt egy új ország egy másik kultúrával.

Még egy pillanatra maradjunk Angliában! Van a Stoke akadémiája mellett egy klubhelyiség, a fiatalok ott szoktak meccseket nézni, a szülők ott várhatják meg, amíg végeznek a gyerekek az edzésen. Amikor pár éve ott vártam a szintén fiatalon odakerülő Gyollai Dánielre, a falon ott volt az ön fotója is. Nem volt sok kép, azért voltak büszkék önre, mert a Stoke-ból indulva elért a felnőtt válogatottságig.

Tényleg? Megemlékeztek rólam? Hát erre nem is tudok, mit mondani, csak azt, hogy megható. Nagyjából sejtem, hol lehet ez a létesítmény.

Szóval jött a Brescia. A szlovák Marek Hamšík éppen akkor távozott a Napolihoz, de pályafutásának utolsó évét ott töltötte a Juvéval BL-döntős Tachinardi, Serse Cosmi volt az edző. Emlékszik az első találkozásra? Mit látott az olasz szakvezető önben?

Egy tárgyalóban voltunk, és akkor tudatta velem, hogy magával visz az edzőtáborba. Tizenkilenc éves se voltam, játszhattam volna még a korosztályos csapatban, de ő a felnőttekhez kért. Szimpatikus volt. Az edzőtábor jól sikerült, és be is rakott elég gyorsan, nem vattázgatott, úgy ítélte meg, szükség van rám. Talán a karakteremre figyelt fel. Fontos pozícióban voltam, Olaszországban pláne fontos a hatos és a nyolcas játékos szerepköre, és azt tanácsolta, adjam önmagamat. Önmagamtól is érzékeltem, hogy nem vagyok egy Andrea Pirlo karakter, aki olvassa a játékot, és ad egy negyvenméteres hajszálpontos passzt, nem láttam a pályán úgy, mint ő. Inkább Gattusóhoz lehetett kötni, aki nem szalad el, ha odébb kell cipelni a zongorát.

Vagy ahogy egy korábbi magyar válogatott játékos érzékeltette a poszt
sajátosságát, aki szembejön, abba bele kell rúgni.

Haha. Idézőjelben ez is feladat. Mivel Tachinardi ott volt a védelem előtt, nekem már a támadásokkal is kellett törődnöm rögtön az első évben. Tachinardi visszavonulása után is a nyolcas pozícióban kaptam nagyon sokszor lehetőséget.

Magyarországon volt egy olyan beceneve, hogy Hungaromakelele.

Ez jó, nem is hallottam sokszor.

Át tudta azt érezni tizenkilenc évesen, hogy mi történik önnel?

Nagyjából. Körülbelül a harmincötödik helyről indultam, ez a normális, egy fiatal külföldinek mindenhol ez a sorsa, teljesen mindegy, honnan jön. Csináltam a dolgaimat, és az volt a cél, hogy eljussak a kezdőig.

Hányadik fordulóban sikerült?

A negyedikben. De Cosmi már az első fordulóban becserélt tíz percre, az már azért jelentett valamit.

Azzal mennyire bosszantotta fel, amikor huszonkét perc alatt kiállították?

A Vicenza ellen becserélt, rögtön kaptam egy sárgát, húsz perc múlva egy másikat, és már le is sétáltam. Utána pár fordulóban a lelátóra kényszerültem, de visszaküzdöttem magam. A Brescia az első szezon végén eljutott a playoff első köréig, a második évben a playoff második köréig, aztán 2010-ben végre feljutottunk.

Mekkora a különbség az első és a másodosztály között?

Ég és föld. Csak közhelyeket tudnék mondani. Minket a nagyok meg akartak verni, ahogy az újoncokat általában. Kapartunk, volt egy jó szériánk is, amikor sok pontot szereztünk, de a bennmaradáshoz eleget nem sikerült összehozni.

Érezte játékostemetőnek Olaszországot? Itthon nem is annyira titkolt csúfneve ez a ligának.

Sejtem, hogy miért mondják. Olaszország nem könnyű terep, ez tény. Az a mennyiségű taktika, amiben ott az edzők hisznek, és átadnak, rettentően unalmas. Éjjel-nappal taktika van. Azt veszed észre, hogy megint egy edzés, és már megint ugyanazt gyakoroljuk, és másnap minden kezdődik elölről. Erre vezetem vissza ezt a kifejezést, mert nagyon nyers a liga. Én viszont erre vevő voltam, szerettem is.

Arra vagyok a legbüszkébb, hogy zsinórban lehúztam öt évet ugyanannál a klubnál, noha az országban azért rendszeresen dobálgatják a játékosokat ide vagy oda. Teljesen normálisnak veszik, ha elküldik kölcsönbe. Abban az öt évben ragaszkodtak hozzám.

Reméltem, hogy maradhatok, kaphatok egy hatodik vagy egy hetedik évet is, de nem úgy alakultak a dolgok. Úgy mentem el a nyári szünetre, hogy innen folytatjuk, de jött egy új sportigazgató, ő pedig nem akart velem hosszabbítani.

Fotó: Huszti István / Telex
Fotó: Huszti István / Telex

Jobban megviselte ez a váltás, mint mikor a Stoke-tól kellett eljönnie?

Hát persze. Ott fiatal voltam, és még nem álltam készen. De Bresciában letoltam öt évet, kis túlzással végig játszottam. A fizetésem mellékes volt, nem akartam többet keresni, az útjaink mégis elváltak. Az az egy év, amikor az első osztályban játszhattam, és lett húsz meccsem a Serie A-ban, és olyan stadionokban léptem fel, amiket addig tévében láttam, az igen sok mindenért kárpótolt.

Hogy került Kolozsvárra?

A semmiből jött a lehetőség. A nyári ausztriai edzőtáborban már csatlakoztam is hozzájuk. Három hét múlva a szuperkupában beállított az edző, Ioan Andone. Nem voltam a legjobb állapotban akkor még, de azt érzékeltem, hogy nagyon jó csapathoz kerültem. Nyilván féltem a román–magyar viszony miatt, de percek alatt megtaláltuk a közös hangot, alaptalan volt az előítélet. Megszeretett, a BL-selejtezőkön játszottam is, a cseh Liberec ellen például, és utána eltört a lábközépcsontom. Ez a sérülés meghatározta a hónapjaimat. Hogy a Manchester United, a Galata, a Braga ott van a csoportunkban a főtáblán, én meg a lelátón… Hát azt nem kívánom senkinek. Klubszinten ott volt előttem a csúcs, eljutottam a Bajnokok Ligájáig, de amikor próbáltam magamhoz húzni, egyszerűen nem tudtam. Szörnyű volt. Tíz pontot szereztünk a csoportkörben, végig harcban álltunk a továbbjutásért. Amikor már úgy éreztem, hogy kijöttem a gödör aljáról, léptem egyet a téli felkészülés alatt, megint eltört ugyanaz a csontom. Az Európa Ligában az Interrel sorsoltak össze, nekem az a meccs is kimaradt. Addig alig voltam sérült, akkor jött a baj csőstül.

Mondok egy dátumot: 2006. november 15.

Magyarország–Kanada. Az első válogatottságom. Nyertünk 1–0-ra, Székesfehérváron volt a meccs, ahová kötődöm. A semmiből érkezett ez a meghívó. Nehéz volt feldolgozni, saját bőrömön érezhettem, hogy a nagyon hirtelen jött sikert sem könnyű megfelelően kezelni. Akkor sikerült kizárnom, de nagyon nehéz feladat, és 18 évesen ez nagy teher. Talán nem is lehet eléggé felkészültnek lenni ehhez. A szüleimtől jó értelemben megkaptam a magamét, ők ekkor is nagyon sokat segítettek nekem. A mindenem volt a válogatott.

Nem csoda, hiszen az volt a klubja.

Igen. Stoke-ban nem, itthon élveztem a bizalmat.

Érezte eközben, hogy lőnek is önre?

Meg is állta a helyét a kritika, hiszen nem volt még semmilyen felnőtt meccsem, csak a válogatottban. Egyedül a játékommal tudtam cáfolni a kritikákat. Úgy érzem, nem lógtam ki, tudtam lendíteni a csapaton. Elégedett voltam, és mások is azt sugallták, hogy helyem van a felnőtt válogatottban.

Kapott segítséget?

A kapitánytól, Várhidi Pétertől kaptam. Legalább annyira számított Gera Zoli, Juhász Roli, Dzsudzsák is. Gera és Juhász már külföldön játszottak akkor, és sokat segítettek. Nem éreztették velem, hogy zöldfülű lennék, tisztában voltak a koncepcióval, a fiatalítással. Amire szükségem volt, megkaptam tőlük. Gera számomra egy szinten volt Tachinardival, legalább olyan súlya volt a szavának, mint az olaszénak. Pszichológus nem volt velünk akkoriban.

Eközben még ott a kettősség, játszik a felnőtt válogatottban, majd visszamegy Angliába, és a Stoke tartalékcsapatánál várják. A reflektorfényből a ködbe.

Nem okozott nehézséget, nem is ezen járt az agyam, mert ahogy visszamentem,
beleálltam a munkába. Beálltam a sorba, más választásom amúgy sem volt, tettem a dolgomat, ahogy tudtam. Lelkileg nyilván nem egy könnyű helyzet, mert a bírálat senkinek sem esik jól, noha elsősorban nem is a teljesítményemet bírálták, hanem inkább az elvet, mit keresek én ott. De ezt nekem ki kellett zárnom.

Sokszor feltette magának akkoriban azt a kérdést, hogy hol tart valójában?

Igen. Foglalkoztatott az egész, és az is, milyen lehetőségeim lesznek ezek után. Hova tudok menni, mi várható.

Félig-meddig azt hittem, hogy célba értem, és ez a legnagyobb hiba, amit egy futballista elkövethet, és a lehető legegyszerűbb ezt elkövetni.

Amikor 2007-ben megvertük itthon a világbajnok olaszokat 3–1-re, akkor már Olaszországban játszottam, de az már más volt, mert akkor már a klubomban is játszottam.

Még húszéves sem volt, mire befejezte a felnőtt válogatottban a szereplését. Kapott valaha választ a miértre?

A mai napig nem nagyon értem, miért. Sokáig azt gondoltam, hogy feldolgoztam már ezt, ám ha nagyon őszinte akarok lenni, és miért ne lennék az, akkor lehet, hogy a mai napig nem dolgoztam fel maradéktalanul.

A 2010–2011-es szezonban a Brescia az élvonalban játszott, húsz meccsen kapott lehetőséget, ott volt a pályán a Milan, a Juve, az Inter, a Roma ellen. Huszonkét éves volt már akkor, megvolt a rutinja, és minden jel arra mutatott, hogy jobb játékos, mint tizenkilenc éves korában volt, amikor rendszeresen hívták haza. Utána viszont még csak a keretbe sem került be egyszer sem.

Játékosként lehet, hogy jobb voltam, mint mikor meghívtak, de nem ez döntött. Hogy a posztomon, az első, a második vagy a harmadik számú játékos voltam, az is mindegy volt. Hogy játékban voltam-e, az is mindegy volt. Akkoriban jobban hittek egy közösség erejében, hogy emberileg passzoljanak egymáshoz a játékosok, mint az egyéni képességekben.

És ön mit gondol, miért nem hívták meg soha többet?

A háttérben meghúzódott egy bundabotrány, amiből úgy jöttem ki, hogy én lettem a fekete bárány, és ezzel le is zárták a történetet, holott én mondtam el az igazságot. Az őszinteségem lett a vesztem. Az őszinteségem kettévágta az én címeres álmaimat.

Jelentette a bundát, és ön lett a felelős?

Ennyi év távlatából nem szeretnék sárdobálásba fogni, nagyon nem is részletezném a dolgokat, mert nem könnyű erről beszélni, pláne, mert össze szokták kavarni a meccseket. A szerbek elleni meccsen, egy U21-es meccsen riasztó eredmény született, nyolcgólos vereség 2008-ban, de én a pályán akkor egyáltalán nem éreztem, hogy ne hajtott volna mindenki. Várhidinek az volt az utolsó meccse. 2008. októberben egy szlovák meccs volt, szintén a korosztályos válogatottban, ahová én visszajátszottam, ha már a felnőttbe nem kellettem. Konkrétan tudtam, hogy páran okoskodnak az eredménnyel. Akkor sajnos nem szóltam. Egy évvel később, 2009. augusztusban, az U21-es selejtezőn, a Wales elleni meccsen kikaptunk 4–1-re, berúgtam az öltöző ajtaját, amire nem vagyok büszke, de olyan csalódottság és düh fogott el, hogy elveszítettem a kontrollt. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen megtörténhet egy válogatottban, ami nekem a legszentebb dolog volt mindig, a csúcs. Szóltam a holland edzőnek, aki megdöbbent. Őt utána hamarosan menesztették, az eset ment a szőnyeg alá. Amikor a Bresciában jól ment a játék, megnéztek itthoni szakvezetők, örültek, hogy játszottam, jó formában volt, minden oké volt velem,

de azt mondták: alaptalanul nem vádolhatok meg játékosokat. Köpni-nyelni nem tudtam. Én vádaskodtam? Én csak elmondtam, amit tapasztaltam, és én vagyok a hibás? Nonszensz, ááá, vicc.

Harmincegy éves volt, amikor a válogatott hosszú idő után kijutott egy nagy tornára. A kora alapján még bőven játszhatott volna 2016-ban, és az oda vezető selejtezőkön is. Fájdalmasan érintette, hogy szóba sem került a neve?

Volt egy kis fájdalom bennem, hogy nekem nem adatott meg 2014 környékén a válogatott keretben lenni. Megjelent az újságban egy cikk, hogy Dárdai Pál kiket fog behívni, kik jöhetnek szóba egyes posztokon az általa elmondott szempontok szerint, kinek van meg a nemzetközi tapasztalata, kik azok, akik ismerhetik az automatizmusokat. Az jött ki az összevetésből, hogy én vagyok az esélyes védekező középpályásként. Nem hívott meg, és akkor én már tudtam, hogy soha többet nem leszek válogatott. Egyetlen pillanatra sem gondoltam, hogy én megkerülhetetlen vagyok a posztomon, hogy nincs jobb nálam, de azt is láttam, hogy nem számolnak velem. Nem gyártottam elméleteket, így alakult.

Fotó: Huszti István / Telex
Fotó: Huszti István / Telex

Hová helyezi önmagát a magyar futballban, a tizenegyszeres válogatottságát?

Nem értek az újságíráshoz. De nem gondolom, hogy az jó út, hogy két jól sikerült meccs után a mennybe emelünk valakit. Ilyet nem szabad csinálni. Engem felemeltek. Aztán meg a kutyát se érdekelte, hogy mi van velem. Akkor jó volt, persze, amikor ezek a cikkek megjelentek. De nem voltak reálisak. Egy fiatal játékos hullámzó teljesítményt nyújt, ez az élet velejárója, egy fiatal az élet más területén sem teljesít folyamatosan ugyanazon a nívón. Miért ne lehetne nekem is két vagy három rosszabb meccsem? Akkor meg lehúztak. Ilyet nem lehet csinálni egy fiatallal, mert egy fiatalnak türelemre van szüksége. Hazudik, aki azt mondja, hogy ezt megfelelően kezelni tudja.

Akkor lehet dicsérni, ha már van mire, ez lenne a legfontosabb. Akkor már valamiért nem voltam érdekes, amikor volt négy értékelhető szezon mögöttem.

Amikor már tudtam volna sok mindent mondani, mennyiben más kint az edzés, a mentalitás satöbbi.

Milyen most az NB II.?

Nem egy egyszerű bajnokság az adott szinten, de próbáljuk kihozni magunkból a
maximumot, hiszen minden hétvégén nagyon nehéz meccseket játszunk, nincsen
könnyű ellenfél. Azt gondolom, hogy minden esélyünk megvan feljutásra, de rengeteg munka áll még előttünk, igazából pont ez a szépsége is a futballnak, hogy nincsen két ugyan olyan hét. A Gyirmótban a feltételek kifogástalanok, rendkívül összetartó a közösség, nagyon jó a szakmai stáb. Meglátásom szerint ha a csapat képes lesz hétről hétre a tudása legjavát megmutatni a pályán, akkor minden esélyünk megvan a feljutásra. Természetesen én sem egy levezető korszaknak fogom fel amiben most vagyok, sőt minél többet szeretnék a pályán lenni, és olyan játékot szeretnék bemutatni, amellyel én is és mindenki más elégedett lehet.

Amikor tizenhat évesen aláírta a szerződést a Stoke-hoz, bizonyára volt egy kép ön előtt. Mindent megkapott a futballtól?

Azt gondolom, igen. Volt olyan periódus, amikor még többet bele kellett volna adnom, de összességében hálás vagyok mindazért, amit elértem. A szüleimnek és a testvéreimnek is örök hálával tartozom, a nehezebb pillanatokban mindig ott álltak mögöttem, és ahogy tudtak, segítettek. Ugyanakkor még nem tettem le az élvonalról, mert ez a Gyirmót sokra hivatott.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!