Tudtuk, hogy nem vagyunk normális gyerekek

Emlékszik arra, hogy mi volt az első sakkélménye? A Vezércselben a gondnok tanítja a főszereplőt sakkozni a pincében, Bobby Fischernek a nővére vásárolt egy műanyagból készült, egydolláros sakk-készletet, játéknak gondolta.

Nekem nincs ilyen sztorim, előre megvolt előttem az út. Ötéves lehettem, amikor anyu megtanította a lépéseket, előtte lólépésben szaladgáltam a 64 mezőn, hogy mindegyik mezőt érintse a huszár.

Végigkísérte a pályáját, hogy csodagyereknek nevezték. Mit gondol erről a kifejezésről?

Szeretni ezt nem lehet, de ellenszenvem sem volt miatta különösebben. Együtt kellett vele élni, és természetesen kezelni. Beleszülettem ebbe, semmit sem tehettem ellene. Tudtuk, hogy nem normális gyerekek vagyunk. Mindennapos volt, hogy minimum furának neveznek, hallhattuk, hogy a saját szüleink tesznek tönkre bennünket, mert nem járunk iskolába, ehelyett magántanulóként nyelveket sajátítunk el, csodabogarak vagyunk. Mi azt éreztük, hogy másképp növünk fel, mint mások, hogy mások vagyunk, mint mások. Az utazásélmény, maga az út fantasztikus volt. Emellett edzettünk, edzettünk, kis pihenő után újra edzettünk, hogy jöjjenek az eredmények.

Az első nagy eredménye 1986-ban jött, New Yorkban nyert meg egy tornát, szerepelt a New York Times címlapján. Kint ünnepelték, itthon demoralizáló, lehúzó közeg fogadta. Hogyan lehetett ezt lelkileg kezelni? A gyerekei kérdezik erről?

A gyerekeim nem kérdezik, néha mesélek nekik véletlenszerűen valamit, ha eszembe jut egy-egy párhuzam, a Vezércsel sorozat például előhozott jó néhányat. Nekik az volt nagyon furcsa, hogy a partiknál vagy a repülőn lehetett dohányozni. Az az 1986-os verseny meghatározó volt az életünkben. Nem csak az enyémben. Zsuzsi játszott a nagy versenyen, én az unrated sectionben, vagyis a pontszám nélküliek között. Ez egyébként lehetne egy párhuzam a Vezércsel főhőse és köztem, de valójában fordítva van: a könyvet, amin a sorozat alapul, három évvel azelőtt, 1983-ban adták ki. Volt egy jugoszláv, korábban igazolt sakkozó, aki szándékosan veszítette el a pontszámát, hogy ide, a pontszám nélküliekhez nevezhessen. Később őt is megvertem. Délelőtt és délután volt forduló, mi messze laktunk a szállodától, nem tudtunk visszamenni, így a két játszma között ott maradtunk, együtt ettünk, elemezgettünk, és vártuk a következő ellenfelet. Vittem magammal a kis játék oroszlánomat, a kabalámat, odatettem a tábla mellé, anyu kötötte a pulcsimat. Ez volt az első tengerentúli utam. Szép pillanatokat éltem át.

Mit jelentett az ezerdolláros nyeremény? Mire költötte?

Ment a családi kasszába. Azt hiszem, a lakásfelújítást intézték belőle a szüleim. Nem arra kell gondolni, mint most egy felújításnál, vizesek voltak a falak, egyszerűen elviselhetőbbé tettük az életünket. A mi kis családi startupcégünk bevételhez jutott.

Térjünk vissza oda, hogy kint megvolt a sikerük Polgáréknak, míg itthon a problémát látták bennük.

Nagyon nagy elégtétel volt ez a torna nekünk. Az első pillanattól kezdve abban hittünk, hogy az eredményeink beszélnek majd helyettünk, nekünk nem is kell. Apu persze elmondta, mit gondol erről az életstílusról, és folyamatosan támadták őt. Az áttörést igazából nem is a New York-i siker, hanem az 1988-as sakkolimpiai győzelem hozta meg, amikor mi hárman és Mádl Ildikó aranyéremmel jöttünk haza Szalonikiből. 13 partit játszottam, abból tizenkettőt megnyertem, egyet döntetlenre adtam.

12 évesen olyan tudás birtokában volt, amiről sokan csak álmodhattak. Érezte ezt az erőt?

Amikor benne vagyunk egy folyamatban, nincs idő számvetésre, csak menni kell tovább. Ha valaki lefogy 10 kilót, a környezete a végén látja, mennyit fogyott, akkor dicséri meg. Egy folyamat közben a sportoló sem áll meg. Ideje sincs arra, hogy ünnepelje magát, ahogy egy kívülálló ezt gondolná. Kis cincogás, kis ünneplés van, de a következő napon már megyünk edzeni, haladunk tovább. Jó lenne megállni, de nem lehet. Mások értékelhetnek, dicsérhetnek, elemezhetnek, de nekünk már a következő feladaton járt az eszünk. Azt persze éreztem, hogy jól megy a játék abban az évben, de azt nem lehetett tudni, hogy a novemberi olimpián mire lesz ez elég. A tudásom elég volt, és még az sem nyomasztott, hogy minden összecsapás előtt, mindig úgy kalkulált a csapat, hogy a második táblán úgyis hozni fogom a győzelmet.

Az utolsó győzelmekor emlékezetes, mennyire önfeledten örült, mintha nem is sakkversenyen lenne, ahol azért kimérten szoktak érzelmeket nyilvánítani.

Egy gyerek öröme volt. Talán akkor már tudtam is, hogy megvan az aranyérmünk. A szovjetek voltak az esélyesebbek, magasabban rangsorolt játékosaik voltak. Az utolsó fordulóban mi a svédekkel találkoztunk, ők a hollandokkal. A svédeknél játszott Boriszova, én őt megvertem, Zsuzsa az egész torna legjobb éltáblása, Pia Cramling ellen hozott egy döntetlent. A szovjetek közben nem bírták a nyomást, a gyengébb hollandokkal szemben csak döntetlent értek el. Így kerültünk a dobogó tetejére. Két év múlva, Újvidéken ezt az aranyat megvédtük ugyanebben a felállásban, és akkor elhatároztam, hogy nem játszom tovább a nők között. Az ok egyszerű volt: az utolsó fordulóban holtverseny alakult ki, a szovjetek is 35 pontot gyűjtöttek, mi is. Ilyenkor a szabályok szerint elővették a Buchholz-számítást. Vagyis az aranyérmünk azon dőlt el, hogy a harmincadik vagy a negyvenedik ország mit játszik egymással, és mi, illetve a szovjetek mennyire vertük meg őket korábban. Nem éreztem, hogy a nők között lenne a helyem, hogy még egyszer ilyen helyzetnek legyek kitéve. Emellett úgy neveltek, hogy én a férfiakkal játsszam, és a férfiak között legyek világbajnok.

Hány parti dől el a sakktáblánál, és mennyi dől el már előtte?

Az otthoni tervezőasztal, az előzetes elemzések fontosak, de nagyon kevés játszmát lehet végigjátszani azok alapján. Vannak újítások, mindig lehetnek meglepő húzások. Akárhogy járatom az agyam, jó, ha volt egy-két olyan meccsem, amikor végig az történt, amit előre kiszámoltam. Az általános az, amikor az előzetes tervezéssel egy kicsi előnyt sikerül kihozni a megnyitásból. A nemrég befejeződött hollandiai szupertornán, Wijk aan Zeeben például a győztes Van Foreest nagyon jól felkészült a megnyitásokból, látszott benne a munka. Vagy az 1995-ös vb-döntőben, amikor Kaszparov ült Ananddal szemben, volt egy h6-os futólépés Kaszparov részéről, amin látszott, hogy előre kidolgozott lépés volt, és amivel le is zárult a parti.

Az sem gyakori, hogy valaki mentális hátránnyal érkezik az asztalhoz, ezért nincs is esélye a győzelemre?

Kaszparov ellen sokan félelemmel ültek le, szoktam is mondani, hogy egy lépést sem tett az ellenfele, máris veszített, sőt, már akkor, amikor csak úton volt a verseny helyszíne felé. De azt hiszem, ez csak ellene volt így. Ellene éreztem én is ilyet, pszichésen aláástam magam. Hogy miért éppen Kaszparov ellen butultak el egyébként jó játékosok? A testbeszédével, az imidzsével, a kisugárzásával, a szuggesztivitásával egyszerűen lenyomott. Egyszerűen előidézett egy olyan érzést, hogy nekem végem, hát előre megkomponált mindent, ha ő ezt lépte, úristen, mi lehet mögötte a trükk, amit ő lát, én pedig nem.

A sakkolimpián meg is nézte az egyik játszmáját, amikor 12 éves volt.

És mekkora büszkeség volt ez nekem akkor! Emlékszem, meghívta egy sétára Zsuzsit, ők beszélgettek, én pedig Zsófival ott kuncogtam mögöttük. A megnyilvánulásaiból azt éreztem, hogy szurkolt is egy kicsit nekünk.

Nem sértődött meg azon, amit akkor mondott Kaszparov?

Nem láttam azt az interjút, csak néhány éve szembesültem vele, amikor egy dokumentumfilmet készítettek rólam, rólunk.

Azt mondta, a játékban lévő feszültség miatt nem hiszi, hogy versenyezhetnének egymás ellen férfiak és nők. Ez a küzdelem egy magasabb foka, nehéz lenne elképzelni, majdnem lehetetlen, hogy játsszanak egymás ellen.

A közeg hozta elő Kaszparovból ezeket a meglátásokat. Semmi személyes nem volt benne, úgy nőtt fel, hogy a nők nem képesek ilyen harcot vívni. Nem volt ellenséges a megközelítése, később be is látta a tévedését. Egy másik nagy bajnok, Fischer lenézte a nőket. Igaz, a férfiakat is. De amikor ő azt állította, hogy bármelyik nőnek adhat egy huszár előnyt, és úgy is nyer, hát, akkor az sajnos szakmailag megállt. Szerinte az a nők dolga, hogy várják otthon a férjüket, na ez már többet elárul a személyiségéről. Kaszparov ilyet soha nem mondott.

1994-ben aztán ott ült Kaszparovval szemben a táblánál, és a meccsen volt Kaszparovnak egy legendássá vált nagy hibája. Mi történt? Akkor még nem állt készen a győzelemre?

Linaresben játszottunk egymás ellen, az egyik legrangosabb tornán. Vesztésre álltam, gyaloghátrányban voltam, amikor váratlanul beütött a gikszer. Megfogta az egyik bábuját, letette, elengedte, majd visszatette az eredeti pozíciójába. A szabály az, hogy ha elengedi, az lépésnek minősül, nem lehet visszacsinálni. Az is szabály, hogy nekem szólnom kellett volna a versenybírónak a történtekről. Nem tudtam, hogy az esetről felvétel készült. Legyünk reálisak, ha nincs kamera, nem nekem adnak igazat. 17 évesen megvádolom a nagy bajnokot, hát hogy nézett volna ez ki? Csak azért kaptam meghívót, mert tehetséges vagyok, színesítsem a versenyt, erre így akarok nyerni Kaszparov ellen? És ha nem nekem adnak igazat, feketelistára kerülök, hiszen miféle eszközökkel akartam előrébb jutni. Ő ugyanakkor érezte, hogy valami nem stimmel, nem tudott mit kezdeni a helyzettel, önmagával vívott nagy küzdelmet. Ezt tényleg elengedtem? Másfelől meg akarta győzni magát, hogy ha senki nem szólt, akkor nem is csinált semmit. Súlyos hiba, vesztéshez vezethetett volna az a lépés, de korrigált. A verseny végén megkérdeztem tőle: nem engedte el véletlenül a bábut? Ezt úgy értékelte, hogy mások előtt megaláztam, évekig levegőnek nézett. 1997 körül lett újra normális a viszony, amikor találkoztunk egy liftben, és megbeszéltünk mindent. Az esetet a média nagyon felfújta, Kaszparov nagy riválisa, Anatolij Karpov stábja szintén. Ez mindkettőnknek tönkretette a versenyét. Karpov letarolta a mezőnyt, élete egyik legnagyobb győzelmét érte el. Számomra életem legfurcsább története lett ez. Egy 17 éves fiatalnak nem tudnám nyugodt szívvel azt mondani most sem, hogy kérje számon a világbajnokot.

Nem lett volna fordulópont a pályájában az a győzelem?

Mi van akkor, ha legyőzöm? Érzelmileg sokat jelentett volna. Talán. Erről beszélt volna a világ, ezt aláírom. Szakmailag azonban nem mentem volna olyan sokra vele, gyaloghátrányban voltam, nem a saját magam valós erejéből vertem volna meg.

Nyolc év múlva, 2002-ben jött el a nagy pillanat. A verhetetlennek gondolt bajnokot legyőzte, ráadásul Moszkvában – igaz, nem klasszikus partiban, hanem rövidített játszmában.

Az a világ felé volt nagy és fontos győzelem. Rapid parti volt, ezért inkább azt mondom, hogy a 2001-es két döntetlen hozta meg nekem az áttörést és az önbizalmat. Minden tudását beleadta abba a partiba, egy nagyon jól felkészült Kaszparov volt, ott tényleg szkandereztünk. Akkor én húztam elő olyan megoldásokat, amelyek meglepték.

Ekkor írták Kaszparovról, hogy elszánt nindzsa, önről pedig azt, hogy egy láncos gorilla?

Ekkor. Sötéttel az volt a tervem, hogy azt a változatot veszem elő, amit ő szokott játszani. Kvázi önmaga ellen játszott. Világossal végig támadtam a királyát. Nem volt más cél előttem, csak mindenáron nyomás alatt akartam tartani. Pszichésen tudtam olyan erős lenni, hogy ezt megtegyem. A játszma egyik fontos lépésénél tudtam, mi lesz a következő lépésem, és azt is tudtam, hogy ha jó, ha nem, akkor is azonnal meglépem. Ezt áltempónak hívják. És nem vette észre a nyerő lépését, utána pedig már döntetlen felé haladtunk, és egy lépésismétléssel ezt ki is kényszerítette. Döntetlen lett, de ez nekem kétszer annyit ért, mint amikor rapid partiban megvertem. A 2002-es győzelmemnek az volt a nagy hozadéka, hogy Kaszparov utána öt napra meghívott a bázisára, a férjemmel együtt vendégül látott Makarskán. Láthattam, hogy dolgozik az átlagos hétköznapokon. Nagyon ritkán beszélnek arról a nagy játékosok, hogy az ilyesminek mekkora jelentősége van. Egy világbajnok pár óra alatt is olyan hatást tud kiváltani, ami mással nem pótolható. Meggyőződésem, hogy Kramnyik és Carlsen életében is kulcsfontosságú, hogy fiatalon találkozhattak vele, és betekinthettek a munkájába. Ezt nem lehet pénzzel megfizetni.

Köze volt ennek a látogatásnak ahhoz, hogy nemsokára a nyolcadik helyre előretört a világranglistán?

Persze. A tudatomat és a tudatalattimat is meglökte. És persze az önbizalmamat is.

Fel tudná rakni azt az állást most a táblára?

Hogyne, b7-en és g7-en állt a két bástyám, h2-n és f5-ön volt az ő két bástyája, és f2-n volt a gyalogtöbbletem. A két döntetlennél is emlékszem a figurák elhelyezkedésére. Fakulnak az emlékek, de ezek bennem vannak.

Hányszor volt 150 körüli a pulzusa a parti közben?

Sose mértem. Egyszer volt, hogy nem ment le a torkomon a kaja, a 14 éves fiúk világbajnokságán az utolsó napon. Nem ettem parti közben, sokáig nem is ittam, apu szólt, hogy innom kell. Csak az utolsó években ettem. Izgulás van, de az is szűnik, pláne amikor azt látom a táblán, hogy sem erre, sem arra, sem amarra nem tudok menni, így aztán majd csak lesz valahogy.

Tegyük fel, hogy a 25. lépésnél tartunk. Mennyivel jár előrébb az agya az aktuális állásnál?

Van, amikor 20 lépést is látunk előre, de van, amikor kettőt sem, olyan szerteágazó egy parti, és annyi változó van benne. Egy-egy tempó hiánya sok mindent meghatároz, hiszen van ott egy ellenfél is azért, nem szabad róla megfeledkezni. Van, hogy a 10. lépésnél érezhető, ki ér be hamarabb. Mint egy maratonon, amikor a tizedik kilométernél már látszik, ki lesz elöl a 42. kilométer után, a célban.

Volt olyan időszak, amikor elege lett, és abba akarta hagyni?

1996–97 táján jött el a mélypont, akkor nem tudtam, merre van előre. 22 éves voltam már, a nővéreim nem éltek itthon, én is kitekintettem a sakkon túlra. Kerestem önmagam. A legnehezebb versenyem mégsem akkor, hanem 2005-ben volt. Az argentínai San Luisban rendezték a nyolc résztvevős világbajnoki döntőt. A felkészülésem nem jött össze, nagyon meg akartam felelni, két hónapig Nagymaroson gyűrtem magam, futottam, pedig sohase szerettem, de úgy voltam vele, megcsinálom, mert ott van a cél, világbajnok lehetek. Edzőpartnerek jöttek-mentek, közben Olivért fürdetni, etetni kellett. Nem csak én, mindenki élete versenyét akarta játszani, nekem csak egy győzelem jött össze, voltak hiányosságaim a megnyitásokban.

A Vezércselben láthattuk a nyugtatók hatását a főhősre. Önnek volt doppingszere?

A siker. A siker pedig hozza a mosolyt, a könnyedséget. Motivációt kaptam a családtól, a nővéreimtől. Irigység nélkül tudtunk örülni egymás sikereinek. Ma azt mondanánk, egy startupcég voltunk. Mint amikor három fiatal elindít egy céget, az egyik csinálja a programozást, a másik a salest, a harmadik a marketinget. A cég felfut, minden siker közös siker. Mi egy ötös csapatban voltunk, és a legszorosabban kötődtünk egymáshoz. Anyu legalább annyira fontos volt ebben, mint apu. Apu a tű, anyu a cérna. Nem volt rossz érzés benne, hogy tanárként nem tudta a saját maga legjobb képességeit kihozni. Főzött, mosott, vásárolt, intézte a vízumot. Varrta a ruhákat, kötötte a pulcsikat, és még panaszkodni is tudtunk neki. Ő volt az egyensúly, a szeretet, a melegség. A sok támadás közepette ő volt a pajzs. Eközben három esély volt, hogy valaki jól játszik. Zsófi volt a legtehetségesebb, villámgyorsan vágott az agya, kreatív volt, de ő tűrte legkevésbé a monotóniát, és mindig sok minden érdekelte. Számtalanszor látom, hogy a szülő extra brutál nyomást tesz a hozzá nem értésével a tehetséges gyerekre. Nem csak a sakkra kell gondolni, az élet más területére is. Apu nem bánt hímes tojásként velünk. Mindenhol ott volt, és ha úgy vesztettünk, ahogy neki nem tetszett, akkor számonkért. De az arány nem mindegy, és az a legfontosabb, hogy nálunk az arányok megfelelőek voltak. A szülők esetenként túlnyomják a gyereküket, észre sem veszik, hogy ezzel megcsonkítják az önbizalmát. Teher alatt nő a pálma, ismerjük a mondást, de nem mindegy, milyen teher, és mekkora. Mert a pálma is meg tud reccsenni. Érzelmileg, pszichológiailag nagyon rossz, ha megugorhatatlan léptéket helyeznek a gyerekek elé. Ezen csak a józanság segíthet.

Mi lehet a magyarázata annak, hogy 1988 óta meg sem közelítették az ön sikerességét a női sakkozók?

Ha a jelenlegi kínai világranglista-vezető Hou Ji-fan nem a női világbajnoki címet célozza meg, a tudása, mentális felkészültsége alapján azt gondolom, 30 ponttal többet gyűjtött volna, 2700 körül járhatna. Az én maximumom 2735 volt. Ha nekem az lett volna a célom, hogy világbajnoknő legyek, akkor ezer százalék, hogy 26 évig nem vezetem a női világranglistát. Nem mindenki gondolja így, de nekem ez szent meggyőződésem.

És itthon?

Tehetségeink vannak, de a tehetség ma már önmagában nem elég. A feltételek, a körülmények, a szakmai és az anyagi támogatás kifogásolható. Lengyelország jó példa: nincsenek extra tehetségeik, de jól menedzselik őket. A hazai sakkélet el volt kényeztetve száz évre visszamenőleg. Maróczy, Barcza, Szabó, Portisch, Sax, Ribli, majd jött Lékó Péter, és csak azt lehetett találgatni: úristen, hol áll meg? Egy kis ország megverte a nagy Szovjetuniót 1978-ban a sakkolimpián, pedig hát a szovjeteknek legendásan fontos volt a sakk. Most Rapport Ricsi van, szerényebb évek jönnek.

Önnek miért nem sikerült az utolsó lépcsőt megtennie, és a férfiak között világbajnokságot nyerni?

Nem lehet egy okot kiragadni. Az edzések is közrejátszottak, és egy idő után más prioritásai lettek az életemnek. Hallottam olyat is nőtől, hogy a havi ciklusa miatt nem lehet világbajnok. Nekem is voltak nehéz napjaim. Van egymillió különböző apró része, mitől lesz valaki jó döntéshozó a tábla mellett. Ha világbajnok vagyok, mi változik? Nincs drasztikus különbség a nyolcadik hely vagy az első között, mert folyamatosan a legjobbakkal játszottam, ott voltam köztük. Ha két évig világbajnok vagyok, és utána elveszítem a címem, történelmet írok, de még így is én vagyok az egy kivétel, aki erősíti a szabályt. Ha be tudna szivárogni a toplistán az első tízbe három nő, megváltoztathatnák a sportágat. Sokszor kérdezik tőlem is, női világbajnoka mikor lesz a sakknak. Nem tudom a választ. Nagyon szeretnék oda eljutni, hogy ha egy sakktanár lát egy hétéves fiút és egy ugyanolyan idős lányt, az utóbbi ugyanazt a biztatást kapja meg. Azt mondja egy lánynak, te olyan ügyes vagy, hogy legyőzheted Carlsent. Ne azt mondja, hogy női világbajnok lehet belőle. Én még nem hallottam sajnos ilyen történetet. A közösség kialakít normákat, és ez még mindig meghatározó. A világnak szerencsére egyre több vezető női politikusa van, ők nem kérnek felmentést, nem mondják, hogy nem tudnak pár napig a szokott intenzitással gondolkodni. Ha fiú vagyok, Kaszparov hozzám sem úgy viszonyul 1988-ban.

Mit mondott volna akkor?

Körülbelül azt, hogy micsoda tehetség, bármire képes lehet. Egy lányba nem akarják belelátni ezt a sztereotípiák miatt. Ez van benne a társadalomban, és ezt világszinten egyre gyakrabban erősíti fel a politika. A nagymama azt mondja a lányunokájának, nagyon cuki, helyes, szép, és még tetejében okos is. Ugyanez a büszke nagymama a fiúunokának azt mondja, milyen jók a jegyeid, és még tetejében jóvágású is vagy. Benne van a szeretete, az összes büszkesége a két mondatban, de fordított a sorrend. Tisztelem azokat a nőket, akik a családban találják meg a boldogságot, akik gyerekeket szülnek, és segítik a férj karrierjét. De ezt nem lehet mindenkitől kötelességszerűen elvárni.

Pedig ahogy parlament elnöke, Kövér László és más közéleti személyiségek is felvázolták mostanában, ők valami ilyesmit gondolnak a női szerepekről. Elszomorítja ez?

Nem szeretem a politikát, különösen, ha a véleményünket ráerőltetjük a másikra. A lányok ugyanúgy támogatásra szorulnak, mint a fiúk. Ha durva megkülönböztetést, kategorikus kijelentéseket hallok, hogy ki mire született, az megérint. Nem szeretem. Egész életemben úgy nőttem fel, hogy lányok vagytok, de megvan az eszetek, csináljátok, amit tudtok. Van lányom és fiam, nem téma, hogy Hanna lehet-e kevesebb bármiben. Ezt nagyon hamar letisztáztuk. Ő nem csak a lány családban. Ez csak egyszer hangozhatott el, többet nem.

Volt olyan gondolat önben, milyen jó lett volna, ha öt évvel később vagy korábban születik?

Nem. Minden időszaknak meg kell találni a szép részét. Soha nem volt bennem, hogy mi lett volna, ha. Nem gondoltam azt sem végig, ha egy fontos pontnál esetleg másképp döntök, akkor másként alakul az életem.

Hallottam egy beszélgetéséről. Azt kérdezték öntől 12 évesen, hogy mit lát maga előtt sok-sok év múlva. Az volt a válasza, hogy lesz egy palotám. Most pedig az irodája ajtaján egy Sakkpalota poszter van.

Hol olvasott erről?

Nem olvastam, a beszélgetés másik szereplője mondta el nekem.

Nagyon rég hallottam ezt a sztorit, de nem rémlett, hogy valaha nyilatkoztam erről. Azt hiszem, Kállai Gábornak mondtam ezt, aki az edzőm is volt. Viccesnek találom most, hogy így mondja. Sok gyerek álmodozik arról, hogy lesz egy nagy palotája, nem? Egy nagy ház, sok szobával – mert mi akkoriban egy kis lakásban laktunk. Soha nem gondoltam bele ebbe a párhuzamba. Amikor a gyerekeim eljutottak abba a korba, akkor támadt az ötletem, hogy megmutatom nekik a Sakkpalotával a játékot. Zsófival még többet beszélhettem, amikor terveztük, ő rajzolta az ábrákat. Egyre jobban belemélyedtünk, evés közben megjött az étvágy, és eljutottam oda, hogy ezzel a könyvvel a gyerekek képességfejlesztéséhez hozzá tudunk járulni. Egy ősi játékkal a jövőhöz.