Egy táskányi pénzt tettek eléjük, hogy disszidáljanak, de maradtak a szülőföldjükön

A magyar játékosokkal teletűzdelt román hokiválogatott mágikus pillanata volt, amikor 1977-ben a nyolccsapatos elitbe, az A csoportba is felkerültek. Könnyű kiszámolni, hat hely mindig foglalt volt az elitben: a szovjetek, az amerikaiak, a kanadaiak, a finnek, a svédek és a csehszlovákok ugyanis kimagaslottak a nemzetközi mezőnyből. A fennmaradó két helyért folyt rendre nagy csata, és a románok egy évvel korábban a B csoport megnyerésével vívták ki a jogot, hogy az elitbe kerülhessenek. A bécsi vb-n az első soruk, vagyis a legjobb ötösük így nézett ki: Gál, Antal – Axinte, Tureanu, Costea (A kapuban Netedu)

Antal Elődben és Gál Sándorban közös, hogy mindketten 66 évesek, mindketten két olimpián jártak: 1976-ban a hetedik helyen, 1980-ban a nyolcadik végeztek. Mindketten Ferencz János edzőnél kezdték pályafutásukat Csíkszeredában, és 14 éves koruktól egymás mellett játszottak. A 28 ezres Csíkszeredán 1930 decemberében szökkent szárba a sportág, amikor a Vigadóban mutattak a mozifilm előtt egy kis híradórészletet, amin Kanadában jégkorongoznak. Akkor gondolta úgy Vákár Lajos, hogy náluk is éppen elég hideg a tél, meghonosíthatnák a sportágat.

„A rétre kiöntött a patak, megfagyott a víz, nekünk több se kellett. Édesapám szerzett egy korcsolyát, és már meg is volt a szórakozásunk. Akkoriban 3 csapatnyira való gyerek volt itt, egymás ellen is tudtak játszani az iskolák. Jól ment nekem, jól ment Sanyikának is, és amikor a román válogatott kiesett a B csoportból 1971-ben, egy új edző jött, Stefan Ionescu pedig nagy lendülettel fiatalított. 1972-től voltam válogatott, kétszer választottak meg a B csoportos világbajnokság legjobb hátvédjének, két órát kaptam érte. 364 válogatott meccsem van. Voltak olyan szezonjaim, amikor a gólokkal és a gólpasszokkal 130 pont összejött. Az nem olyan rossz”- emlékezett vissza Antal.

Antal szavaihoz elég annyit hozzáfűzni, ez a ponttermés manapság egy csatárnak is becsületére válna. A jugoszláviai Jesenicében játszotta az első válogatott meccsét, ahol nem szerették a románokat, 18 éves fejjel rá is csodálkozott, hogy folyamatosan cigányozzák őket. Értetlenkedett egy kicsit, hogy valóban azt kiabálják-e, aztán azt a tanácsot kapta Varga Dezsőtől, zárja ki a külvilágot, és passzoljon pontosan. Varga egyébként az egyetlen romániai magyar jégkorongozó, aki három olimpián is járt, természetesen ő is csíkszeredai.

Antal legnagyobb élményének az elitbe feljutást nevezte: a svájciakat 7-4-re verték meg 1976-ban, és megnyílt az út az A csoportba. A román válogatott csapat kétnyelvű volt, a románok is énekelték magyarul a nótákat. Az a szép, az a szép – ezt a nagy becsben tartott csatár, Tureanu is tudta. Meggyőződése, hogy a mostani viszonyok között is érvényesülne a tudása, és eljutna az NHL-ig, amire akkoriban nem lehetett esély. Ha 10 évvel korábban lett volna a román forradalom, akkor akár mehettek is volna, de ez már csak játék a történelemmel. Akkoriban folyamatosan kaptak ajánlatokat, de igazából egyszer sem fordult meg a fejükben, hogy kint kellene maradniuk, mert jó életük volt, olyan fizetést kaptak, mint a bányászok. Antal látta az amerikai egyetemista csapat olimpiai győzelméről szóló filmet, a Csoda a jégent, és felfedezte önmagát benne, amint a kaput megkerülve pontos passzal támadást indít.

„Nem olyan könnyű megmondani, milyen érzés ez. A fiam mutatta meg a filmet, neki se tudtam pontosan elmondani. Jól összeválogatták azt az amerikai csapatot, egy darabig tudtuk a lépést tartani velük, de 3-2-nél Costea sajnos kihagyta a büntetőt. Nem sokszor hibázott az életében, akkor igen. Utána érződött, hogy jobbak, dinamikusabbak. 7-2-re kaptunk ki. Romániában akkor két fedett jégcsarnok volt, össze sem lehetett hasonlítani a két ország lehetőségeit.

Emellett mi kevesen voltunk, remélem, nem haragszanak meg a társak, hogy ezt mondom. Három sorunk éppen csak volt. Az első, amiben mi is játszottunk, sokat volt a jégen. Fel sem fogtuk azt igazán, hogy olimpián vagyunk, hogy a világ legjobbjai között játszunk. Az az érdekes, amikor négy év múlva, Grenoble-ban volt egy olimpiai selejtező, és a jugoszlávok valahogy jobbak voltak, mint mi, és nem lehettünk ott. Na, akkor kezdett motoszkálni bennem, hiányzik az olimpia. Hogy nem jutottunk el 1984-ben Szarajevóba. A hiány mutatta meg, milyen komoly dolog is volt az, hogy Lake Placidben ütögethettünk.”

Az olimpiai döntőt természetesen a helyszínen nézték meg – a feketepiacon ezer dollárt is megadtak egy jegyért –, és alig hittek a szemüknek, hogy a simának induló meccs mekkora fordulatot vett. 0-3-ról egy lyukas garast nem adtak volna az amerikaiak győzelméért, de ezért szép a sport, mert 4-3-ra megverték a szovjeteket.

Az egyik legkeményebb hátvéd

Antal egyszer a saját harmadából az ellenfél kint kószáló kapusa felett emelte be a hálóba korongot, ez egy halhatatlan gólja. Hatalmas ünneplés támadt utána, állandó társa, Gál Sándor azt hitte, káprázik a szeme, mert még az üres kapuba is sokszor nehéz továbbítani, elválaszthatatlan társának pedig még arra is volt ideje, hogy a kapus mozgását kontrollálja, és túljárjon az eszén.

Gált az egyik legkeményebb hátvédnek tartották, akitől féltek a centerek, mert kereste a párharcokat. Úgy edzett, hogy a csűrjükbe fűrészporral teli zsákot rakott, azt püfölte, és súlyzózott, hogy erősebb legyen. Az elszántságára sem lehetett panasz.

„Azt mondják, kemény voltam. Nem akarom ezt megcáfolni. Olykor agresszívnak kell lenni, az ambíció pedig mindig el kell kísérjen, nemcsak meccsre, edzésre is. Amikor az edzőnk, Mezey Imre egy korcsolyát kínált fel annak, aki a szezonban a legtöbb bodicseket csinálja, én voltam a nyertes.

A hokinak a bodicsek meghatározó része, a szikrázó ütközések, én ettől valóban nem ódzkodtam. Inkább vakmerőnek nevezném magam, mint erősnek, 85-87 kiló lehettem játékoskoromban. Kemény telek voltak, kint voltunk a jégen, rezgett rajtunk a gatya, olyan hideg volt, és természetesen imádtuk. Fűzfából hajlítottunk botot, és élveztük a játékot. Szegények voltunk, ráadásul amikor szerelést osztogattak, én mindkétszer beteg voltam, nem kaphattam belőle”

– emlékezett vissza Gál.

Az egyik első válogatott meccsén a kapu előtt csinált egy cselt, rosszul, mert az ellenfél gólt ütött belőle. Az edzője lehívta, és amikor már a kispadon ült, belerúgott egyet. Sokkal jobban fájt neki, hogy pihenőre kényszerült, és nem lehetett a jégen. Visszacserélték, nagyon jó leckét kapott, több gól nem száradt a lelkén.

Mint játékos nem nyert bajnokságot a Csíkszeredával, a Dinamo Bukaresttel egyszer igen, de az nem volt jó élménye. Be kellett vonulnia katonának, csak emiatt hagyta el nevelőklubját. Édesanyja sírva jött ki a Jégpalotából, amikor először ellenfélként tért vissza.

„Ugyanaz a közönség, amelyik pár hónapja még elhalmozott a szeretetével, mindent rám rakott, ami rossz van a világban. Ellenséggé váltam. Holott én úgy mentem el, hogy folyamatosan, állandóan azt néztem, honnan indultam. Amikor csak lehetett, hazaszöktem, pedig nem volt közel Bukarest, ha egy fél napra lehetett csak, akkor is megkockáztattam a hazautat.”

Előfordult, hogy a fővárosban a miniszter is fogadta, ezért külön gyakorolta a helyes tisztelgést a találkozó előtt, a csapattársai is tanítgatták erre. Azt szerették volna ugyanis, ha ott marad a Dinamónál, de amikor látták, hogy esélytelen, hogy Bukarestben maradjon, beletörődtek, nem próbálkoztak az átigazolással.

1974-től 1989-ig volt válogatott, a forradalom idején fejezte be. A budapesti C csoportos vb-n már csak a lelátón ült, onnan nézte a 2-2-es meccset. Edzőként négyszer is a legjobb lett a Csíkszeredával, a női csapatot bajnoki címhez segítette, jelenleg pedig fiatalokkal foglalkozik.

„Később esik le a tantusz, hogy mi mindent értünk el. Az olimpián jöttek a meccsek, benne voltunk a sűrűjében. Amikor az A csoportban voltunk 77-ben, megvertük Amerikát 5-4-re, az enyém volt az ötödik gól. Jó visszagondolni rá, de akkor olyan természetes volt, hogy jön a korong, én meg eltalálom, és bemegy. Egy biztos, hogy A csoportos első sorunk volt, még ha ki is estünk.

Előd annyi gólt ütött, mint egy csatár, és még jól is védekezett, nekem csak biztosítani kellett mögötte. Ha a nyugatnémeteket meg tudtuk volna verni az utolsó körben, akkor bent maradunk az A csoportban, de egy végig kiélezett csatában ők nyertek 3-2-re. Kiestünk.”

1985-ben feljelentették, és be kellett számolnia arról, miért énekelt irredenta dalokat. Akkor hallotta először ezt a szót. Neki ugyanis megszokott volt, hogy régi magyar dalokat énekel. Az is előfordult, hogy bevonták az útlevelét. Van róla egy anekdota, mely szerint azért mondott nemet az egyik topbajnokág ajánlatára, mert hogy nézett volna ki, ha nincs ott a zsögödi bálban. Pedig 100 ezer márkát mutattak neki egy táskában, ami mind az övé lehetett volna.

„Így volt. De a bál csak egyszer volt egy évben. Kerestek minket folyamatosan, előfordult, hogy tanakodtunk. Amikor láttuk, hogy lement az egyik csapattárs reggelizni, aki este még a leghangosabb volt, hogy ő kint marad és disszidál, majd ment egy másik is, ezek után mi sem dönthettünk másként. Volt persze, aki kint maradt, de nekem mindig sokat jelentett ez a föld. A zsögödi bálban mindenki várt bennünket, mert amúgy sokat voltunk távol. Énekelni szerettem, varrónő édesanyám is mindig dúdolt. A régi barátokkal pedig mindig könnyebb volt. Szidtam a rendszert, Bukarestet, le is tartóztattak egyszer, volt, hogy nem kaptam vízumot. Belénk nevelték a székely hazaszeretet, nem véletlen, hogy itt vagyok Csíkszeredában, és már itt is maradok” – összegzett Gál.