Elképzelni sem tudok rosszabbat, mint amikor a sport prostituálódik a politikai elittel

Úgy képzelem, hogy a 70-es években Videoton meccsekre járt át Székesfehérvárra Agárdról. Akkor lett a futball lelkes rajongója?

Gyerekkorom óta szerettem, bár magas szinten nem tudtam űzni. Karsai Lászlót és Csongrádi Ferit láttam a Videotonban játszani, a VT Vasasból pedig még a később BEK-döntőben is szerephez jutó Kű Lajosra is emlékszem. A futást nem tudom másképp elképzelni csak labdával, minden tiszteletem azoké, akik labda nélkül is futnak, de az én gondolatvilágomban ez nem összeegyeztethető. Soha nem voltam vérmes szurkoló, a Gázszert persze kísértem szerte az országban, de korábban ez nem volt jellemző.

1995-ben szállt be a futballba, a gárdonyi Velence Tours támogatókat keresett, ön pedig 30 millió forintot adott az akkor megyei első osztályban szereplő csapatnak. Mi vitte rá?

Májer József megkeresett, tudta, hogy imádom a futballt. Tudta, hogy a cégemnek százmillió forint feletti a forgalma, megpróbálta, hátha jut egy kicsi a futballra is. Nem akartam a labdarúgással foglalkozni, nem akartam belefolyni, nem terveztem előre. A véletlenekben nem nagyon hiszek, vállaltam a rizikót, ők pedig azt, hogy tudták, a középszerűséget semmilyen szinten nem tudom elfogadni. Később rájöttünk: a gondolkodásunkban számtalan a rokon vonás.

Minden évben nyertek egy bajnokságot, ami rekord a magyar futballban. 1995-ben a megyei egyet, utána az NB III.-at, majd a másodosztályt, és a lehető legrövidebb időn belül megérkeztek az élvonalba.

Soha nem hízelegtem magamnak azzal, hogy előrelátok, egyszerűen az evés közben megjött az étvágy, enni pedig ki nem szeret? Fejér megyében 86 településen mi építettük ki a gázhálózatot, a közműhálózatot. Annyi vezetéket raktunk le, hogy Moszkváig el tudnánk jutni rajta és még vissza is, emiatt a cég jól működött, én pedig adakoztam a futballra. Az elsők között voltam, aki nemcsak a versenysportra költött, mert a kívülállónak gyorsan feltűnik, megfelelő utánpótlás nélkül nincs élfutball. Megteremtettem a feltételeket, ez volt a dolgom, mint vezetőnek. Az edzőnek, Hartyáni Gábornak más feladata volt, neki a csapat eredményességéért kellett harcolnia. Májer József a klub sportügyeit szervezte, magas színvonalon intézte. Mindenki csinálta a saját dolgát. Abban hittem az első perctől, hogy egy klubot úgy kell megszervezni, mint egy jól működő, jól gazdálkodó céget. Nyolc alkalmazottunk volt, másodosztályú kluboknál megesett, hogy negyven.

Emlékszik arra, hány héten keresztül vezették az NB I.-ben a bajnokságot?

Nézze el nekem, ha a számokra nem emlékszem tökéletesen, de mintha hat hetet töltöttünk volna a tabella élén 1999 novemberében. El tudtam fogadni ezt az állapotot.

20 év távlatából megfejtette már a titkot, hogyan került egy kiscsapat a nagyok elé?

Titkok nincsenek. A játékosokkal megértettem, hogy ők nálunk munkavállalók. Elmondtam nekik, hogy itt elképzelhetetlen az edzőbuktatás. Azt azonban gyorsan a tudtukra adtam, hogy a játékoscsere nem kizárt. Beleírtam a szerződésükbe, hogy aki verekedést kezdeményez a pályán, attól járandóságának akár az ötven százaléka is megvonható. Ugyanígy büntettem, ha a játékvezetővel kötekedik. Mert olyat én még a futballtörténelemben nem láttam, hogy a játékosnak igaza lett volna a bíróval szemben a pályán. Ha a bíró csal, az sem a játékos dolga. Ha a bíró ellen fel kell lépni, az is a klubvezetés hatásköre. Sikerült eltiltatnom egy játékvezetőt fél évre a harmadosztályban, amikor észleltem a részrehajlást. A nevek ma már nem fontosak, de a lényeg csak annyi, ez a vezetők teendője, a játékosnak pedig az, hogy viselkedjen méltón a csapat nevéhez. Egy bizonyos szint felett nem megyünk egy bizonyos szint alá. Szerencsés voltam, mert jó felfogású játékosokkal működtem együtt.

Azt is elfogadták, amikor azt mondtam nekik, hogy tanuljanak, gondoljanak a futball utáni életre, mert egy kis klubtól nem elvárható, hogy majd falállásokat hoz létre, ahol a karrierjük után is ilyen-olyan címszóval fizetjük őket csak azért, mert néhány szezonban jól teljesítettek.

Mennyit rakott egy évben az élvonalbeli Gázszerbe?

Évente 160 millió forintot. Ezzel a mezőny második feléhez tartozunk, de a futball azért szép, hogy meg lehet viccelni a kicsinek a nagyot, és a szerényebb költségvetés ellenére magasabb polcra kerültünk, mint a tehetősebbek.

Mennyit kerestek a játékosok?

300-400 ezer forint környékén. Kiszámíthatóság volt nálunk, ezt a pénzt mindig meg is kapták. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor jöttek be hozzám, az irodámba, hogy gondjuk lenne, pedig az ajtóm mindig nyitva állt. A vezetési stílusomra a cégemnél a kérném szépem, és ha van rá mód volt a jellemző, nem a követelőzés, ezt átmentettem a futballba is.

Nem lett volna érdemesebb a Videotonba fektetnie pénzét?

Először együttműködési megállapodásban gondolkodtunk. Szóban megegyeztünk, a polgármester elment szabadságra, az elém rakott szerződés pedig már nem tükrözte azt, amiről beszéltünk. Nem írtam alá. Ezek után a Leverkusen felé akartunk menni, partneri megállapodást láttam magam előtt, többször eljöttek Agárdra, szétnéztek, tetszett nekik minden, a sportiskola különösen. A 90-es évek végén még nem volt akadémia sehol az országban, a mi klubmodellünk lehetett volna annak az előfutára. Háromszor is ott álltunk, hogy egymás kezébe csapunk, és aláírunk, de valami botrány mindig volt a magyar futballban.

Mondana egy példát?

Például az MLSZ-vezetés felfüggesztése nem hatott jól 1998 decemberében.

Ilyen kevésen múlt?

Ilyen kevésen. Nemcsak a Gázszer, az egész magyar labdarágás profitálhatott volna abból, ha az az üzlet megköttetik. Bevontuk volna a németek precizitását, mert ha jól is működött a klubunk, nem volt nehéz észrevenni, hogy tanulni kell, és sohasem voltunk nagyképűek, hogy ne vettük volna észre, hogy a német munkamódszer meghonosításával nem járhatunk rosszul. Hogy mit érhettünk volna el a németek fiókcsapataként, képtelenség megmondani. 2002-ben a Leverkusen BL-döntőt játszott. Ha kikerülünk a nemzetközi porondra, akkor sikeresek lehettünk volna üzletileg, szóval nem egy merész álom volt, amit összeraktunk, hanem egy a racionalitást nem nélkülöző terv.

Sok futballklub tűnt fel és tűnt el a 90-es években, mint a másodosztályig eljutó Bag, Sényő, Miske, és az élvonalban szereplő Stadler vagy Tiszakécske. Akkoriban azt olvashattuk, hogy a Gázszer egy mesterségesen életre hívott klub, amelyik majd előbb-utóbb kipukkad, mint a lufi. Mit gondolt erről?

Ne haragudjon, de nem is értem ezt a megállapítást. Nem mesterségesen hoztunk létre, hanem a tehetségünknek köszönhetően létrehoztunk valamit. Őrült szerencsésnek tartom magam, mert hozzáértők vettek körül. Egy-egy évben kiugorhat egy siker, de viszonylag hosszú távon csináltunk valamit jól, már ha a makacs eredmények nem hazudnak, bár nem nekem kell ezt megítélnem. Voltunk előbb nyolcadikok, majd tizenegyedikek az NB I.-ben a szezon végén. Az volt a fejemben, hogy a környék játékosai kapnak még egy lehetőséget a Videoton mellett. Mi nem akartunk vándorolni, volt arra ígéretem, hogy a fehérvári stadionban játszhatunk mindvégig, a második évben aztán kénytelenek voltunk Akasztóra költözni, Stadler Józsinál játszani. Róla annyit, korrekt és tisztességes üzleti partner volt, csak tisztelettel tudok rá gondolni, egyéb ügyeire nem volt rálátásom. Értéket akart teremteni, ahogy én is, csak más eszközökkel.

Azt nyilatkozta akkoriban, hogy a magyar futballnak támogatásra van szüksége, ön pedig a lehetőségeihez mérten támogatta is.

Ez a legpontosabb kifejezés, igen, a lehetőségeimhez mérten. Nézze, én voltam az MLSZ elnökségének tagja.

Azt bátorkodtam mondani, az a klub, amelyik nem képes a piacról megélni, nincs nézője, nincs mögötte egészséges tulajdonosi szerkezet, nincs mögötte szponzor, az vesszen el. Még akkor is, ha ez éppen a Gázszer lesz. Mint később kiderült, magam ellen beszéltem, de közpénzt, meglátásom szerint nem szabad a futballra áldozni.

Engem megvádoltak azzal, hogy sundán-bundán kerültem be az elnökségbe. A néhai Páncsics Miklós, a Fradi vezetője mondta ezt. Felhívtam, mondtam neki, Miklós, nem értem a mondatait. Magázódtunk. Felvázoltam neki, hogy az a kellemetlen helyzet, hogy tudtomon kívül választottak be. Egy héten belül Agárdra jött, és személyesen beszéltünk meg mindent, elnézést kért tőlem, és onnantól kiváló sportkapcsolatot ápoltunk.

Milyen volt 1998 táján az MLSZ elnöksége?

Volt, hogy simán, 14-1-re szavaztak le. Kovács Attilának az egyetlen ellenzéke voltam. Jó, hát van ilyen, gondoltam magamban. Amikor felfüggesztették, én voltam az egyetlen, aki kitartott mellette. Elkezdtek aláírásokat gyűjtögetni ellene az elnökségben, nem is értettem, mi történik, nem értettem ezt a süllyedő hajós-menekülős effektust. Az én elveimnek ez már sok volt. Attilával nem volt nagy baj, de néhány kérdést, amit nyolc elemivel is átlátnak, ő nem akarta. Eközben olykor néhány beszéde, meglátása székfoglalónak is elment volna a tudományos akadémián.

Milyen nap az életében 2000. február tizenötödike?

Mint az összes többi.

Tényleg?

Igen.

Ezen a napon szűnt meg a Gázszer. Pontosabban adta át az élvonalbeli szereplés jogát a Pécsnek.

Az én hibám volt. Hogy elfogyott a pénz, kizárólag az én hibám. A közműépítések kezdtek fogyni, az én lehetőségeim ezzel egyenes arányban mentek össze. Lehet, buta dolog volt, hogy nem kerestem a politikai kapcsolatokat, de az elveimet nem adhattam fel. A fontossági sorrend változhat egy ember életében, de az elvek nem változnak.

Nem hiszem, hogy helyes lenne a sportnak a politikával összefonódnia. Sem önkormányzattal, sem az aktuális politikussal nem kerestem a kapcsolatot. Egyszerűen nem tudok rosszabbat elképzelni, mint mikor a gazdaság vagy a sport prostituálódik a mindenkori politikai elittel. Nem lehet jól kijönni belőle.

Ha abban az időben olyan mértékű közpénzek forognak a futballban, mint most, nem kizárt, hogy még nagyobb csodát végre tudunk hajtani a kis Gázszerrel. De ez már egy ellentmondáshoz vezet, mert akkor máris megvan a függőség, és hát ki tudja, kaptunk volna-e mi is, mert külön gesztusokra nem lettem volna hajlandó.

Az ezredfordulón járunk, amikor a megyéhez kötődő Orbán Viktor először miniszterelnök, aki már akkor is a futball nagy barátja volt, reorganizációs programot indított, nem mellékesen Videoton-szimpatizáns. Hányszor találkoztak?

Egyszer sem. Nem is gondolkodtam rajta, hogy meghívjam egy meccsre. Lehet, hogy ott volt, nem tudom, 3 ezren jártak ki általában a stadionba, vásárolhatott jegyet. Fel sem merült ez akkoriban, hogy meghívjam. Ahogy nem mentem soha az öltözőbe, a VIP sem az én világom volt. A szurkolótáborral együtt ültem, amíg futballoztak, és én is szurkoltam. Nem élveztem volna, ha a VIP-ben vagyok. Joviális szurkolótábora volt a csapatunknak, szerettem velük együtt lenni idegenben éppúgy, mint hazai pályán. Egy bajnoki nem az én személyes ambícióimról szólt, hanem a közösségi élményről.

A magyar futballnak sokáig az volt a baja, hogy nem voltak igazi tulajdonosok benne. Ön is így látta?

Szeretném hinni, és úgy gondolom, hogy mintaklub volt a miénk. A korrupció, az ügyeskedés, az összekacsintás távol állt tőlünk. Erkölcsi fertőben nem vettünk volna részt, a szabad lopás egy borzalom, mindennel összeegyeztethetetlen. Tudom, hogy edzők is benne voltak. Nem mindenki, Garami Józsefet például maximálisan tiszteltem. Demján Sándor azért lett ligaelnök, mert morálisan rendbe akarta tenni. Nem sikerült neki. Pedig ő a saját tehetségéből lett az ország egyik legvagyonosabb embere, nagy tudású, intelligens ember, a futballal mégsem haladt előre. A mostani viszonyokról, a taovilágról kevés információm van. A labdarúgás mindig vonzza a konjunktúra lovagokat, ma sincs másként, csak a szerepek mások. Azt látom én is, amit a tévében látok, amit az újságokban olvasok. A diósgyőri tulajdonos, Leisztinger Tamás zsebbe adott pénzekről beszélt. A mai futballnak sem gazdasági, sem reklámértéke nincsen. A felcsúti építkezést azonban nem lehet kisarkítani, nem hiszem, hogy az akadémia, az ottani csapat a futballunk tragédiája lenne, azzal nem értek egyet, még ha hallom is ezt.

Felcsúthoz köthető egy kezdetben gáziparhoz köthető vállalkozó. Ismerik Mészáros Lőrincet a 90-es évekből?

Egyáltalán nem ismerjük egymást, egyikünk sem veszített ezzel semmit. Alcsútra a mi cégünk vezette be a gázt, Felcsúthoz is volt valamennyi közünk, de a feleségem jobban emlékszik a helyszínekre, mint jómagam.

Mit lát most a magyar futball legnagyobb hiányának?

Amikor stadionokat építünk, valahogy mindig háttérbe szorul, hogy a futball elsősorban szakmai kérdés. Azt nem veszem észre, hogy ez a politikai elit elkötelezett lenne a futball szakmai megerősítésében, pedig onnan indul minden. Nem látom, hogy fiatal, nyelveket beszélő edzőket kis csoportokban kiküldenének a neves csapatok utánpótlás műhelyeihez. Az Ajaxhoz, de akár csak a Dinamo Zagrebhez is. Mehetne velük terapeuta, orvos, ami nélkül ma már elképzelhetetlen a megfelelő nevelés. Ha ők hazahoznák az utánpótlásba, az akadémiákra a kinti tudást, akkor megadnánk az esélyt magunknak a továbblépésre. Ha lenne 20 kis csoport, akkor annak a fele még korrumpálódhatna is, a másik fele értelmesen és behatóan dolgozhatna, és valami hatással csak járna, ami a többieket is mozgósítaná, és akkor lehetnének részsikerek. Lehet, hogy szűk agyi kapacitásomnak tudható be, de én ezt a szándékot nem látom. Tetoválásban, frizurában le voltunk maradva, ez mára nem mondható el. A futballozni tudók aránya viszont jó húsz éve magasabb volt, mint a jelenkori. A mostani pénzt a teljesítményhez képest túlzásnak, abszurdnak tartom. A sértés szándéka nélkül mondom, a többségből a profi szellemiség hiányzik. Akinek már nem kell a pénz, mert annyi van neki, hogy megszámolni sem tudja, mint Cristiano Ronaldo vagy Lionel Messi, profibb szellemiségűek, mint a mi futballistáink, akik egyetlen egyenes rúgástól elégedettek, és nem teszik ki a szívüket a pályára. Egyszer említettük már, hogy a saját lehetőségeinkhez képest kell támogatni. Ahhoz képest az indokoltnál többet keresnek, ami nem előrevivő.

Ennyi év távlatából fel szokta tenni magának a kérdést: megérte?

A halott feltámasztásához sem értek. Elmúlt ez az időszak. Nem gyötör, nem is foglalkozom vele, nem érint meg. Nézzen körül, itt a házban nem emlékeztet semmi a Gázszerre, nemigen szoktam nosztalgiázni. Egyetértek azzal, ha nem ismerjük a múltunkat, nem lesz jövőnk. De ha örökké csak a múltunkkal foglalkozunk, biztosan nem lesz jövőnk. Ha sajnálkozom, akkor sem tudok rajta változtatni. Filozofálgathatnék, de attól jobb lenne nekem?

Mi volt ennek a futballkalandnak a tanulsága?

Nem akartam megváltani a világot, de azt mégiscsak furcsálltam, hogy nem kerestek meg az elmúlt 20 évben, hogy mi hogyan építettünk fel a klubunkat, milyen téglákat helyeztünk gondosan egymásra. Bölcs előrelátás is ez amúgy, hogy nem kerestek, mert ha felkértek volna, hogy szervezzek meg még egyszer egy prosperáló klubot, biztosan sok emberáldozattal járt volna, mert a nem hozzáértőtől megválok, akármilyen nagy neve lett volna. Nem hiányzott nekem az, hogy hívjanak, de azt gondoltam, mások le akarják szűrni a tanulságot, ha már egyszer mi végigmentünk az úton, csak kíváncsiak rá. Hetven felé a szerepek már változnak, hét unokám van, az is kielégít, ha ételfutár vagyok. Mostanában adtam pár interjút a 20 és a 25 éves évforduló miatt. Mondtam is apósom átütő gondolatát, kapós vagyok, mint télen a szalmakalap. Amikor összejön a korábbi csapat, meg szoktak hívni. Dvéri Zsolttól szoktam disznót vásárolni. Elnök úrnak szólítanak, pedig már akkor sem szomjaztam erre, amikor még aktívak voltunk, és fel-felszökött bennünk az adrenalin a kezdő sípszóval együtt.