Mindenkinek megvan a maga Balatonja – Utazás a Balatonom körül (x)

150 évvel ezelőtt öt férfi körbejárta a magyar tengert, az egyikőjük pedig megírta a kalandot. Eötvös Károly Utazás a Balaton körül című kötetéről van szó, amely igazi közönségsiker lett. A Szederkényi Olga szerkesztette Utazás a Balatonom körül című könyvben most tizennöt író, hét nő és nyolc férfi kelt útra, hogy egy-egy fejezetet újraírjon: Benedek Ágota, Biró Zsombor Aurél, Cserháti Éva, Cserna-Szabó András, Fehér Béla, Harag Anita, Háy János, Horváth Viktor, Nyáry Krisztián, Parti Nagy Lajos, Szabó Borbála, Szécsi Noémi, Tompa Andrea, Ugron Zsolna, Vida Gábor.

Nyáry Krisztián: Készülünk az utazásra, avagy előszó (kivonat)

A Balatont költők és írók találták ki. Mérnökök hozták létre. Előtte nem létezett. Természetesen korábban is volt Magyarországon ilyen nevű tó, csakhogy a Balaton kifejezés egy másik földrajzi fogalmat jelölt, és elsősorban egy megszüntetendő problémát jelentett, nem pedig a nemzeti identitást is meghatározó kultúrtájat.

A középkori és kora újkori Magyarország vizekben, lápokban gazdag terület volt. A Balaton környékének mocsaras vidéke alig volt hasznosítható: mind a növénytermesztés, mind az állattenyésztés akadályokba ütközött, és a terület áruszállításra sem volt alkalmas.

A 18. század végére meg is született a Balaton lecsapolásának terve, és csupán a vakszerencsén – és a politikai kultúrán – múlt, hogy a tó túlélte ezt az időszakot. Bár a tervezet elnyerte a bécsi udvar támogatását, a kivitelezést a helyi politikusokra és földbirtokosokra bízták, akik mind a másiktól várták, hogy fizesse a beruházást. Ez mentette meg a tavat.

De az is hozzájárult a megmeneküléséhez, hogy a költők – elsőként Kazinczy Ferenc és Pálóczi Horváth Ádám – észrevették a „magyar tengert”. Nem volt ez véletlen, hiszen épp megfelelt a korszak átalakuló tájeszményének. A korabeli művészek nagy becsben tartották az ember által megszelídíthető, vad természet ábrázolását. De az irodalmi művekben egy másik balatoni táj képzete is megjelent: a természet által visszafoglalt, romos várak és vadregényes környezetük leírása. Ezt építette költészete központi motívumává a 19. század elejének legnépszerűbb poétája, Kisfaludy Sándor is, aki a Balatont egyúttal egy fiktív, de dicsőséges nemzeti múltba is beemelte, ahol valaha délceg magyar vitézek harcoltak szép várleányok kegyeiért.

A lecsapolás legfőbb ellensége: a nyaraló ember

A tó környékén élők nagy része azonban még ekkor is a lecsapolást támogatta. Az 1810-es években elindult a szabályozás, és ezzel ismét fenyegetővé vált a Balaton felszámolása. Csakhogy közben a politikában is beköszöntött a nemzeti ébredés kora.

A reformkor kezdetén Keszthely és Füred az ország fontos társasági központjai voltak. A kor legfontosabb közéleti személyiségei és írói – Vörösmarty Mihály, Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos, Széchenyi István – gyakran megfordultak Füreden, ahol nemcsak vendéglők nyíltak, de itt létesült a harmadik magyar kőszínház is. A fürdőzés nem volt még közkedvelt időtöltés, de a Balaton partján mégiscsak megjelent a lecsapolás legfőbb ellensége: a nyaraló ember.

Az 1830-as években ennek ellenére megint foglalkozni kezdtek a kérdéssel. Ha az ekkor elkészült tervezet megvalósul, nagyjából a jelenlegi vízfelület fele marad meg. Ám a földtulajdonosokkal folytatott tárgyalásokon a lecsapolókkal szemben a vízszintszabályozás hívei győztek.

Kossuth Lajos 1842-ben fogalmazta meg a tó hasznosítására vonatkozó elképzeléseit, míg Széchenyi István a Dunáig tartó hajózható csatorna kiépítését tartotta a legfontosabbnak. Szerencsére azonban a Lánchíd építésének munkálatai elterelték a legnagyobb magyar figyelmét. Közös javaslatuk mégis áttörést hozott: 1846-ban a Kisfaludy Sándorról elnevezett járművel elindult a tavon a gőzhajózás.

A lecsapoláspártiak utolsó összehangolt támadása a szabadságharc leverése után indult meg. Ezúttal egy irodalmár vette fel velük a harcot. Jókai Mór korának legnépszerűbb írójaként sokak véleményét formálhatta. Első balatonfüredi látogatásakor olyan nagy hatással volt rá a tó és a partvidék, hogy később rendszeresen visszajárt. A Balatont említő cikkek és szépirodalmi művek számát tekintve ő számított a tó legnagyobb hazai propagátorának.

A modern fürdőkultúra felvirágzása

A Balaton mai, mindenki által ismert alakja egy mérnöki bakinak köszönhetően született meg. A Pest-Budát Nagykanizsával összekötő vasút építése során a mérnökök figyelmen kívül hagyták, hogy a Balaton vízszintje épp rekord alacsonyan állt, és 1862-ben a tavaszi jégzajlás alámosta a töltést. A vasút elbontása nem jöhetett szóba, ezért a tó vízszintjét alakították a kialakult helyzethez. A vízszintszabályozást végül a Sió-zsilip megnyitásával sikerült megoldani. A Balaton a mai keretei közé szorult vissza, és ehhez alakították ki később az épített partfalakat is.

A modern fürdőkultúra az 1870-es években virágzott fel. A vasúthálózat kiépülésével fürdőtelepek jöttek létre a Balaton körül. Az irodalomban is megnőtt a tóról szóló vagy a partján játszódó művek száma. Eötvös Károly 1900-ban megjelent könyve, az Utazás a Balaton körül összegzett mindent, amit a 19. század megteremtett a Balaton közösségi percepciójából. A tó, amelyet száz éve még felszámolandó, gyilkos mocsárnak láttak, amelyet ötven éve is felére csökkentettek volna, a földön túli és ízig-vérig magyaros szépség jelképévé emelkedett.

A Balaton helye a magyar identitásban

A 20. század elejére a Balaton elfoglalta helyét a kollektív magyar identitásban. Kialakult az idelátogatók jellegzetes társadalmi rétegződése: Füred és környéke az úri középosztály, Siófok és a déli part a nagyvárosi, többnyire zsidó polgárság nyaralóhelye lett. Majd jött Trianon, és a tenger nélküli országban a Balaton valóban az egyetlen magyar tenger maradt, ahol már az állam is ösztönözte a turizmus fejlesztését.

A második világháború után újabb rétegekkel bővültek a Balatonhoz kapcsolódó kollektív képzetek: az úttörőtáborok, a vállalati üdülők világa, majd a Zimmer frei-turisták hadai, a lángos-, hekk- és napolajszagú „főszezon” és az egynyári balatoni slágerek. A magyar tengert mindenki a sajátjának, a magyarságtól elválaszthatatlan kultúrtájnak érezte. Amikor az 1970-es években Veszprém megye párttitkára ismét felvetette a lecsapolás tervét, nem volt ember, aki egyetértett volna vele.

Az írók és költők új nemzedékei már nem is tudták, hogy egykor az ő elődeik találták ki a tavat. Addigra természetes tény volt számukra, hogy a Balaton létezik, létezett, és létezni is fog. Karinthy Frigyes, Jékely Zoltán, Somlyó György, József Attila, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Németh László, Déry Tibor, Juhász Ferenc, Nemes Nagy Ágnes vagy éppen Parti Nagy Lajos Balatonja éppúgy a kollektív kulturális emlékezetünk része, mint Jókai vagy Eötvös sorai. Jelen kötet írói az ő munkájukat is folytatják. Hiszen a Balaton legalább annyira irodalmi, mint geográfiai képződmény. Költők és írók találták ki. Mérnökök hozták létre. Előtte nem létezett.